Békés Megyei Népújság, 1966. február (21. évfolyam, 26-49. szám)
1966-02-20 / 43. szám
Csoór István: WALDEMÁR UR. — Az api'ójószágot is! — Azt is! Waldemár úr ráhajtotta a lejét az üveglapra. A bevetődött fény visszaadta a tükörképét. Látta a homlokát és rajta a betűket, apró nyomtatott szöveg, olyan, mint az újságban. A főcímek nagy betűkkel és sokkal több, mint amit az asztal mondott. Odakapott a tenyerével. Megköpte a markát és dörzsölte. Nem ment le, smirglipapírt vett ki a fiókból és azzal reszelte. Pirosodott a bőr, de a betűk még jobban kifényesedtek. Elolvashatta még a vak is. Megrémülve csapta szét a karját és leverte kezével a vekker- órát. Csörgött, majd széthasította a dobhártyáját. Kiugrott az ágyból Waldemár úr. Odaszaladt a fali tükörhöz és belenézett. Nem látott a homlokán semmit, csak a bal szeme sarkában sárgára aszalódéit csipát. Ki dörzsöl te és visszafeküdt az ágyba, mert volt még egy fél órája ... Gr-I Sándor: T AVIROZSA Nem figyelek csak egy szóra tavirózsa tavirózsa ezt mormolom az esőben keserítő zord időben ahogy megyek fel a dombi;' tavirózsa tavirózsa Feltör lelkem dzsungeléból megformálva vasból kőből s akarva sem tudok másra figyelni csak hangzására Tavirózsa — az te voltál fehér arcod zengő zsoltár kinyílt virág égő lámpa tisztaságra nyíló tárna szirmokkal körülvett jóság fényből épült múlandóság Így visszhangzol most is bennem vízesés vagy a lelkemben és én most nem tudok másra figyelni csak zúgására ahogy megyek fel a dombra tavirózsa tavirózsa Katsányi Pál Illusztráció Arkagyij Raj kin új éve Könyv jelent meg Leningrádban a szovjet Chaplin-ről Waldemár úr a tükör elé állt és megnézte az új inget és a nyakkendőt, A foncsorozott üveg fényt vetett vissza és ebben a fényben látta Waldemár úr, hogy az ing és a "nyakkendő remekül stimmelnek. Ezt látta a tükör is. A rámából kinyújtotta hosszú karját és vállon. veregette Waldemár urat: — Remek! Meghajolt és szembemo- solygott a tükörrel. — Puplin, százhatvanért... — Szolid, nem acsarko- dik a színe ... — Nem... És a nyakkendő? A tükör közelebb hajolt és jpbban megnézte. — Vág, csodálatos az összhang ... Szinte választékos ... A zakó elejét összébb húzta a hasan és csak a középső gombot gombolta be. A tükör huncut volt. mert csak azt mutatta meg, ami Waldemár úrnak tetszett. A vékonyan ki borotvált bajuszt, az oldalt fésült hajat, aminek a választéka majdnem a fülénél kezdődött és úgy fésülte át koponyája tetején, hogy a tar részeket teljesen eltakarja. A szeme .sarkában nem mutatta meg a megbújt ráncokat, de a fogára rakódott követ sem, ami úgy sárgult, mint a vádrepce. Ojból megrázták az egymás kezét és a tükörtől elvonult. Leült az íróasztal mellé. Kicsit csodálkozott, hogy az irodában próbálja az új inget és a nyakkendőt, de nem sokat töprenghetett rajta, mert az asztal megrántotta a vállát és hangosan szólt: — Cöcö! Waldemár úr felfigyelt a hangra és úgy érezte, gúny van benne és nem is kicsi. Felfortyanva kérdezte: — Mi az, hogy cöcö? —, Csak úgy mondtam ... — És miért? Ügy látta, az asztal megsimogatta az üveglappal borított tarkóját és azután válaszolt: — Nem szoktam hízelegni ... Nem vagyok tükör és nem is gratulálok ... — Miért nem? — Mert ismerlek . 1. — Na! — Ügy, ahogy mondom... Ismerlek tetőtől talpig . .. Kívül és belijil... — Észbontó ... — De még milyen! Ha engem a f »személyzet is egyszer meghallgatna ... — Mi lenne akkor? — Sicc! Arra nézett Waldemár úr, amerre az asztal mutatott. Nem. Nem érthette félre. A kétszárnyú ajtóra irányította politúros ujjait és a lábával úgy tett, mintha tizenegyest rúgna. — Nem lenne túl szigorú? — Túlontúl enyhe! — Kezd érdekes lenni... — Ugye? Mondjam tovább? — Szívesen hallgatlak ... — De nem haragszol meg? Becsszó? — Becsszó! — Habár erre nem sokat adok, mart... — Mert? — Nem lényeges ... Waldemár úr öklét az üveglapra helyezte és úgy érezte az asztal, egy keveset rá is ütött. — Látod, már verekszel... Pedig még nem mondtam .semmit... Visszavette az öklét az asztalról. Kezét a mellén összelonta. — Nem verekszem, csak mondjad.., Látszott az asztalon, hogy a gondolatait rendezgeti, mert nem akart ajtóstól a házba rontani. — Minden tollvonásodról tudok... Az életedből naponta nyolc-tíz óra itt zajlik le előttem... De nemesük a külsőkről, a belsőkről is. .. — Érdekes ... — Mondhatom tovább? — Direkt kérni akartalak ... — Látom, amikor- eszel... Kipakolod a dobozos sajtot, a friss juhtúrót, később a bucit Is ... De csak később ... — Azt is tudod, miért? — Tudom? Látom ... Előbb a fiókban a bicskáddal keresztet húzol az aljára ... Miért nem fent? — Csak szokásból... — Tévedés! A többieknek nem akarod mutatni... A kacsóid összekulcsolod, de azt is lent... Lehetne fent is ... Teljes vallásszabadság van ... Azt is- tudom, hogy befelé mit mormolsz... Mondjam? — Feleslegeis. — Imádkozol! Suttyomban! Mit gondolsz, mit mond rád az istened? Azt, hogy nyavalyás ember vagy... Ringy-rongy! — Kissé túlzás! — Nem! Egyáltalán nem! Az i makön.wet itt tartod a fiókban és nagypénteken elmentél a templomba ... Akkor is hazudtál, azt mondtad a Nagjdönöknék, hogy a tanácshoz mégy ... Elengedett volna, ha az igazat mondod is ... Még talán akkor is, ha megtudja a fohászodat... Mondjam? — Ez már személyeskedés ... — Cöcö! Nagyon tudod a regulát... — Hallgass! Waldemár úr lecsapta a.z öklét az üvegre és mindkét tenyerével ráta maszkod ott. Szerette volna kitapogatni a száját és végleg elhall- gattatni ... Nevetett az asztal és mondta tovább... — Idézlek! Szóról szóra... — Jó. jó, de ne túl hangosan .... — Suttogni fogom, mint ahogy te a templomban Istenkém, törd ki az öreg nyakát vagy ejts a fejére egy fél téglát és úgy irányítsd a személyzetist, hogy én kerüljek a helyébe . .. Na?! Waldemár úr megigazította az új nyakkendőt. — Nem fél téglát mondtam ... — Hanem egészet? — Igen ... Elhallgatott az asztal. Waldemár úr kinézett a.z ablakon. Furcsának látta az utcát. Fújt a szél, de a belombosodott fék meg sem mozdultak. Esett az eső, de a járdát és az úttestet nem pettyezite be. Félúton elakadt és valahol az ablak és a tető között: megragadt. Ilyet még nem látott. Az ablak üvegére homály hullt. Ez sem volt olyan, mint a közelgő este, hanem olyan, mintha csak egy darab felhő akadt volna fel az ablak görbölöjében. Hiába rángatta magát, .nem tudott szabadulni. Az asztal megrángatta az új nyakkendőt. — A prémes!bői van? — Megbántottalak? — Nem akartalak . .. Tudom, hogy bosszút állsz rajtam, de nem tudtam tovább hagyni ... Még így is sok maradt bennem ... Félős-, hogy ez is kilötyög... Lötyöiglessem ? — Hallgatás, beleegyezés .. . mondom. Mit gondoltál a múlt hónapban, amikor Galagonya kinevezését bélyegezted... A körstemplit rányomtad. . Romoljon meg a befőtted...! Hulljon el az aprójószágod ...! — Elég! — De erélyes vagy! Amikor átnyújtottad a kinevezést, nyájasabb voltál... Gratulálok, kedves Galagonya elvtárs1, személyében egy olyan embert kap a bérszámfejtés, aminőre régen vágyunk . .. Bivr! — Miért brrr! — Kicsit kavarog a gyomrom ... Pedig nem Galagonyát akartad, hanem Göcsit, mert az feladja a kabátod, mert az egyik karod reumás ... Ha befejezted a tízórait, pohár vizet tölt és tálcával hozza eléd ... Ha mosod a kezed, ugrik és a törülközőt úgy nyújtja, mint ministráns az áldozó- papnak... Reggel köszön, előbb mint te és az asztal mellől feláll, meghajlik és tudod mit gondol... — Kíváncsi vagyok. 1. — Pontosan azt, amit te a Nagyfőnökre... Istenem, törd ki a nyakát, terjeszd ( ki reumáját a lábába is. az ujjai hegyébe, ne tudjon leírni egy sort se és add, hogy ón üljék az üveges asztal mellé... Hidd el, istenként, nem leszek hálátlan . .. — Hihetetlen ... — Pedig így igaz, szóról szór a... — Talán Galagonya ... — Tesz rád .. . Sokkal egyenesebb. Nem imádkozik senkihez . .. Nem kívánja a nyakad, a reumádra is inkább orvosságot ajánl. Éljél ezer évig ... Boldogságban, békességben, hitben és reményben ... A programját |i úgysem zavarod ... Társadalmi munkában minden szombaton délután behordják a többi fiatallal együtt a húszezer darab téglát... Keverik a maltert és büszkék, mert kezük nyomán épül a fürdő... — Állásomra tör! — Nem! Nyugdíjazásodkor Galagonya mondja majd a. búcsúbeszédet és ajándékba egy aranyozott keresztet nyújt át... — Azt is tudja ... — Mindent! — A gondolataimat is? — A homlokodról leolvassa! — Rémes! — Színtiszta igaz! — A befőttet is? — Azt isi Aligha kapott valaki olyan szép újévi ajándékot, mint Arkagyij Rajkin, a népszerű szovjet művész. Az új esztendő küszöbén felvették a Le- nin-díj pályázói közé; a leningrádi Iszkussztve (Művészet) Kiadó gondozásában megjelent Adolf Bejlin szovjet író Arkagyij Rajkin című könyve. Rajkint a Szovjetunióban mindenki ismeri. A könyv megjelenése tehát jelentős és örvendetes esemény az ország kulturális életében, a szovjet olvasótábor számára. Gazdag illusztráció, 191 fotó szinte filmszerűen pergeti a népszerű művész alkotóútjának történetét. A könyv több fejezetének szerkezete olyan, mint a színdarabé. A szerző aprólékos gonddal éleszti fel a legjobb rajki- ni villámjelen eteket és monológokat. A szöveg és a kitűnő illusztráció együtt azt az érzést kelti az olvasóban, hogy ott ül a színházi székben. Ez különösen lényeges azok számára, akik valamilyen oknál fogva eddig még nem láthatták személyesen Rajkint. A könyv szerzője és hőse egy alkalommal együtt sétálgatott a távoli északi városka utcáján. Szembe velük matrózcsapat menetelt. Felismerték Rajkint. A tengerészek üdvözölték a művészt, majd a parancsnokuk megkérte, lépjen fel hajójukon. Rajkin természetesen beleegyezett. Az író fényképezőgépet vitt magával és számos felvételt készített a művész fellépéséről és a nézőkről... A szerző könyvében ezerarcú embernek nevezi Rajkint. Helyenként szovjet Chaplin-ként emlegeti. Mind a» két meghatározás pontos. Hiszen az első meghatározás hangsúlyozza a művésznek azt a szinte lenyűgöző képességét, hogy a színpadon új testet öltsön, átformálódjék, rövid idő alatt személyek egész sorozatát alkossa meg, tökéletesen kiformált karaktereket, hús-vér arcokat alakítson. Rajkin a tv-ben nemrég elmondta, hogy otthagyta a drámai színházat, mert ott a színész gyakorta évekig vár kedvenc szerepére, különösen akkor, ha ez a szerep a Lear király vagy Otelló, vagy Vány a bácsi stb. Rajkin miniatűr színházában ahhoz a ritka lehetőséghez jutott, hogy* íüvid idő alatt a mai Don Jüant, a mai Hlesztakovo! és sok más, a szatíra tárgyára méltó személyt formálhat, alakíthat. A második meghatározás — a Chaplin-hez történő hasonlítás — szintén találó. Rajkin alakításában ugyanis a legélesebb szatírával párosul az együttérzés azzal az emberrel, aki nem tudta, vagy nem akarta megtalálni helyét az életben. A könyv utolsó fejezetében Adolf Bejlin a. miniatűr színház legutóbbi, nemrég alkotott Varázslók a szomszédban című darabját is ismertet’, amelyben Rajkinnak van egy monológja, a címe Töprengés. Ebben a művész beszél az igazságról amelynek nem lehet lerontani az „érdemjegyét", a bizalomról és a lelki ismeretről, amelyek an hivatottak, hogy boldog gá és széppé tegyék az emberi életet. J. A.
