Békés Megyei Népújság, 1966. május (21. évfolyam, 102-127. szám)
1966-05-01 / 102. szám
i Zsilinszky Endre és a szocialisták Németh Imre írót. a „Bíbortenger”, „A zsarnokok futára” és más- nagy sikerű regény szerzőjét Bajcsy-Zsilinszky Endréhez régi, még 1922- től eredő barátság fűzte. A ma 23 éves író és kitűnő tollú publicista, aki Bajcsy-Zsilinszky lapjainak és a Magyarország című napilapnak volt a munkatársa, a Békés megyei Népújság számára május 1-ére való tekintettel írta meg a tatabányai bányászok körében immár 31 évvel ezelőtt Bajcsy-Zsilinszky megbízásából végzett küldetésének történetét. * Alig egy évvel azulan, hogy a Nyomdaipari Főnökegyesület által kizárással provokált nyomdászsztrájk idején a Szózat nyomdászai Rothenstein Móric szak-1 szervezeti titkár vezetésével „Illegálisan” kiszedték és kinyomatták a Rózsa utcai Stádium Nyomdában a lapot (1924. április 27.), amikor Bajcsy-Zsilinszky Endre a „maga portáján” először találkozott a szervezett szocialista munkások szolidaritásának, fegyelmének imponáló erejével — 1925. március 16-val keltezett különös levelet kapott a Szózat főszerkesztője. A levelet egy tatabányai bányász írta tizenkét sűrűn teleírt oldalon, meglepően szép, „kiírt”, szinte kalligrafikus írással. Zsilinszky Endre elolvasván a levelet, nyomban magához hívatott: — Olvasd el ezt a levelet, s aztán majd beszélünk róla. Szokásom szerint először a levél aláírását néztem meg. Szerkesztőségben takarékos az ember a Szemével: névtelen vagy jeligés levelet félretesz — ráér. E levél alatt szabatos névaláírás, cím. Fodor József II. bányász. Tatabánya, III-as akna. Sőt, utóiratként: „Nevem nem tévesztendő össze Fodor József I. szoc. dem. központi titkár nevével.”Lássuk a levelet. írója bevezetőben elmondja, hogy régebben vezető szerepet játszott a szociáldemokrata munkásmozgalomban, azonban „... a kommunizmus és a forradalmak teljesen kiábrándítottak a nemzetközi szoc. dem. irányú munkásmozgalmakban való részvételtől s 1920-ban véglegesen kiléptem a pártból". Volt már jó néhány hasonló „indítékú” levelünk; legtöbbje valami egyéni juttatást, állásprotekciót (minisztériumi altiszti, portási stb.) kért. Mit óhajt Fodor József II.? Kereken megmondja: „...Öt év óta csendben munkálkodom azon, hogy régi embereim között híveket szerezzek a keresztény és nemzeti eszméknek, és velük idővel hazafias irányú munkáspártot alakítsak. A „fajvédők” programját elolvasva azt nagyban és egészben helyesnek találtam arra nézve, ho|y alapul vegyem az általam megszervezendő és megalapítandó párt programjánál.” — Tehát pártalapítás és pártvezérség — gondoltam, s olvastam tovább, hogy mit óhajt ehhez Fodor II. A levél megmondja: „... Ötévi csendes munkám nem maradt eredmény nélkül, s elég szép számú munkást sikerült megnyernem. Most csak a kedvező alkalmat vártam, hogy a nyilvánosság elé léphessek. A kedvező alkalom most elérkezett. A február 3 óta (tehát a levél keltétől számítva kb. hat hete) tartó sztrájk annyira próbára tette és kimerítette a telep szoc. dem. munkásságát, hogy minden remény megvan arra, hogy munkám eredménnyel fog járni, ha megfelelő erkölcsi és anyagi támogatásban részesülök...” Fodor II. ezután számszerűen vázolja az erőviszonyokat. A tatabányai bányatelepen mintegy 12 ezer munkás dolgozik. Ezek közül 7500 az aknákban dolgoMiklós István Csillések zó bányász, a többi külszíni szak- vagy segédmunkás. A bányászok közül négyezer a szervezett szociáldemokrata, 3500 érzelmileg hozzájuk húz, s csak a magas szakszervezeti díjak miatt nem lép be. A külszíniek java része is szoc. dem. érzelmű. A Tanács- köztársaság bukása után megalakult keresztényszocialista szervezetnek mindössze 350—400 tagja van, ezek is főleg a ‘„kommün alatt erősebben kompromittált egyénekből verbuválódtak, főleg azért, hogy a bőrüket mentsék”. A kér. szoc.-okat a munkások zöme „papszamárnak” csúfolja. Ennek a szervezkedésnek tehát — Fodor II. szerint — nincs jövője. Ezért akar független, új, nemzeti irányú pártot alapítani. Bevallja, hogy neki kb. 4—500 főnyi „csoportja” van« és ezekkel a már kezdet kezdetén „céltalannak tartott”, „értelmetlen” sztrájkot ellenezte és velük munkába is állt, leszálltak a III. számú aknába. Ez a csoport lenne az új párt magja. A szervezkedéshez elsősorban röpiratokra volna szükségük. Azt kéri, hogy ezeket nyomatná a Szózat nyomdája, mert nekik ehhez pénzük nincs. Óva int azonban attól, hogy az új pártnak és a „fajvédő csoportnak” kapcsolata kiderüljön, mert a szoc. dem. iskolán nevelődött munkásság zöme „idegenkedik a fajvédő jelszótól is”. Végül azt kérte Fodor II. levelében, hogy Zsilinszky Endre küldjön le egy „megbízottat” Tatabányára, akivel a további részleteket kellene megbeszélni. Zsilinszky Endre arra kért, hogy vállaljam ezt az „információs utazást". — Nézz körül — mondotta —, beszélj ezzel a Fodor II-vel, de lehetőleg olyanokkal is, akik „nem szálltak le az aknába”. Szóval sztrájkolókkal. „Faggasd meg ezeket is, mi a véleményük B’odor uram pártalakítási programjáról.” Ismertem már Zsilinszky Endre szavajárását. Ha ő azt mondta valakiről: „Fodor uram”, az a vizsgálódó kételkedés árnyalata volt. Elutaztam Tatabányára. Fodor II. levelének kívánsága szerint Felső-Gfilla állomáson szálltam ki. Raj- ■ tam kívül csak néhány ba- tyús asszony és pár munkásruhás férfi szállt le a vonatról. Az állomás is elég néptelen. A kijárat előtt 5—6 főnyi kis csoport várakozott. Az állomás épülete mellett, a fák alá húzódva két kakastollas feltűzött szuronyú csendőr. Aktatáskám, s városi felöltőm elég feltűnő volt. A várakozó kis csoportból felém lépett egy mokány kis emberke, pödrött bajusz, tatáros szem, ide-oda villogó tekintet.-Ó volt: a levélíró Fodor II. Halkan csak ennyit kérdezett tőlem: — A Szózattól? Fejbólintással válaszoltam, s mondtam a nevemet. A kis csoporttal azután elindultunk Fodor lakása felé. Nem sok bányászruhás jött szembe ránk. de azt megjegyeztem: köze- ledtünkre mind átment az út túloldalára s egyszer sem hallottam, hogy a hagyományos bányászköszöntéssel: „Jó szerencsét!” — az én 5—6 kísérőmet a szembejövök üdvözölték volna. Ám azt is megfigyeltem, hogy a két kakastollas jó ötven lépéssel mögöttünk kényelmes, sétáló tempóban követett minket. Villant bennem a gyanú: „Ezek ellenőriznek vagy egyszerűen csak őriznek minket. Akár így, akár úgy — kényelmetlen érzés támadt bennem. Fodor lakásán — a takaros háziasszony rögtön szalonnát, kolbászt, kenyeret tett elénk, persze poharakat is és üveg bort — lassan indult a szó, inkább tapogatódzó kérdezősködéssel. Fodor azt faggatta: számíthatnak-e „nyomdai támogatásra a röpiratok dolgában”, én meg az asztalt hallgatagon körülülő „csoport” tagjaiból < szerettem volna szót csalogatni, hogy ne csak a „vezér” szólamait halljam. Ám azok inkább csak bólogattak, mikor Fodor mondta, mondta a magáét a sztrájk hiábavalóságáról, ami szerinte csak nyomorba dönti a bányászokat, akik már dunyháikat, bútoraikat kó- tyavetélik az ilyenkor mindig elszaporodó „handlék” örömére. Itt bújt ki a szög a zsákból. Fodor szenvedé-- lyes okfejtéséből ugyanis az „derült ki”, hogy a bánya gazdái, Vidáék, a „nagyzsidók”, meg a szociáldemokrata „zsidó” vezetők, no meg a „handlék” tulajdonképpen egy malomban őrölnek és közös céljuk kiszipolyozni s engedelmes, „megnyírható birkanyájjá” nyomorítani a kétkezi dolgozókat. Gondoltam, kötődjünk kicsinység. A két szekrénymagasra púpozott, olcsó terítővei takart ágyra mutattam: — Maguktól nem sok dunyhát vihettek el a handlék... Fodor II. tatárszeme kijs- sé gyanakodva villant rám. Az eddig hallgatag „hívek” csendesen kuncogtak s egymásra hunyorítottak. Fodor a mellére ütött: — Mert mi nem dőltünk be a pesti szoc. dem. vezetők heccelődésének. Egy hét elég volt a kenyérre sem elég sztrájksegélyből. Munkára jelentkeztünk s leszálltunk a III-as aknába. — S a bányavezetőség persze örült? — Igen is, nem is. Nem sürgős nekik most az üzemelés. Pang az ipar, fél gőzzel dolgoznak a gyárak is — amelyik le nem áll —, itt meg csak hegyekbe női az eladatlan szén. Az igazgatóságnak — mondhatni — kapóra jött ez a sztrájk. Azért nem is bánják, ha a pesti szoc. dem.-központból idejáró küldöttek a sztrájktanyákon a munkafelvétel ellen izgatják a bányászokat. Fúrta oldalamat a kérdés: Gellért Oszkár: Mondd ki már Mondd ki már: , mért riaszt a csupa fenség, kemény szigor, zord komorság, mért hajszolsz csipetnyi morzsát, s üdvözölsz mint vakszerencsét versek közt is, mint a báj gyöngyöz közben és nem azt, ami nem tud csak panaszt, sötét tüzűt, ami fáj, s madarak közt szívesebben mondd ki már. Mondd ki már: mért inkább a csillagokba nézel békén mosolyogva, ha sötétül a határ? S mért nem tetszik neked az a csak balsorsra váró haza, s madarak közt szívesebben nem az ölyv, ha fellegekben szemed elől ragadozva száll. Mért kedvesebb a dalos madár? mondd ki már. Mondd ki már: ha a tüdőd bcleheli. mért kedvesebb a mezei andalító vadvirágos illatár, mint parfümös budoár? S veszélyt jelző szirénánál méltóbb hangot hol találnál annál, mint ha felbúg a mély szavú gyár? S mondd ki már: hideg fény a holdsugár. Idelenn, a földön fújják Ember, a te hallelüjád, s odafenn a lét sivár: nem az isten, aki vár. — S maguk nem tartanak a sztrájkoló bányásztársaiktól? Nem, áll ott a III-as aknánál sztrájkőrség? Fodor II. fölényesen legyintett: — Tessék elhinni, hogy a sok ezer szervezett is, de főleg a szakszervezethez nem tartozók már maguk is nagyon unják az éhkoppot s kezdik belátni, hogy nekünk volt igazunk. Azért írtam Zsilinszky képviselő úrnak, hogy most érik be az én vetésem és itt a jó lélektani pillanat az új párt alapítására. Csak kapjuk meg az erkölcsi és „nyomdai” támogatást. Mit sem ígérhettem , csak annyit, hogy híven beszámolok Zsilinszky Endrének személyes találkozásunkról. S aztán még jó kétórás, egymást tapogató faggatód- zás után elbúcsúztam Fo- doréktól, kértem ne is kísérjenek, „nehogy ők valami nemakarom gyanúba keveredjenek”. Értették, nem értették, utamra engedtek. Én aztán magamban erre- arra ténferegve próbáltam — útba igazítás kérésének ürügyén — szóba elegyedni az itt-ott hármas-négyes cső portokban beszélgető bányászokkal. Bizony elég bizalmatlanul méregettek végig, kurtán-furcsán morogtak inkább, mintsem válaszoltak volna. Aztán — tán a negyedik vagy ötödik próbálkozásom alkalmával — a megszólítottak közül egy harcsabajuszú keményen a szemembe nézve, szinte leckéztetve vágta ki jó hangosan: — Miért nem kérdezte a barátját, láttam én jól, hozzája jött, odanála is vöt. annál a Fodor kettőnél... Kicsoda az úr? Mit hozott annak a Júdásnak? Kerteljek? Hiszen csak ezt akartam tudni, mi a „másik” vélemény arról a levélíróról. Kereken megmondtam : — Pesti újságíró vagyok. Ő hívott, meghallgattam, hozni semmit sem hoztam, de vinni szeretném innét — az igazságot. Jó hangosan mondtam én is a magamét, s már oda is szivárgott körénk vagy eg.' tucat kíváncsi. — No. ha csak ezt akarja, hát tőlem már hallhatta: bitang Júdás. Árulója a munkásegységnek. Ezt elmondhatja akárkinek, s ha mersze van, meg is írhatja akármilyen újságban. Ha Fodor kettő, perelné magát, elmegyünk akár tízezren is tanúnak az igazság mellé... A körülállók hangosan rámondták az áment: ott leszünk, ha kell. Megköszöntem a szót, igaznak éreztem. így is számoltam be Zsilinszky Endrének, aki szokása szerint hátrakulcsolt kézzel, fel-alá járkálva, lejét fel-fel kapva hallgatta a referátumot. S a végén kurtán, kemény határozottsággal mondta ki az ítéletet: — Köszönöm a fáradozó sódat. Fodor uramnak levelet sem írunk. Nem állói, szóba baj társakat megtagadó, áruló sztrájktörőkkel... Németh Imre I
