Békés Megyei Népújság, 1966. január (21. évfolyam, 1-25. szám)
1966-01-16 / 13. szám
OLVASÓNAPLÓMBÓL Micheli: Áz avantgardizmus Gyakran találkozunk a címben szereplő szóval, és mégis, mivel az emberek nagy többsége nem használja a mindennapi életében, számára idegen, furcsán hangzó, egyenruhát rejtegető szónak véli s mivel rendszerint fontosabb dolga is van, átlép rajta és továbbhalad. Lapozzuk fed a könyv utolsó ötven oldalán közölt kis lexikont, ahol a következő meghatározást találjuk: Avantgardizmus = (francia „előőrs, éLcsapaf’ szóból) az irodalomban és a művészetekben a XX. sz. bizonyos újat kereső irányzatait, mozgalmait vagy csoportosulását jelöli. Ide tartozik mindaz, ami a kór általános színvonalához képest előrehaladottabb, mesz- szetab jutott a fejlődési valódi vagy vélt útján. Sok adósságot kell még letörlesztenünk önmagunkkal szemben, hogy némileg is behozzunk valamit kissé hiányos ismereteinkből. Nemcsak a mi hibánk ez, sokaknak sem ideje, sem lehetősége nem jutott rá megszerezni őket. Ma, azonban mindenki számára nyitottak az ajtók, csak be kell lépni rajta. Ma az követ él alig jóvátehető hibát, ki eddig melldöngetve követelte az ismereteket, de most elzárkózik előlük, nem is akarja megérteni a jelent se zenéjében, se művészetében, se korszerűségében. Könyvünk összefoglalja az oly sokszor hallott, de mégiscsak az ismeretlenség burkaiban maradt szavakat: expresszi onizm us, szürrealizmus, kubizmus, futurizmus s még annyiféle izmus. Ismertetésünknek nem célja a szavakat magyarázni. Micheli kitűnő könyve szerves rendszerben sem röppenhetett él donna Elvira ajkairól. Sőt, mi több, sugdolódzás, zizegés, majd olyan nyikorgás és recsegés hangzott fel, hogy a szálloda falai is elpirulhattak volna szégyenükben. Micsoda némber! — gondolta Maestro Fridolin, miközben csalódottan távozott a borzalmak helyéről, ahol nyilvánvalóan más gyűjtötte be a neki járó mézet. Ó, ti nőik! Ezt érdemlik a hűséges férjek, akik családjuk jólétéért, boldogságáért küszködnek! Micsoda szakadék! Pokol, mely elnyeli a gyanútlant. És miközben a felszarvazottak bosszúangyalaként visszatért szobájába, emlékezetéből előhalászott még egy néhány közvetlen szócskát a női hűségről. Maestro Fridolin azonban nem tudott valamit. Azt, hogy donna Elvira férje üzleti ügyei lebonyolítása után váratlanul megérkezett, hogy neje karjaiban a sikeres tárgyalásokat gyönyörű fináléval fejezze be. Hősünk éjfél tájban verejtékben f űröd ve riadt fel. Akkor jutott eszébe, hogy felesége ugyanolyan veszélyes szabadságnak örvend, mint donna Elvira. Gyorsan összecsomagolt és a legközelebbi vonattal elutazott abba a thüringiai falucskülön-külön tárgyalja az egyes irányzatok szükség- szerű kialakulását és fejlődését. Megismertet bennünket legjellegzetesebb képviselőikkel és 40 oldalnyi külön képanyagban mutat be néhányukat, illetve műveik reprodukcióit. Sajnos, a képek csak fekete-fehérek, pedig színesben könnyebb lett volna az elképzelések útjait követni, gondolva itt elsősorban Mondrian színkompozíciójára. A könyv legérdekesebb része kétségtelenül az irodalmi dokumentumgyűjtemény. Az ismertetett avantgardista mozgalmak eredeti kiáltvány szövegei, programadó tézisei, célkitűzéseik mindennél jobban magyarázzák nézeteiket. Ezek nemcsak formai eredetdes- kedések voltak, hanem az avult hagyományokkal mindenáron való szakítás is, amely több ízben kapcsolatot talált a szocialista irodalommal és művészettel. Jelenségük mindmáig érezhetők, és nem véletlen, hogy irodalommagyarázatuk eljutott a középiskolákba is. A Diákkönyvtár-sorozat igen szerencsés válogatásban, terjedelmes kötetet szánt az avantgarde ismertetésére. Micheli könyve felsőfokon nyújtja ezt, bőséges meghatározásokkal, szemléletes magyarázatokkal, melyeket az időrendi táblázat és a bevezetőben említett lexikon zár le. A világot megismerni és környezetét megérteni kívánó olvasó számára jól használható kézikönyvet adott a Gondolat Kiadó Szabó György fordításában, ki egyben a modem művészeti irányzatok egyik legjobb hazai ismerője. Balogh Ferenc kába, ahol neje töltötte napjait. ...Maestro Fridolin az ágy alá is benézett, kiürítette a szekrényt és tüzetesen megvizsgálta a ház falát: nem talál-e ott egy kötélhágcsót, s miután nyomát sem lelte esetleges kilengéseknek, összetörtén egy székre roskadt. ..Hallgass”. szólt nejéhez, Elfriedé-hez, aiki panaszkodni mert férje érthetetlen viselkedése miatt. „Jól tudom, hogy ezt a külön nyaralást csak azért provokáltad ki, hogy -szégyentelen módom udvarol- tass magadnak olyan férfiakkal, akik a legvégsőktől sem riadnak vissza. És ha az, aminek történnie kellett volna, még nem történt meg, csak annak köszönhetem, hogy idejében értem ide, hogy szeretőidnek útilapot kössek a talpukra.” Ezen módon felesége fejére olvasta a szentenciát és magában örült, hogy lelkiismerete aránylag tiszta, a nyaralás hátralevő idejére együtt mászták meg a hegyeket és csodák csodája: Maestro Fridolin nem is találta olyan fárasztónak ezt a szórakozást. Fordította: Klavács Jánosáé A névsorolvasást mindig pontosan fél egykor tartották. Kovács tanár úr az ajtóhoz állt, ott sorolta a neveket. Dimó, Farkas, Horváth — ahogy az ábc hozta. Harsány igennel kellett válaszolni. Ment minden mindig, mint a karikacsapás. Kovács tanár úr kívülről tudta a névsort, bele se nézett a noteszébe, mégis úgy hadarta, mint kisdiák korában, a miatyán- kot. Ez a hétfő is úgy kezdődött, mint a többi. Kovács tanár úr pontosan fél egykor az ajtóban állt és darálta a névsort, de Kávást neve után nem válaszolt senki. Felcsattant: — Ká- vási István! Csend volt Kovács tanár úr feltolta a homlokára a szemüvegét rámeredt a 18 egyenruhásra, mintha így többet látna belőlük. Azok a földet meg egymás tarkóját lesték. Kovács tanár úr is hallgatott és a gyerekek között olyan lopva úszott a déli harangszó két- hárorn utolsó kongása, mint a rosszkedvű szeptemberi felhők az intézet udvara fölött. — Hol van? — vágott ismét a tanár hangja. — Ki tudja, hol van Kávása? A hallgatás adta a választ, s a vastag, fekete szemüveg lassan lecsúszott Kovács Lajos nevelőintézeti tanár ráncosodó homlb- káróL A direktor hűvösen fogadta a bejelentést: — Kéretem a tanár urakat — szólt oda Ciberének, a hivatalsegédnek. Az öreg morogva elbicegett: a ros- seb törje lei! Egy fattyú már megint meglépett, ő meg húzhatja a béna lábát a tanárok után. A konferencia pontosan negyed kettőkor együtt ült. — Kovács kartácstól el- csavargott egy nevelt — jelentette be az igazgató. — De kérem — emelte az fel kopasz fejét—, miért pont tőlem? Az intézetből, nem...? A mondat, másik felét már csák pnmaigának ■mondta. — Melyik? A Kávása? — kérdezték többen. Az igazgató bólintott: — Igen, Kávási István. Intézeti ruhában. — Szóval, még azt is elvitte? — háborgott a kis Vasmé. A direktor megint bólintott: — Így van. Kijátszotta Kovács kartársat, Kicsa- vargott! Kovács Lajos megint szólni akart, de meggondolta: — Eh — legyintett lemondóan. Sejtette. hogy így lesz. Kitör valamelyikből a hontalanság, meglép, a2tán őt hibáztatják, öt, aki semmiről sem tehet. Mit csináljon még! Egy ujjal se nyúlt hozzájuk. Van tán tíz éve is, hogy nem ütött meg egyet se. Szigorú volt? Rendnek kell lenni. Fegyelemnek. Ezekkel csak így lehet bánni. Ezek már elszoktak a szép szótól! Még otthon! Az igazigató zökkentette ki gondolataiból. — Kartársait, nem lenne jó, ha máshol is megtudnák a szökést. Még minket hibáztatnának! Az istennek sem értik meg, hogy ezek ilyenek. Megvan itt mindenük, mégis elbitangoln-ak. Szóval, kartársak, kár lenne, ha tovább jutna az ügy! Nem nagy dolog ez! Eltévedt gyerek — értik? Menjenek, keressék meg! Nem lehet messzi. Itt cselleng valahol... Mit akar, Szabó kartársnő? — Arra gondoltam, igazgató kartárs, hogy néhány nagyobb fiú is segíthetne a keresésben. Úgyis mind tud a szökésről. Rájuk jobban is hallgatna. Könnyebben visszajönne. és... A Trabant visszafordul A direktor közbevágott: — Hogyhogy könnyebben visszajönne? Ne beszéljen már ilyet, kartársnő! Mi az, hogy könnyebben? Megtaláljak és visszahozzák. Ránk bíztál?, mi vagyunk a felelősek! Nem könyörgünk... Többen helyeslőén bólogattak, mások a cipőjük orrát vizsgálgatták. Csak akkor nézték fel, amikor Nagy Gábor ujjal dobolni kezdtek az asztalon: — Jobb lenne úgy csinálni, ahogy Szabó kartársnő mondta. Túl érzékeny ez a gyerek! —■ Nincs idő vitatkozni ilyesmin! Keressék meg! — állt fél az igazgató. A tanárok felosztották egymás között az utakat. Kerékpárra, motorra ültek. Nóhányan még az autójukat is bevetették a hajszába. Pista a műúton ballagott Pest felé. Autók, motorok húztak el mellette, nemigen figyeltek rá. Némelyiknek integetett, hogy álljon meg, de azok csak mentek, siettek. Valaki még oda is kiabált neki az egyik teherautóból, hogy hová men jen és hogy kinek állja el az útját. Nem is mert aztán integetni, sőt, ina meghallotta, hogy autó tülköl, leballagott a fűre. Esteledett, fázott. Nyári ruhában volt: szürke kabát, rövid nadrág. Rázta a hideg. Mindegy; reggelre odaér. Amikor erre gondolt, kicsit melege lett, úgy kalimpált a szíve, hogy majd kiugrott a melléből. Csak sikerüljön. Régen készült már erre..; Feljött a hold, besütötte az utat, a kukoricásokat, meg azt az elhagyott diny- nyéskunyhót, a kanyar után. A hideg fényben dér • csípte dinnyék sütkéreznek, s eszébe juttattál?, hogy éhes\ Átlátott a kunyhó vesszőfalán, tudta, hogy nincs ott senki, odament, megpróbált egy görögdiny- nyét leszakítani. Először nem sikerült, csak amikor a cipőjével taposta le az indát. Bement a kunyhóba, enni kezdett, majd nemsokára éltűnit előle a kukoricás. Szépet álmodott. Nagy házak között sétált egy parkban, az apjával. Kék ruha volt rajta, nem ez a szürke, és amikor megálltak egy kirakat előtt, és meglátta a kisbiciküt, már tudta, hogy az is az övé lesz. Arra ébredt, hogy megsimítja valaki a homlokát. Jól érezte ezt is, nagyon jólesett, meleg volt. simogató. Egy bozontos kutya szaglászta a fejét. S a kunyhó előtt valaki az anyját szidta. Kiugrott a szalmából és rohanni kezdett a dinnyeföldön. Apró, felérett gyümölcsök pukkantak szét a lába alatt, egyszer el is esett, de felugrott, mert hallotta az ember káromkodását. Amikor kiért a műútra, már szétverte a ködöt a nap. Estére ott leszek, nincs az mái- messze! — gondolta, amikor autó fékezett előtte. Megdermedt, Nagy Gábor tanár úr volt az intézetből. Futni próbált, de nem tudott —• Pista — hallotta, úgy tűnt, hogy messziről, pedig az autó ott állt előtte. Odament szépen, engedelmesen. — Ülj be — nyílt az ajtó és már indultak is. Hosz- szú csíkban kanyargóit az út — Miért szöktél el? Rossz /olt ott? Nehezen tudott megszállni a félelemtől: — Nem. — Hát akkor? A gyérek már sirt. — Csak. — Fázol? —kérdezte a talár. — Rögtön bemelegít a motor. Egy teherautó jött velük szemben. A Trabant alig tudott előle eltérni: — Látod, majdnem elgázolt. Fázol még? Aztán hová indultál? — Apámhoz, Pestre, tanár úr. A tanár nehezen szólalt meg: — Mondd inkább, hogy tanár bácsi — jó? Biztos, hogy ott van az apád? — Onnan írt egyszer, Kovács tanár úr azt mondta. — Mikor? — Még kicsi voltam. — Most hány éves vagy? — Hat. A gyerek nagyot nyelt. — Sok utca van ám Pesten. Bajos valakit csak úgy megtalálni. Címét tudod? — Csak azt, hogy Pest. Tanár bácsi járt már Pesten? — Persze, most is odamegyek. Pista sokáig nézte az utat. — Nem utánam jött, hogy visszavigyen? A tanár bekapcsolta a rádiót: — Hallgatunk valami muzsikát — mondta, majd hosszút szívott a cigarettáján: — Visszavihetiek, de hát, ha nem akarod. A gyerek idegesen rázta a fejét: — Nem akarom. Vigyen el inkább Pestre. —• Jó, de ha nem találjuk meg... — Én megkeresem... — Nem hiszem, Pista. Nagy város az. Nem tudjuk, melyik házban lakik. A gyerek megint sokára szólalt meg: — Én tudom, tanár bécsi. — Az előbb azt mondtad, nem tudod? — De tudom. Itt a boríték. A tanár csodálkozott. — Neked is írt apád? — Nem. Ez az, amit Kovács tanár úrnak küldött. — Hogy került ez hozzád? — Elvettem Kovács tanár úr asztaláról. — Miért? — Hát, az enyém. Az. én apám írta. — Elolvastattad valakivel? — Nem. Az már nem volt benne. A tanár sóhajtott: — Add ide, légy szíves, — Nem veszi el? — Tanár bácsi! — elfelejtetted mondani. — Igen, tanár bácsi. — Így már jó. Nem veszem él, csak megnézem. — Jó, tessék, tanár bácsi. A tanár visszaadta a borítékot a gyereknek. Az közelebb húzódott, úgy kérdezte: — Tudja, merre van az a ház, tanár bácsi? A másik bizonytalan volt: — Tudom, kisfiam. — Odavisz, tanár bácsi? — Ha ott lakik még? A gyerek csak annyit mondott, hogy biztos az, hogy ott lesz és nemsokára elaludt. Elnyomta a meleg. Arra ébredt, hogy valaki ködtögeü:-— Pista, itt vagyunk. Nagy szürke ház előtt állt az autó. — Bemegyek. Megnézem, itt lakik-e? Jó? — Jó lesz. A tanár sokáig nem jött vissza. Pista már a villamosokat nézte meg a gyerekeket, akik most menne’ , iskolába. Nagyon büszke volt, hogy az autóból nézheti őket és látta rajtuk, hogy irigylik is ezért. Egy vörös szeplős kislányra még a nyelvét is rányújtotta, amikor visszajött a tanár: — Nincs itt, Pista. Már elköltözött. — Hová? — Nem tudják: Nem mondta meg. — Senkinek se? — Senkinek. A tanár szomorúan néz te a fiút. — Gyere, megreggelizünk. — Nem kell. — Dehogynem. Iszunk egy kakaót, aztán majd kigondolunk valamit, jó? Beleegyezett. Kortyolta a meleg italt, a tanár meg arra gondolt, hogy mosi kell mondania valamit, mielőtt visszaindulnának: — Lehet, hogy apád meg éppen téged keres? — De, hogy talál meg? — ö jobban megtalál. Mi nemigen tudjuk hol keresni. A gyerek csendesen szipogott. A tanár a tükörben nézte: nagyon hasonlít az apjára. A 4278-äsra. Beszélt, vele, tudta: reménytelen ember. — Elég nekem a sitkó — mondta —, még az hiányzik, hogy a gyerek is a nyakamba szakadjon. — Arra gondoltam, Pista, csak vissza kellene mennünk. Ott jobban meg talál apád. — Mikor? A tanár rádőlt a volánra: — Azt most én nem tudom. Csend volt, hoszszú csend, csak a motor duruzsolt. A fiú - aztán szinte magában beszélt: — De Kovács tanár ülném vesz vissza. A tanár idegesen megharapta a szája szélét: — Majd odajössz hozzám, az én csoportomba, jó? — Jó — hagyta rá a gyerek és a Trabant visszafor dúlt arra az útra, ameüyil ről jött Tiszai Lajos
