Békés Megyei Népújság, 1966. április (21. évfolyam, 77-101. szám)
1966-04-05 / 80. szám
Végül kivezették őket a pincéből. Egy tömegben tódultak ki az udvarra, egy SS rájuik ordított és mutatta, hogy menjenek az utcára. A kapuban egy másik német, valami tiszt állt és szortírozta az érkezőket: egyeseket jobbra, másokat balra küldött. Egy öreg anyókának a bal oldali csoporthoz kellett csatlakoznia Egy "férfinek az Unió tér felőli Suih-fasoc mentén álló oszlopra mutatott. A férfi idegesen nézett körül, de mikor észrevette, hogy feleségének a német ugyanabba az irányba intett, megkönnyebbülten fel- sóhajtott. A legfontosabb együtt- maradni, hogy ne válasszák őket szét. Megigazította a vállán a nehéz zsákot és aprókat lépve, hogy az asszony utolérje, elindult. Beálltak a sor végéire. , Csak most nézte meg az utcát. A házak épek voltaik. Egy sem égett ki belőlük, és ez meglepte. Néhol még egy-egy ablaküveg is megcsillant. Ogy érezte, mintha álmodna, mintha az idő eltűnt volna, mintha az, amit tegnap szülőfalujában, Csemyakovbam átélt, nem is lett volna igaz. Csernyakovbctn nem volt üveg az ablakokban. Nem voltaik ablakok. Házak is alig voltaik. Neki sem volt már háza, amelyben született, amelyben élt gyermekkorában, s melybe közvetlen a háború előtt fiatal feleségét bevezette. A múlt héten égett le, s nekik menekülni kellett a pincéből, ahol a felkelés első napjaitól rejtőztek. Kirohantak az utcára, minden égett, csak ropogás hallatszott, mintha ágakat tördeltek volna. Ez a hang egyáltalán nem illett ebbe a zavaros és borzalmas helyzetbe. Futottak a hőségtől izzó utcán, rettegve a fáradt golyóktól, s attól, hogy valamelyik égő ház rájuk omlik. Botladoztak a járdán felhalmozott kőcsomókban, az aknáktól felszántott aszfalton. Ráadásul a vállán átvetett zsák ,is akadályozta a futást. Egy pillanatra a férfi arra gondolt, hogy talán jobb lenne csak az életét menteni, eldobni a zsákot, letenni a járdára és minél gyorsabban futni. — Jó, hogy nem dobtam el — gondolta most az oszlop végén állva. Minden, amit az életemben gyűjtöttem, elégett, a lakás, a bútor, a tizenkét személyes virágos porcelánkészlet, amelyet csak húsvétikor vagy akkor vettünk elő, -ha vendégek jöttek. Az ágy is, a párnák is, a prémes télikabát is. Eesz nekem valaha otthonos, berendezett lakásom? Mindent élőiről kell kezdeni, ettől a pár rongytól, amit ebben a két koldustarisznyában kimentettünk a pincéből. A férfi gyengéden nézett a kockás takaróba kötött csomagra, amit a felesége cipelt. A csomag hatalmas volt és nehéz, az asszony egészen meghajolt alatta. „Csak nehogy rákezdijen esni, s elázzon a holmink” — nyugtalankodott. Felpillantott az utca alagútja felett szétterülő égboltra. Az ég kék volt, felhőtlen, a színe mégis különös: kissé szürkés és egész alacsonyan függött a házak felett. ,.A felgyújtott házak füstjétől ilyen az ég” — villant az agyába, s megnyugodva, hogy nem lesz eső. a tisztet kezdte szemügyire venni, aki a kifelé igyekvő embereket szortírozta. Ebben a pillanatban egy hordágyon kihoztak valakit. Ä tiszt parancsára a tőle balra álló csoport mellett letették a földre. A férfi figyelme a hordágyra terelődött. Azon egy fiatal, valamikor egészséges lány feküdt. Most már nem volt más, mint egy emberi roncs. Hosszú, porral borított és izzadságtól csapzott szőke haja színtelennek, halottnak tűnt. Szürkészöld, mocskos, vér- telenűl sápadt arcát a .haja alól előtűnő vérfoltos, piszkos szalag keretezte be. A leány az égre nézett. Még a fejét sem kellett felemelnie, az ég ott függött a földön fekvő felett. Nézett, s mint egy perccel előbb a férfi, ő is arra gondolt, hogy az milyen pisz- kosszürike, de megérezve annak csendes nyugalmát, arra gondolt, hogy élni jó. Mór négy napja, hogy megsebesült, azóta ‘harcol az életért;. Az akna közvetlen előtte csapódott be, mikor egy sebesült baj társáért kúszott, hogy a tűzből kimentse. Nem érzett fájdalmat, mikor a repeszek megsebesítették, nem tudta, hogy a tüdeje megsebesült. Ott, az utcán íélöntudatlan állapotban csak egyet tudott, hogy élni jó. A kórházba, ahová bajtársai elvitték, felszökött a láza, szenvedései kissé csökkentek, életösztöne megmaradt. Harcolt a test gyengeségével, mert élni akart. Bbiiakarását nem fojtotta el sem a láz, sem a kórházra hulló bombák, sem. az elkeseredés, melyet akkor érzett, mikor a romok alól kiszabadulva német beszédet hallott meg maga felett. Még lázálmá- ban sem feledkezett meg arról, hogy nem szabad bevallania, hogy a felkelők között volt. A leány az ólomszín,ű égre nézeti és boldog volt, hogy lélegzik. Nagy nehezen oldalra fordította a fejét, s meglátta a bakancsokat. Kitaposott, rongyos, madzaggal összekötött bakancsokat, amelyeket egész előző éjjel nézett. Ezt az éjszakát a már néhány éve a legrettenetesebb terror szimbólumaként szereplő házban töltötte. Idehozták őt a csemyakovi pincékből kihajtott emberekkel együtt. Ez volt a hírhedt „villamos” a fasorban, ahová korábban a kihallgatásokon megkínzott áldozatokat hozták. A lány hordagya a pincében közvetlenül a fal mellett állt. Mellette guggolt kitaposott, összefűzött bakancsaiban az anyóka. Az öregasszony kezdetben sírt és arról beszélt, hogy reggel mindnyájukat agyonlövik, azután imádkozni kezdett. Öreges, siránkozó, a rettegéstől vinnyogóvá vált hangon monotonon ismételgette: Istenem, segíts meg! Időről időre panaszosan, si- ránkozta: Ó, Szűzanyám, ments meg! Azután, ismét visszatért az „Istenem, segíts meg!”-hez. Ez az idegölő, az agyvelőbe hasító hang kibírhatatlan volt. A kislány gyenge volt ahhoz, hogy a fülét befogja és úgy meneküljön a hangtól. A láza, mint mindig, éjjelre felszökött. Az öregasszony abbahagyta a fohászkodást. Matatott egy ideig, s a ruhacsomó alól egy üveg pótkávét vett elő. Kihúzta a dugót és az üveget az ajkaihoz emelte. A kislány gyűlölettel és elkeseredéssel nézett rá. „Ez a víz az életemet mentené meg” — gondolta. Egész fiatal vagyok még, nem is éiDanuta Kasinyszka: A zsák a leánv a zsákot és a hordágyhoz futott. Gyűlölettel nézett a lányra. Látta, hogy a kislány sír, de ez egyáltalán nem hatotta meg. A lány nem sírt, mikor tudta, hogy anyját letartóztatták és koncentrációs táborba szállították. Nem sírt, amikor szeme láttára hullottak el legjobb barátai. Akkor sem sírt, mikor megsebesült, s akikor sem, mikor a kórházban egy karbidlámpa fényénél nar- kotizálás nélkül összevarrták sebeit. Nem tudott sírni és sokszor sajnálta, hogy nem tud. Még Lések halála után sem sírt. Ez nemrég történt, mindössze két hete, de neki úgy tűnt, mintha azóta évszázadok teltek volna el. Engedélyt kapott, hogy bemehessen a városba. Rendbe hozta frizuráját, kifestette magát, s mint mindig, mikor belépési engedélyt kapott, hozzá sietett. A férfi magyarázkodott, hogy ő nem tudja vinni a hordagyat, neki ott van s zsák. A lány figyelt. Figyelt és szemeivel kiáltotta: „Ember, te nem tudod, hogy engem agyon kell hogy lőjenek, te nem tudod, hogy az életem a te kezedben van?! Az én életem talán olcsóbb ezeknél a rongyoknál?” A német kihúzta a pisztolyát, az ember eldobta a zsákot és a hordágy felé indult. „Lengyelországért, a lengyelekért harcoltam. Ezek nagy szavak, amelyeke-, ugyan nem szeretek, de így volt. Nem óvtam magam, a megszállás éveiben az életemet kockáztattam. Ezt nem kitüntetésért vagy elismerésért tettem. De mégis a lelkem mélyén arra gondoltam, hogy honfitársaim hálásak nekem, hogy'' a szabadságukért harcolok. S most...” tem. Ennek a vónasszony- nak kell meghalnia, nem nekem. Az élet már mögötte van, rá már sefnmi sem várhat. A megszállás alatt biztosan otthon ült, s mint most, azt hajtogatta: Istenem, segíts meg! Én harcoltam, fegyvert, röpcédulákat hordtam, ápoltam a sebesülteket, s most meg kell halnom a szomjúságtól e vénasszony mellett, aki buzgón imádkozik, de a haldoklónak egy korty vizet nem adna.” Mohón nézett az üvegre, az anyóka kortyolt egyszer, kétszer, ruhája - ujjával megtörölte az üveg száját, majd a hordágy fölé hajolt. Az üveget óvatosan a lány ajkaihoz emelte, s miután az ivott, valamilyen rongy- gyal megtörölte a száját, s kezeivel könnyedén végigsimította homlokát. A lány feküdt, szíve hálával telt meg, de nem tudta, hogy fejezze ki ezt a hálát. Végül nagy nehezen kiszabadította kezét és megsimogatta a poros bakancsokat. Ezeket a bakancsokat látta mos t is fekve az utcán a kövezeten. Lassan elfordította a fejét, s megnézte az öregasszony, s az összes bal oldalon állók arcát. Észrevette, hogy mind öregek vagy nyomorékok (volt közöttük egy fiatal púpos ember és egy asszony ortopéd oipőben), vagy betegek, illetve sebesültek. Átnézett a másik oldalra, a jobb oldalon állókra. Ezek fiatal, egészséges emberek voltak. A férfi hallotta a háta mögött felesége iihegését: Oh, Istenem, Istenem! — Mindnyájunkat agyonlőnek. Nézd csak, ott a másik csoportban csupa öreg és beteg van. Őket kórházba viszik, minket meg a falhoz állítanak. Ó, Istenem, édes Istenem!” Lehet, hogy igaza van — gondolta nyugtalanul a férfi, azokat kiviszik Varsóból, s minket agyonlőnék. De nem, örült meg a gondolatnak, ha kivégzésre visznek, a csomagokat le kell rakni, mi pedig megtarthattuk cófemókunkat. Kissé megnyugodva kezdett körülnézni. Mái- az utolsó ember is kijött a házból és beállt a jobb vagy a bal oldali csoportba. A tiszt valahova elment és helyette néhány SS jelent meg. Egy részük sorba állította, más részük körülfogta az öregek csoportját. Azokat fogják agyonlőni, nem minket — gondolta örömmel a férfi. Ne sírj, minket kivisznek Varsóból, súgta a feleségének. Aztán ismét a másik csoport felé fordult s tekintete találkozott a hordágyon fekvő lány tekintetével. A lány is értett mindent. Szeméből borzalom tükröződött. így tehát mindennek vége — gondolta. Egy perc múlva ránk irányítják a géppisztolyokat, egy sortűz, a testeket leöntik benzinnel és meggyújtják. Mamácska visszajön a ravemsbrücki koncentrációs lágerből és soha nem tudja meg, hogy én elpusztultam, soha nem fog imádkozni a sírom felett. Semmilyen imádságban nem hiszek, de mamács- kámnak sokkal nehezebb lesz, hogy nincs egy sír, amely felett imádkozhatna. Felhangzott a vezényszó és az ellenzás sapkás katonák megindultak a nyomorékok és öregek csoportja felé. Az egyik katona megállt a hordágy mellett. Megkérem őt — gondolta a lány —, írja fel a nevemet és amikor elmegy Varsóból, adja oda valakinek és mondja meg, hogy elpusztultam. Ez egy haldokló kérése, ha teljesíti, mégiscsak marad valami nyom, hogy a -mamácska idejöhessen és imádkozhasson. A német a hordágy fölé hajolt... Lehet, hogy otthon neki is volt ilyen lánya vagy testvére, de lehet az is, hogy egyszerűen megsajnálta ezt a fiatalkorban pusztulásra ítélt lányt. Odalépett a sorhoz és ujjával rámutatott két, a sor szélén álló férfire. Az egyik öreg, őszbecsavarodott, télikabátos, a másik a fiatal zsákos ember volt. „Miért éppen engem választott? Agyon akar lövetni? Mit akarhat? — gondolta elkeseredetten a férfi, miközben visszahúzódott. A német vállon ragadta és valamit hadarni kezdett. „Mit mond? Mit akar?” kérdezte az ősz hajú. Azt akarja, hogy vigyük a hordagyat. Ich nimcht, ich habe meine Sache — mondta tört németséggel a katonának, a zsákjára mutatva. A katona nem törődött vele, elővette pisztolyát. A férfi már nem mert ellenkezni, levette a zsákot és oda akarta adni a feleségének. „Én nem bírom, a magamét is alig tudom vinni” — nyögött az asszony. A német újra kiáltott, mire a férfi ledobta Életének ezek voltak az első randevúi és. ez volt az első szerelem is, amely a felkelés idején született szívében. Akkor is Léseket akarta látni, de ez már nem sikerült. Két órával érkezése előtt Lések elesett -gy támadásnál. Nem sírt, visz- szatért egységéhez és végigdőlt az ágyon. Feldúlt arc- kifejezésétől nyugtalan barátnőinek csak ennyit mondott: Megölték Léseket. A német kiválasztotta az embert. A lány hallotta a parancsot. Elkeseredése elszállt, most már élni akart. A kislány sírt. A bánattól, a megaláztatástól. Sírt, men észrevette a gyűlölettel teli pillantást. És így mentek ők a haláltól az élet felé, a csoporttól, amelyet egy perc múlva megsemmisítenek, azokhoz, akiket a haldokló városból kivezetnék, akiknek van esélyük az életre. Men tek. A lány a hordágyon, a német a pisztollyal, és a férfi, aki el volt keseredve, mert a tűzvésztől megmentett zsák elveszett. Fordította: Butsi Róbert Fiiadéi fi Mihály: Kicsi vendégem, te. (Képes újsághír: Huong Phuc, Ha Tmh tartomány. Az amerikai terrorbombázás során több találat érte a helyi isikolát. Képünkön: a 11 éves Bul Thi Su.) Eddig csak hallottad kis Búi Thi Su. hogy a halál röpköd vijjogó szárnyakon szép egeteken, s most hirtelen tört rád a gálád Rettenet, s a sikoly is eltorzította szelíd szemed örökmécsesét. A kislányom majdnem akkorácska, mint te, kis Búi Thi Su, s amíg e pár sort írom, egy pohár borral kedveskedik, mert tudja, hogy szeretem a könnyű kerti borocskát. Vasárnap van. Vasárnap délelőtt... A konyha felől húsleves illata száll, s úgy szerelnélek meghívni téged asztalunkhoz, hogy kicsi Editkém barátnője legyél, és egyél velünk. Utána játszanátok, és én szánakozva azt mondanám neked: „Ne félj, kis Búi Thi Su! Rossz álom volt csupán!” De te csodálkozva tekintenél rám, tudom, és azt válaszolnád szomorúan: „Nem volt az álom, jól tudom én.. „A bátyám is a dzsungelben lakik.. „A tőkések bombázókat küldenek házainkra. s most lebombázták iskolánkat is.. De győzni mégis mi fogunk!" — mondanád még kicsi vendégem, te, amíg arcodon bágyadt mosoly legel, s ahogy így elnézem hosszan fényképedet, szomorú vagyok miattad, s te tán nem is tudod, hogy azt rabolták el tőled a vad gyilkosok, amit visz- sza már az ég sem adhat... , — Mit gondolsz, kis Búi Thi Su, vannak leánykáik e gyilkosoknak?! Te, és ha vannak, hogy néznek ezek lánykáik szemébe?!
