Békés Megyei Népújság, 1966. január (21. évfolyam, 1-25. szám)

1966-01-30 / 25. szám

Kovács György: m Különös dolgai van­nak az életnek nagyon. Tesszük mindennapos tennivalóinkat; — minden­napos örömeink, minden­napos bánataink vannak; — csók után, avagy csók elől utunk — s közben egy­re tapasztaltabb, egyre tu- dósabb fénnyel csillanóvá érlelődnek szemeink. Ám, rendszerint éppen midőn legnőiesebbnek hisszük már magunkat, valami furcsa­ság esik meg velünk, és okos szemeink gyermoki- íiadtan csodálkoznak ta­nácstalanságukban. Meg- rörténik olykor, hogy bána- iot okozunk, holott éppen az öröm fényeit szerettük volna egy arcon felcsillan- rani. Megtörténik olykor, hogy megrabolunk valakit, holott éppen megajándékoz­ni szerettük volna. Különös dolgai vannak az életnek nagyon™ Napok óta nem tudott mit kezdeni magával Nye­rő Géza, És egyedülségében leányokra gondolt, ahogy valamiféleképpen mi, fér­fiak mindig leányokra gon­dolunk egyed ülségünkben. Pontatlan a meghatáro­zás. Nem leányokra gon­dolt Nyerő Géza, hanem esupán egyre. Lénára gon­dolt, akinek vad hiányát érezte napok óta, és akivel csak holnap találkozhat, ha ugyan a szombat délutáni vonatok valamelyike haza- dücögteti menyasszonyát De mert bőséggel lehetett gondja a vidékre helyezett üzemrészben a betanítandó új munkásnőkkél: aligha lesz kedve mozgalmas szombat estére. Maradna a vasárnap. Ám vasárnap üli névnap­ját Annus néni, azon min­denképpen ott kell lenniük. Az ünnepelttel tölthetik az egész vasárnapot Az egész vasárnapot? — Lónácska hétfőin hajnalban utazik; korán kell feküdnie. Aztán egy új hét a vasárnap ígéreteivel; — a vasárna­péval, amelyet majdcsak megmér géz újfent valami. Legalább a színház volna. De ebben az évadzáró ope­rettben semmi dolga nem akadt No, igazán megvan nélküle. Csakhogy altkor mit csináljon? Betért a „Tháüa” eszr presszóba, lesni a szeren­csét: hátha valamelyik jó embere betéved. És való­ban: még kavargatta kávé­ja alján a cukrokat, midőn meiléhuppant Sármány Jós­ka, ki díszlettervező a szín­háznál és Gézának leg­jobb jóbarátja. Még jósze­rével le sem ült, máris mondta a magáét: — Gézám, hallottad, hogy mégiscsak lesz belőlünk va­lami? — Mi lesz belőlünk, te? Mát nem... — Már úgy velünk, hogy a színházzal. Tudod, amiről szó volt, hogy átépítik. Reg­gel már jött is egy fej, valami mérnök, aki a pin­cétől a padlásig mindent megnézett magának. Én már csak délután találkoz­tam vele, akkor a padlás­nál tartottak. Nohát ott annyi lom van, hogy ha azt valami tűzoltó meglátná, menten frászt kapna. Tán még Krecsányiék idejéből is maradt ott mindenféle hol­mi. Most oda készülök, mert sejtek használható dolgokat is, viszont Guszti bácsi kiadta az ukázt, hogy holnap reggel a műszakiak mindent hordjanak a MÉH-nek, mivelhogy ő nem akarja becsukatni ma­gát. (Iszol még egy kávét? — Két duplát, Pali bácsi.) én most odakészü­lök. csak egy zseblámpát hajkurásztam; — villany az persze, nincs ott. Tudod mit? Gyere velem. Hátha ketten ügyesebbek leszünk. — Szamár vagy. Beleful­ladunk a porba és úgysem találunk semmit. — Odaadom az egyik kö­penyem. És majd lezuha­nyozunk. * Vannak altok, ame­lyek a titkok titkát őrzik képzeletünkben. Gyermekkorunk kincske­reső ösztönei mozgolódnak láttukon, régi Olvasmányok emléke ködük, de különös módon eszünkbe sem jut lenyomni kilincsüket. Géza is gyakran állt szemben a hajdani zöld festését már- már féledő vas padlásajtó­val, hiszen pontosan az ah­hoz vezető lépcsősor tövé­ben van öltözőjének ajtaja. Ki tudja, hányszor látta már, de azt a tizenkét lép­csőfokot nem mászta meg soha. Majdnem minden alkalommal Wells „Varázs- bolt”-jának hangulatát érez­te, s mindig az első eme­leti pihenőn felejtett el mindent: a padlása j tőt. amely talán kincseket zár el; az elbeszélést, amely különös borzongást okozott, akárhányszor olvasta; a kutatóhajlamokat, amelyek gyermekkorától kísértik. Az első emeleti pihenőn várták meg barátai rend­szerint. Most habozón állt a ti­zenkettedik lépcsőfokon; várta, hogy Jósika kinyissa az ajtót. —f Ne félj, kispajtás, csak nyugodtan, hisz a bőrege­rek (van belőlük elég) job­ban tartanait tőled, mint te őtőlük... Jósikának vannak ilyen szavai. A tyúkot is követ­kezetesen „tík”-nak mond­ja; — lám, most meg a de­nevért. Valahonnan So­mogy orszá gból került a fő­iskolára annak idején, és ízes beszédéről Pesten sem tudott leszokni. Ám örökös rettegésben élt, hogy „kine­vetik bugrisságáért”, amit elkerülendő, gyakran élt jasszos kiszólásokkal. így született eme tipikusan Sár- mányjóska-mondat is: „Néz­zétek srácok, milyen báró tik”™ A zseblámpa fényé­ben poros gerendák tompán fénylő lapjai szabdalták fantasztikus mértani ido­mokká a tömör sötétséget. Géza arra gondolt, hogy nyugtalan éjszakákon, ki­váltképpen nehéz szerepek­kel való viaskodás után gyakran menekült, bújkált ilyen bonyolult tetőszerke­zet labirintusában. Vajon honnan hozzuk magunkkal az ilyen álmok magját?... Jóska egy papírmasé si­sakot talált, amely régen megfulladt a porban, s az­előtt is már huzamosan si­rathatta hajdani aranyozá­sát. Még azelőtt ókori had­vezért alakító színész pom­pázott benne. Most Jóska próbálgatta; — igazgatta, tüsszögött. Aztán botladoztak min­denféle hasznavehetetlen kaeat között, s megállapí­tották: soha, semmilyen tár­sulat nem engedhette meg magának, hogy valamire is használható kellékeket a padlásra lökjön. Aztán szin­te egyszerre torpantak meg egy hatalmas, díszes tölcsér előtt. — Hát ez miféle tengeri herkentyű? — Noé gramofonjának nézem. Abban a dobozban meg a hoztóvaló lemezek vannak talán NélZÜk Cfrpk meg közelebbről, hátha va­lami érdekes. Valóban: a színehagyott, por-rágta bársonyburkolat csüggedező rojtjai között régi gramofonlemezek hall­gattak, ki tudja, mióta. Por fedte azokat is; finom por, amely leheletüktől felhőbe emelkedett. Jóska ráfújt az egyikre, s igyekezett a feliratot kibe- tűzni. — Niesak, milyen egzo­tikus hangzású cím: „Tan­go milonga”... — Micsoda? Hogy mon- tad? — No, mit ordítsz? Mon­dom: Tango milonga. Lega­lábbis így van írva. Frász tudja, hogy kell kimondani. Kis csend után Géza: — Te Jóskám, én ezt ok­vetlenül elviszem. Nagy szükségem van rá. Segítsz? — Jópofa .vágj'. Én talá­lom, de néked van rá ok­vetlenül szükséged. Nem mondom... — Nekem csak holnap­után kell, ha egyáltalán meg tudjuk szólaltatni. De strandra, mert most jut eszembe, hogy nem műkö­dik a zuhany... Hevertek a forró ho­mokon féléber-bágyadtan, amely állapotban minden távoli is igen közel tud az emberhez férkőzni. Darab- ideig hallgattak, de mind- kettejük gondolatai a fur­csa, régi hangszerszámot tapogattál:. Éppen ezért Gé­za úgy kezdett beszélni, mintha valamely nemrég félbehagyott társalgást foly­tatna. — Lénának minden roko­na közül csupán nagyanyja és annak nővére, Annus néni él. Holnap Anna-nap lesz. Arra kell nekem ez a lemez. Névnapi ajándék­nak. — Nem vagy normáüs. Vennél bármit; — virágot, ha másra nem telik a fan­táziádból, de egy özönvíz előtti lemezt?... Kedden lesz fizu, adok én addig, ha az a baj... — Nem, nem, nincs szük­ségem pénzre. És a fantá­ziám is elég jól működik... éppen azért próbálkoznak az ötleteim ezzel a lemez­zel. Mert nézd csak... És mesélni kezdett Annus néniről, annak fia­talkori szerelméről, amely szerelem miat^ a hajdan hí­nagyon komolyan kell ak­kor. Aztán azt csinálsz vele, amit akarsz. — Csak tréfáltam, no. De tényleg nem rossz: modern lakásba feltétlenül kell egy lölcséres gramofon. Mert másképp nem érvényes. Hát fogjad. A dobozt tedd csak a tölcsérbe. De ne ott fogd, te hólyag, mert letörik. No... Aztán porszívózták a „herkenytűt”, majd törölgették a lemezeket. Közben Jóskd sziporkázott, ám barátja nem sok figye­lemben részesítette a leg­újabb „abszolút” vicceket. És végül akadozva, de vi­szonylag tisztán felcsendült a „Kék-Duna-keringő” kris­tályosán csillogó, fénylő dallama. És közben rájuk- reggeledett. — No végre. Most már meghallgathatod a kimond­hatatlan nevű és bizonyára kimondhatatlan szép tangó­dat is. ■— Azt az egyet nem. Az tabú. Majd hétfőn meghall­gathatod, ha kedved tartja. Ma nem. — Jó, jó. Nem érdekelnek túlságosan az ilyen régi le­mezek. Csak aZt nem tu­dom, hogy tulajdonképpen mi az istencsudájának pisz- tergáltuk egész éjjel ezt a por-bombát, ha nem ezért a hülye lemezért? Nem ér­telek. De nem baj. Nem is akarlak érteni. De hajlandó vagyok veled kimenni a Gaburek Károly rajza­res-szép nő azóta nem gon­dolt más férfira. Színész volt az illető, s nem a leg­jobb hírű, polgármeggon­dolásból egyenesen „rom­lott”. Hiába szállták meg szelíd hangulatok: nem volt apelláta; — Annuskának megtiltották, hogj' „ér in t- ke zz ék azzal az úr- t a l”. S hogy feledje Ákost, olyan helyekre is elvitték szülei, amely helyeken más férfiakkal találkozhatott, s amely helyekre a józan ta­nár-família nemigen látoga­tott volna máskülönben, ily meggondolásból kerítettek meghívót a megyebálra, ahoí is aztán Annuska vég­leg eljegyezte magát azzal a gondolattal, hogy Ákosé lesz vagy senkié. Mert Ákos is „jelen volt” a városka egyik legjelentősebb társa­dalmi eseményén; — kiesz­közölték a meghívását a szépnem befolyásos képvi­selői (akik nem is teljesen titokban kitüntették érdek­lődésükkel a nem minden­napi külsejű „komédiást”). És hát természetes és teljes­séggel érthető, hogy mindj- két számító tábor (a tanár- család és a regényes hajla­mú hölgykoszorú) reményei halomra dőltek abban a pillanatban, amikor a két szerelmes megérezte egymás közelségét. S abban a szer­tartásos légkörben, amely a hasonló rendezvényeken uralkodott, egyik fél sem (sem a számító hölgyek, sem a számító polgár-csa­lád nem) akadályozhatta meg feltűnés keltésének ve­szélye nélkül, hogy ők ket­ten csakis egymást lássák azon az éjszakán. Mindket­ten jól tudták, hogy az a báli éj az utolsó alkalom, a valóban, a borzalmasan legeslegutolsó, s en­nek megfelelően kirekesz­tőlegesen egymással törőd­tek, dacosan vállalva a fel­tűnés lehető következmé­nyeit. Vagy mintha ők ma­guk keresték volna elszán­tan: mintegy valamely so­sem létezett s nem is lé­tezhető „felsőbbrendű jó- ság”-hoz fellebbezve az örö­kös magány miatt, amelyre — érzésük szerint és miatt —> ítéltettek. Szinte ők ke­resték a feltűnést; — avagy csak a sorsuk hajtotta bele őket, a pillanat, az az egy pillanat, amely *már a kö­vetkezőben „feledhetetlen emlék”-ké merevül? Úgy történt, hogy tan­gót kezdett játszani a fővá­rosból „külön ez alkalom­ra” szerződtetett zenekar, és attól egymás után ültek le a párok, hisz akkor még csak otthon próbálgatták az új tánc szokatlanul an­dalító, vérlázító, egymás- hoz-kényszerítő taktusait. Sem Annuska, sem Ákos nem látszott tudomásul venni, hogy egyedül táncol­nak már a parkett közepén; — körülöttük elmerült minden-------arra riadtak c sak vissza a valóságba, hogy a szám végén min­denki (majdnem min­denki) tapsolt, egy-egy él­jent is rikkantottak, ami módfelett szokatlanul ha­tott abban a környezetben. Azután már nem volt semmi. Az után a tánc után nagyon hűvös, nagyon ri­deg nagyon-nagyon szomo­rú dolgok következhettek csupán. Reményi Ákos színmű­vész a szüleihez kísérte An- nuskát. A mindig-szigorú, mogor­vaságba merevedett tanár szemüvege, amely máskor csontighatóan villogott, re­ménytelen akart-szigorú- sággal lődözte megvetőnek szánt villámait. Hangja, amelytől nemcsak diákjai rezzentek meg, most, midőn kimondta első szavát egy metszőnek szánt mondat­nak: „Uram...”; hangja szin­te hallható csörömpöléssel hullott valami szakadék mélyébe (amely szakadék közte és a szerelmesek közt tátongott abban a pillanat­ban, s amely szakadékot sem tanáros szigorúsággal, sem szülői tekintéllyel nem lehetett áthidalni). Ákos csak legyintett, szomorúan, hogy „Minek, minek ez az egész...?” — aztán megha­jolt és elment szó nélkül. A bálból is elment; a vá­rosból is elment. Annuska Annus néni korában sem hallott többé róla. Az a tangó, amire táncoltak ak­kor, az a tangó (megírta a helyi újság báü tudósításá­ban) a Tango milon­ga volt----------­— Ezért kell nékem ez a poros lemez, ez a furcsa tölcséres gramofon. Mert Annus néni akárhányszor elemlegeti, hogy szép min­den, jó minden manapság, de a táncdalok az ő idejé­ben sokkal-sokkal szebbek voltak. Kiváltképp a Tango milonga. Ha még egyszer, csak egyetlenegyszer hall­hatná... Hát hallhatja most. Hihetetlen véletlen, hogy rátaláltam, hát elviszem. Hadd örüljön névnapján, hadd álmodja vissza magát abba a hajdani megyebál­ba. Hadd legyen — ha né­hány percre is — megint tizenkilenc éve^. Azt hi­szem, nagy örömet szerzek véle... Hallgattak. Aztán Sármány Jóska ezt mondta: — Ha nem volnék sokkal tapasztaltabb, azt monda­nám; akármit csinálj azzal a vacakkal, csak Annus nénihez ne vidd. Ám még­sem mondom. Vidd csak el, vidd azt a herkentyűt. Hátha neked lesz igazad. Hátha mégis örülni fog Annus nénid a Tango mi- longanak. Hátha... Géza kis riadalommal hallgatta barátja szavait. Aztán megvidult. „Ej, mit. Jóska mindig tréfál.” És elment, hogy időben kiér­jen az állomásra, Lónács­ka elé. Jóska szavaira (— De az­tán elmondd, miképp fo­gadta Annus nénid a Tan­gót...) csak futólag, sietté- ben válaszolt: — Jó. Hétfőn délelőtt egy vendéglőben találta meg barátját Sármány Jóska Géza előtt erősen megfo­gyatkozott tartalmú boros- üveg árulkodott gazdája hangulatáról; harsányan árulkodott, hisz Géza nem­igen kedvelte a bort, ki­váltképp nem ilyen boro­zásra kevéssé alkalmas időpontban. — Na, mi lett a névnapi lemezeddel? Géza száját furcsa, kese­rű mosoly merevítette meg. sőt fel is nevetett, szára­zon, mint a köhögés. — Hát? — Hát... elvittem azt a pokolmasinériát. Elvittük még szombatom. Meglepe­tésnek szántuk, de persze Lónácska nem bírta el a titkot, s mire én odaértem tegnap, már tudott róla Annus néni. Bort is hoza­tott, kávét őröltek; úgy ké­szült. hogy minden apró kis dolog kellemesen kons- telláljon, mikor a „Tango’ megszólal. És odázgatta. boldog sürgés-forgássá. egyre csak odázgatta a le­mez meghallgatását. Mint ahogy szerelmesünk leve­lét magunk elől is rejteget­jük majd egy kedvezőbb. Csendes pillanatig. Míg vé­gül... míg végül felhang­zott a „Tango milonga”. Mit mondjak? — Hallottam rosszabb táncdalt is. Érzel­mes, sőt pontosabban; érzel­gős, mint a legtöbb ilyen táncdal. Van azért valami fénye a dallamnak. De már az első ütemeknél éreztem hogy baj lesz. A külön­leges szépség nem volt sehol. Gépiesen forgattam a kart, nem mertem felnéz­ni. Éreztem, hogv Annus néni szemei meglel­nek könnyel. Alig hallha­tóan motyogta: „Hagvd csak fiacskám... hagvd csak... nem kell...” Később azt mondta: „Ez a Tan-m milonga... és mégsem ez. Hiába... majdnem ötver év...” Igazad volt. Gazda­gabb lettem egy tapaszta­lattal megint. (Pincér! Még egy litert, viz nélkül.) — És Annus néni egy emlékkel szegényebb... Mikor megjött a bor. Jóska töltött mindkette­jüknek, s elmélázott kissé, majd ezeket mondta: — Különös dolgai var nak az életnek nagyon Tesszük mindennapos ten­nivalóinkat; — mindenna­pos örömeink, mindenna­pos bánataink vannak; — csók után avagy csók elől futunk-------s közben eg'r­r e tapasztaltabb, egyre tu- dósabb fénnyel csillanóvá érlelődnek szemeink. Ám rendszerint éppen midőn legbölcsebbnek hissz-; k már magunkat, valami fur­csaság esik meg velünk, és okos szemeink gyermeki- riadtan csodálkoznak ta­nácstalanságukban. Meg­történik olykor, hogy bá­natot okozunk, holott ép­pen az öröm fényeit sze­rettük volna egy arcon fel­csillantani. Megtörténik olykor, hogy megrabolurk valakit, holott éppen me6- aiándékozni szerettük vol­na. *

Next

/
Thumbnails
Contents