Békés Megyei Népújság, 1965. november (20. évfolyam, 258-282. szám)

1965-11-07 / 263. szám

1965. november 7.

4

Vasárnap

Tűnt idők tanúsága

Tallózás régi újságok között — Békés megye: 1935 — Dokumentumok vallomásai

A tej kereszt útja

Falusi családnál jártam a minap, sóik mindenről beszélgettünk. Örömökről, gondokról. Mert akad bizony gond is jócskán. Csak a családfő keres — az asszony beteges, meg ott vannak a gyerekek —, hát be kell osztani a pénzt És mennyi sok munka adódik a ház körül? A gyerekek is mind piszkí- tanak. Még szerencse, hogy amióta megvan a mosógép — sókkal könnyebb. És hát, amikor egy kis kultúrát, szórakozást kívánnak: ott a televízió. Ügy bizony.

Békéscsabán fiatal műszaki értelmiségi panaszolta, hogy alaposan összébb keli húzni a nadrágszíjat, mert kocsira gyűjt.Temén- telen pénz. Hát igen, nem köny- nyű. Az élet küzdelmes dolog. No, persze, hogy mikor miért kell megküzdeni, az már sok mindent eldönt.

Ilyesmire gondoltam, mikor — búvárként, aki az óceánok sötét, hideg mélyére ereszkedik — a múlt fagyos, fekete rétegeibe ástam magam. Könyvtárak, archívumok félhomályában három évtizedet pergettem vissza. Az 1935- ös újságok híradásai — minden kommentár nélkül — valljanak önmagukérti , u_:_ , ,

Koldusország Magyarország

A 30-as évek elején kitört gazdasági világválságból a Nyugat már kezd kilábalni, Magyarországon 1935-ben még tobzódik a nyomor. A Népszava nap mint nap arról számol be, hogy a „hárommillió nincstelen” mellett ipari munkások, tisztviselők, diplomás értelmiségek tömege tengődik állás nélkül, s akinek állása van, éhbérért dolgozik. A budapesti Mérnöki Kamara kimutatása szerint a fővárosban 400 mérnök van állás nélkül. A közoktatásügyi miniszter 120 tanítód állásra hirdetett pályázatot, amelyre nyolcezren jelentkeznek;

A szociáldemokrata párt népgyűlések sorát rendezi az elvisel- neteftlen drágaság, a kilakoltatások, a szörnyű munkanélküliség és a hihetetlenül letört munkabérek elleni tiltakozásul.

Asztalossztrájk Gyulán

A szociológiai felméréseik és a sajtó jelentései szerint is a legnagyobb nyomorral az országban Békés megye nincstelen, föld nélküli parasztsága küszködik. Fokozza kilátástalan helyzetüket, hogy 1935-ben rettentő apály pusztította az Alföld termését.

Békés megye közigazgatási bizottságának ülésén beszámolnak az állatárak katasztrofális zuhanásáról. Kismalacot 30 ■ fillérért, hathónapos süldőt 2 pengőért árulnak a megyei állatvásárokon.

A gyűl® Reísner-malmot 90

ezer pengő lisatforgalmd adótartozás miatt a hatóságok lezáratják. Több mint száz főnyi munkásságát elbocsátják. A Népszava felveti a kérdést: „Hogyan szaporodhatott fel a malom adótartozása ilyen horribilis összegre, mit csináltak közben a pénzügyi hatóságok, mulasztásukat miért ilyen kíméletlen antiszociális megoldással akarják helyrehozni?”

A gyulai asztalosok, akik heti 8—12 pengőt keresnek, szeptember elején 300-an sztrájkba lépnek: 30—60 filléres minimális órabért és 48 órás munkahetet követelnek. A munkáltatók a Budapestre megállapított legalacso- lyabb órabér 90 százalékát ígérték, de nem adták meg.

Törvénykézen az iiresgyomrúak

A Gyógyszerészek Lapja írja: ..Érdemes az utókor számára feljegyezni, hogy egyik okleveles, nagy prakszisu nókollégánkat,

teljes ellátással és húsz pengő zsebpénzzel akarta Sz. Békés megyei gyógyszertártulajdonos szerződtetni”.

A mezőberényi nincstelenek 1935 kora tavaszán építik a me- zőberény—szarvasi útszakaszt. Április 27-re az útépítés költség- vetési kerete kimerül, de a munkásokat csak három nap múlva értesítik, hogy nincs miből fizetni. Mintegy 200 főnyi csoport a községházára megy, hogy ledolgozott munkájáért a bérét követelje. A községi tisztviselők és a munkások között hangos vita támad, s ezért 130 ember ellen eljárást indítanak. A gyulai törvényszék Ungváry tanácsa, a mezőberényi községházán négynapos fötárgya- lásit tart A munkások tagadják, hogy erőszakosan vagy fenyegetően léptek volna fel. Csak az elkeseredés hajtotta őket, pár napra akarták kenyerüket biztosítani.

Bátőri Sándor* a munkások egyik vezetője az elnök kérdésére azt válaszolja, hogy éhesek voltak, azért mentek a községházára.

— De M beszélt ott? — kérdezi az elnök

— Az üres hasunk! — feleli Bá. tori.

Bátori Sándort és Wagner Ádá- mot 5—5 napi, 78 embert 1—1 napi fogházra ítélték hatóság elleni erőszak címén.

Csabai munkásdalkör

A munkásság az adott lehetősegeik között küzd a tömegek érdekeiért, a kizsákmányolás ellen, a nagyobb darab kenyérért, az egyszerű emberek művelődésiéért.

Ez utóbbi keretében rendezte meg a Békéscsabai Munkás Dalkör 1935. június 29-én és 30-án nagy, demonstratív zászlóavató ünnepét; amelyen részt vett az Brzsébethelyi Dalkör, a Békéscsabai MÁV Zenei és Dalegylete, az Orosházi Petőfi Dalkör*, a Hódmezővásárhelyi Általános Munkás Dalegylet, a Békéscsabai Iparos Dalárda és a Szegedi Általános

Munkás Dalegylet. Az ünnepség több ezer főnyi közönsége jó részt a környékbeli községek földmunkásaiból és ipari munkásaiból állott

Dr Komis Géza városi kultúr- tanácsnok ünnepi megnyitója után több szociáldemokrata képviselő mondott beszédet, majd felavatták az új zászlót. Másnap a dalegyletek kerti ünnepélyt rendeztek a Széchenyi-ligetben. Az együttesek munkás- és szabadság- dalokat, majd népdalokat énekeltek;

Emberpiac Orosházán

A Népszava 1935; augusztus 18-i számában olvasom Darvas József Orosházi levél című írását. A levélformában írt cikk megdöbbentő képet fest a jómódú, nagyközségnek ismert Orosháza szegényembereinek nyomoráról, a közállapotokról,

„Szülőfalum piacai csakugyan híresek. De a baromfi- és állat- vásárok mellett van még egy másik, legtöbbször elhallgatott érdekességük is: az emberpiac. Ebben a gazdag nagyközségben ugyanis rengeteg földnélküli földmunkás él, akik — egyebük nem lévén — munkaerejüket bocsátják áruba.”

Az író megszólít egy rongyos, sovány emberkét, aki a Kossuth- szobor tövében üldögélve „kenyeret eszik vöröshagymával’’ és várja, hogy valaki munkát adjon.

— „Van-e már arafnivaló?

— Nincs. Keveset ígérnek a gazdák, 40—50 kilót holdanként. Pedig muszáj valamit fogni. Kovács- házáról jöttünk gyalog húszán.

— Hisz az huszonöt kilométer! t

— Este indultunk. Ha itt nem kapunk munkát, megyünk tovább.

Hattagú családot hagytam otthon. Mondtam is az egyik gazdának, amikor sokallta amit kértem, hogy ne fizessen nekem semmit, csak gondoskodjon a családomról, én mindent elvégzek néki.

Krisztus után 1935 esztendővel itt a rabszolgaságba vágyódnak vissza az emberek.”

Más helyütt:

„Meghallgattam a községi képviselőtestület egyik legutóbbi gyűlését. A felolvasott jelentésekből és vitákból megtudtam, hogy a tavaszi, nyári hónapokban is több mint 500 család szorult hatósági támogatásra, de ez a szám a téli hónapokra előreláthatóan meg fog majd négyszereződni.

A tárgysorozat kővetkező pontjaként indítványozták:

Szavazzon meg a képviselőtestület a főjegyzői lakás rendbe hozására kétezer pengőt, főjegyzői fi- zetéspótQékként havi 150 pengőt, határozza el a képviselőtestület, hogy az elhunyt főjegyző özvegyétől megvásárolja a fürdőszoba-berendezést az új főjegyző számára 500 pengőért.

Az engedelmes többség természetesen mindezt megszavazta.”

A sárguló papírlapok — múlt idők tanúi — visszavarázsolták néhány percre, hogyan élt Békés megye népe 30 évvel ezelőtt. Ügy érzem, minden kommentár fölösleges. Bizony nem árt néha fölidézni tűnt idők kihűlt kísérteteit.

Vajda János

— Hát ez meg miféle pihent agyban született csodabogár lehet — kérdezhetik, akik eddig csak égen levő, milliárdnyi apró csillagképezte tejútról tudnak. No meg arról, hogy vannak teheneket tartó nagyüzemi és háztáji gazdaságok, ahonnan fogattal és biciklin, reggel, este elviszik a tejet a helyi csarnokokba. Ez egyenes és nem ke- resztút eddig. Hanem a csarnokokban összegyűlt tejet is el kell vinni részben a feldolgozó üzemekbe, részben pedig a boltokba, hogy hozzájusson a lakosság. El is viszik és ez is rendjén van eddig.

A szállítás módja ellen azonban kifogása van a népi ellenőrző bizottságnak, s vizsgálati jelentése nyomán kifogása kell, hogy legyen az erről tehető illetékeseknek is. Arról van szó, hogy az általában elég magas önköltséggel termelt és csarnokokba szállított tejet alaposan megdrágítja a rosszul szervezett, keresztbe, hosszába történő szállítás. A vásárlók ugyan nem érzik ezt meg, hiszen a tejet és a vajat évek óta azonos áron kapják a boltban. Ellenben a népgazdaság alaposan megérzi, mert feleslegesen fogy a sok benzin, feleslegesen kopnak az autók és azok gumiabroncsai.

Az történik ugyanis, hogy az orosházi járásban az értékesítésre termelt tejmennyiség á helyi gyopárhalmi, a szentesi és a gyulai tejüzembe kerül. No nem mind, mert például a járásban levő s a gyopárhalmi tejüzemhez 18 kilométerre fekvő Csor- vás községből az onnan 35—40 kilométernyire levő gyulai tejüzembe szállítják a tejet. A Gyopárhalomhoz 15—17 kilométerre levő Gádorosról és Nagyszénásról ugyancsak a 40 kilométerre levő szentesi üzembe viszik a tejet. Ugyanakkor Gyopárha- lomra hordják 40—50 kilométerről is, vagyis a mezőkovácsházi járás néhány községéből.

Csak hozzávetőlegesen számolva is horribilis összegre rúg az a benzinköltség, amit a felesleges húsz kilométereken fogyasztanak el a tejszállító autók. Legalább annyit, hogy egy év alatt összejönne az omladozó szeghalmi tejgyűjtő csarnok épülete helyett egy új, korszerű épületnek az ára. Ha már itt tartunk, akkor megemlítjük: korszerűtlen a m ed gyes egyházi és a dé- vaványai tejgyűjtő csarnok is. Ezek újjáépítése, de a népgazdaság érdeke is azt követeli, hogy a megyénkben érdekelt tejipari vállalatok a szállítások ésszerű megszervezésével szüntessék meg a tej eddigi, költséges kereszt- útják

K. I.

„DÖGCÉDULA”

Kár lenne a nevét megváltoztatni, mert a régiek, kik az első világháborút végigküzdötték s akár egészségesen, akár rokkantán visszatértek, másképpen nem tudnák mi az, amiről szó van. A többiek számára pedig így lehetne tömören leírni: — Háromszor négy centiméteres téglalap; olyan lap, amely kinyitható és becsukható; és rézből készült, hogy a benne levő — válóban, a papír értelmében vett cédula — még akkor se égjen el hamuvá, ha a gazdája elégett. Több ezer évvel ezelőtt is akasztottak már a csatába induló hősnek vagy gyávának nyakába láncon függő, minden veszélytől óvó amulettet. Kis parányi arcképpel a belsejében.

Ez a rézből készült „dögcédula” azt a célt szolgálta, hogy ha a viselője porrá is ég, a belsejében rejtőző kis papír tűzmentessé váljon. Hogy a hozzátartozókat utólag értesíthessék: „Fiuk, hősi halált halt az első világháborúban”.

Ennek a kis rézkészítménynek patinája van: zöldre festette az idő, feketére a vér. Mert hajdani viselője már nem él.

• * *

— Oláh Antal vagyok — válaszolta értelmesen, katonásan az erős legény 1911-ben, a K. u. K. sorozó bizottsága előtt és tökéletes alakjával, mint egy szittyaszobor állt a raecsoló, a keshed- ten korcs bizottság előtt.

— Geburtsjahr: (születési éve?)

— 1888, jelentem álásan...

Aztán mundért húztak rá, s a nyakába akasztottak vékony zsinóron egy aranylósárgán csillogó kis téglalapot. Jóleső érzéssel töltötte el ez kezdetben. Ügy érezte, mintha máris megkapta volna az első kitüntetést. Nem gondolt arra, hogy utolsó kitüntetése ez. 1911-ben történt: — Te is megkaptad a dögcédulát? — kérdezte egy sápadt, láthatóan rosszkedvű baka.

— Nem kaptam én cédulát — válaszolta olyan arccal, mint aki valamit nem ért.

S aztán a mezőberényi Oláh Antal átesett né. hány kiképzésen. Hol németül, hol magyarul közölték vele, hogy „disznó” vagy „rühes kutya”. Volt, hogy néha kapott egész csajka rumot is, volt, hogy néha nem kapott semmit. Mind a kettőt szó nélkül lenyelte. Az előbbitől ékesebb maradt, az utóbbitól kissé dühös.

— Ez a háború! — kiabált rájuk az állandóan részeg és pukkadásig jóllakott századparancsnok. — Pátrónánkat véd tek, ezeréves hazánkat óvjátok idegen lábak tiprásától!

S Oláh Antal, huszonhárom éves, református, mezőberényi fiatalember nem értette a szavak jelentését. De a „pátrómánkf’, „szűzanyánk”, „Szent István jobbja" szavaktól élkábúlt, s kémé. nyen markolta vékony köpenye alatt a keleti hadjárat hóförgetegében szuronyos puskáját.

Néha hidegítette mellét a nyakában függő fémtok, amelyben — ha szétnyitotta — ezeket a titokzatos szavakat olvashatta: ,,Ortsgemeinde, Komitát”. — S úgy érezte, hogy valami különlegesen fontos személy lehet, mert neki ilyen dolgot akasztottak a nyakába. S ez erőt adott neki

_

A

ztán egyszer ezt hallatta mondogatni: „Se- miszU”.

A kis amulett — amit főleg a háború után nevezett el a közvélemény így, hogy: „Dögcédula” — kezdett hidegülni a mellén. A hírhedté vált „semisztt” pergőtűz után pedig teljesen kihűlt. Befejeződött a háború is. Keresgélték a csa. tatárén a megbékélt népek vöröskeresztesei: melyik nemzetből, mi maradt. A vágóhídra hajtatott, sok mokány, széles vállú, húsz-huszonhárom éves bakák között Oláh Antalt is keresték. Kezdetben azt hitték, megszökött.

Mezőberényben ez idő tájt fekete kendős öregasszony járt a templomba; gyertyát égetett az oltár előtt, s összetett kézzel imádkozott szent Antal előtt: „Segítsd, szent Antal, haza az én An. tikámat. Ha hazasegíted, hónap eladok a piacon hat tojást, oszt négynek az árát csak a te perselyedbe dobom. Hiszen te is a szegényekkel voltál mindig.”

És ez időben, a semiszli csatatéren, a pergőtűz után egy félig elégett, kínjában összerándúlt holttest nyakáról, kissé megolvadt „dögcédulát” akasztottak le. Aki felnyitotta a kis fémtokot, leemelte sapkáját s így szólt hátra: „Oláh Antal, honvéd, hősi halált halt..."

* * *

A kezemben van most ez a kis fémtok. Már .í kendős néni is porrá lett azóta. De valami elgondolkoztató: vajon az az ember, aki kitalálta, hogy olyan fémtokot szerkesszen, amiben nem égnek el a háború martalékává vált ember személyi adatai — miért nem talált fel egy olyan fémtokot, amely az embert védené meg, nem az adatait?

Ternyák Ferenc