Békés Megyei Népújság, 1965. november (20. évfolyam, 258-282. szám)
1965-11-21 / 275. szám
Tótri Dezső: A közéleti költő — Vörösmarty születésének 165., halálának 110. évfordulóján Vörösmarty Mihály a reformkor legnagyobb költője. Műve fejezte ki legteljesebben a nemzet akkori alapvető törekvéseit, har_ cát a nemzeti függetlenségért és a belső polgári átalakulásért Ez persze — művészetének csodálatos útvesztőire, különös romantikájára, sajátos varázsára és fenségére gondolva — vajmi egyszerűen hangzik. Pedig rá kell végre döbbennünk arra a mi irodalmunkban kivételt nem ismerő igazságra, hogy nagy mű, teljes élet, esztétikailag új és valóban maradandó sohasem születhet másként, mint a nagy közösségi törekvések tudatosan vállalt szolgálatában. A köztudatban még mindig túl elevenen él az a kép, amelyet a századvég, századforduló hivatalos úri Magyarországa stilizált az elvont hazafiság leplébe burkolt „koszorús költőről”. Holott ez a „koszorús költő” annyit dolgozott a közügyekért, annyit szervezett, szerkesztett, polemizált és politizált, hogy sok mai szocialista írónknak is becsületére válna. Minit fiatal költő az előíté- letromboló irodalmi harcok, ban vagy félszáz éles han- . gú epigrammával vett részt, s tollhegyre tűzött áldozatai között érsek és püspök is akadt; az akadémián irányítója volt annak a csoportnak, amely mint kés a vajban, nyomult be a szétszórt, tehetetlenül dühöngő konzervatív ellenfél állásaiba; legterjedelmesebb prózai írása egy Kossuthot támogató vitairat; fáklyás menettel ünnepelt elnöki tagja a védegyletnek és vezére a kossuthi. ellenzék pesti táborának. Ugyanakkor tucatnyi drámát írt, Shakespeare-t fordított, értelmező szótárt alkotott, szerkesztett és cikkezett, mit, mikor kellett: közéleti ember volt a javából.' Nem azért ejtünk erről szót, hogy politikust faragjunk a költőből. Hanem, hogy félreérthetetlenül lássuk: így festettek mindennapjai, a gondok, a haza, a közösség ügyei kötötték le őt személyesen is, s ezekből a mindennapokból hajtott ki műve, amely éppen azért terebélyesedett oly hatalmasan naggyá, mert az eleven életiben, a személyesen és tudatosan vállalt közösségi magatartásban gyökerezett. Mikor húszéves volt. az alkotmányos élet szünetelt, Bécs börtönnel és megfélemlítéssel bénított meg minden függetlenségi vagy szociális gondolatot, az országot titkosrendőrség há_ lózta be, cenzúra némította el — ez volt a „riadó vak mélység” s ő, aki vállalkozott, hogy azt „felverje” szavával. S mire a mozgalom kivívta az országgyűlést, a rendek már olvashatták is a nemzeti öntudat ébresztésének tízénekes hőskölteményét, a Zalán fu- tásá-t. A Szózat is azért lehet a mindenkori igaz hazafiság hitvallása, mert aktuális politikai vers volt. Mikor az ellenzék előretörését a kormány terrorral akarta letörni, s perbe fogta Wesselényit, börtönbe vetette az országgyűlési ifjakat, elhurcolta Kossuthot — ő akkor követelte a rendületlen helytállást. Liszt Ferenchez írt ódája is a ,,hű rokon” egetverő lelkesedéssel kísért pesti látogatásából nyert ihletet, s mikor hadjárat indult az arisztokrácia magyarosításáért, a nemzeti közélet megteremtéséért — az úri hölgyhöz akkor fordult keserű váddal. Legnagyobb alkotásait a közösség élete táplálta. S megrendítő vívódásiai- ban is egy nemzet gondjaival küszködött. A nemzeti kibontakozás útjába a negyvenes évek közepén a történelem nemcsak az elnyomás és a belső gyengeség buktatóit rakta — ezeknél egy sakkal egyetemesebb aggodalom borúját is terjesztette. Mindazt, ami nálunk kiharcolandó polgá. ri jövő volt, kompromittálta a megvalósított kapitalizmus „irtózatos hazugsága”. A kiáltó vagyoni egyenlőtlenség, a pauperiz- mus, a munkásnyomor, a gyarmatosítás szömyűsé. gei, Amerikában a rabszolgaság embertelen intézménye alkalmasak voltak arra, hogy megrendítsék az emberi fejlődésbe vetett hitet, hogy kikezdjék a fel- emelkedő nemzet önnön jö. vőjébe vetett hitét. Vörös- martyban mindez a hév, ami korábban az ódák lelkesedését fűtötte, most a keresés, kérdezés szenvedé. lyévé, a viaskodás erejé- vé, a döbbenetes igazságok kimondásának vállalásává alakult át. (Gondolatok a könyvtárban, Az emberek.) Igaz, ott húzódnak e mögött a vívódás mögött a nemesi szabadelvűség világnézeti korlátái is. A történelmi dilemmát neki egy bizonytalan nemesi mozgalom talajáról, félelemmel is vegyes népszemlélet ideológiai terhével kellett megválaszolnia. De mégis megválaszolta. Ö volt az, aki a maga generációján belül határtalan bátorsággal és következetességgel merte és tudta rányitni a szemét a valóságra, s ha megrendült is a velő agyában, ha a valóság rá is szakadt, vállalta a látás és kimondás minden emberi és költői kínját. Amikor pedig elkövetkezett az igazi helytállást követelő férfimunka, a forradalom és szabadságharc ideje, következetes maradt mindahhoz, amit huszonöt éven keresztül költészete minden erejével hirdetett. Versben köszöntötte a kivi. vott sajtószabadságot, harci dalban buzdított az ellenállásra, s mint az első nemzetgyűlés tagja, híven követte Kossuthot az utolsó pillanatig, az aradi órákig. S a bukás után is a nemzet költője maradt. Görgőit átkozta s az Előszó kétségbeesése is egy nemzetét fejezte ki. S volt még arra is ereje, hogy újra és utoljára, most már öregen, elszigetelten, az irodalmi élet perifériájára vetetten, még egyszer szembenézzen az emberi lét értelmével, céljával és jövőjével. A kétségbeesés vallomásai tanúsítják a Vén cigány bizakodásának hitelét, ünnepet ígérő humanizmusa a legnagyobb szenvedések tövéről fakadt. S temetése is — most száztíz esztendeje — az első nyílt, tömeges demonstráció volt az önkényuralom ellen. Művének nagy szivárványára, amely ívként fogta át a magyar történelem addig legnagyszerűbb és legtragikusabb idejét, mi is tisztelettel tekintünk. Káprázatos és gyászos színá mindmáig a „haza és emberiség” „legszentebb vallását”, a majdan ünneplő világ békés jövőjét hirdetik. Gereblyés László: Vallomás Éveken át Párizs lakosa voltam S a Mona Lisa volt a kedvesem. És napra-nap A Louvre lépcsőit róttam. Mosolya hívott, vitt a szerelem. Egy éjjelen A Szent Mihály tér táján, Lisa egyszer csak mellettem terem A bisztróban, Hol üldögéltem árván S mosolya táncba fog rejtelmesen. S pörög, pörög, Akár ördögpille szélben, Poharam alján Lisa mosolya, S egyszerre csak A bisztró kellős közepében Szétbontott hajjal Lisa áll oda. Ropni a táncot Oly tűzzel, mint egy Cinka Panna: S mindenki ámul pajzán mosolyán, Mely rejtelem S tisztán csak arra fénylik, arra, Ki megszerezte szerelem jogán. Vigyázz! Vigyázz! Valaki mintha intett volna: Az ő helye a falon a keret!... Bűnbe viszed?... Sustorgott minden gomolyogva, — S képzelet,.vágy bennem dermedett. De ő táncol! Mit se törődve a világgal! S a bisztró, mint a lobbant képzelet Fölsistereg, S fölzúg a forradalmi táncdal A Carmagnol-t járták itt mindenek. Csurka Péter: Egy kerti mnnkás Behemót, nagy ember lépett be a hegyvidéki ven. déglő söntésébe. A söntós- ben lézengő italozóik, a pult mögött álló vendéglátó vezető (gébines-tu- iajdonos) nagy szemeket meresztett A nagy ember hóna alatt ásó, kapa, csákány, vállán zsák és pokróc csüngött. Zörögve ejtette le válláról a három szerszámot, a falhoz támasztotta, a zsákot és a pokrócot a szerszámok mellé dobta a padlóra. Köszönt. Hangja mélyen zengett, s leroggyant az ajtónál álló kis asztalka mellé. — Mit tetszik? — kérdezte a gebines. — Ennék valamit, és innék egy kis bort Kerti munkás lehet, találgatta magában a vendéglős. Persze, már a diót is leverték, kiapadták a kertek. Itt-ott piroslik még a sárguló lombok között a késön érő, apró, piros alma. De csakhamar ezt az almafélét is leszedik, s egyszer csak arra ébrednek a hegyvidék lakói, hogy a hideg északi szél éjjel lesepri a leveleket a fákról, meg* Egy esztendővel ezelőtt hunyt el tragikus hirtelenség- bel Csurka Péter író, aki sokáig Békésen élt és alkotott. Írásait, melyek a hazai táj szeretőiét sugározták, Kulturális mellékletünk rendszeresen közélte. kopasztva állnak és az égnek meredezve sóhajtoznak. Lehet már ásatni a kerteket vagy ásni, ha úgy tetszik, előkészíteni a tavasznak. A nagy ember két adag marhapörköltet kért és egy liter bort. A borhoz nagy poharat. Most már azon tűnődtek, mennyi idős lehet. Álián legalább kéthetes szakáll van, rongyos a ruhája, az ilyen embernek nehéz eltalálni az életkorát. Az ápdatlanság éveket rak az emberre. Azért mégsem lehet több negyvennél. Míg kihozták neki a pörköltet, akkorára megitta a liter bort. Üjabb litert kért. A vendéglős habozott. Ki tudja vajon fizetni? Mégis kivitte neki az újabb liter bort. — Maga kerti munkás? — Most az vagyok... — Akkor jól keres... Háromszázat naponta! — Igaz, egyszer már kerestem háromszázat. — De kétszáz, az csak megvan? — Na, mikor hogy. Ha puha a föld, akkor megy. De ha kemény, gondozatlan, akkor kevesebb. Lehet, hogy nem minden gebines ilyen kíváncsi, mint ebben a történetben forgó ember, de ő érdeklődő, kíváncsi ember volt. Már csak azért is kíváncsiskodott, mert neki is telke van Itt Zugligetben. Kár, hogy van, mert csak bajnak van, mondogatta sokszor, ásni, gondozni kell. Jó lesz összebarátkozni ezzel az emberrel — ma este ideje is lesz a barátkozáshoz, mert csak tengnek-lengnek a vendégek —, hogy jutányosán megforgassa az ő kertjét is. — Maga pesti latkos? — érdeklődött. — Gondolom, nem éppen úgy nézek ki! — Nevetett. — Aki jobban megnéz, nem tudja, honnan szabadultam. Tudják, én vidékről jöttem fel... És ekkor körülnézett, mert érezte, hogy a söntésbesn levők mind őt figyelik. Már a második liter bort pusztította. Arca pirosodott, szeméből értelem sugárzott. Ha elhallgatott és maga elé révült, úgy tét. szett, hogy szomorúság fonja körül. — Már csaknem három hete, hogy itt csavargók a hegyvidéken. Munkát vállalok. De ne higgyék azt, hogy ez az egyetlen ruhám. Van nekem otthon még. — Miért jött' fel vidékről? — kérdezte a söntés sötétjéből valaki. — Miért jöttem fel? — ismételte a nagy ember a kérdést. De sokáig válasz nélkül maradt a kérdés, és mintha nekigyűrkőzött volna a válaszadásnak, mint mikor valami nehéz tárgyat emel fel, a fogai közt rágcsálta a szavakat: — Az asszony után jöttem fel. Még a nyáron otthagyott. * * * Záróra felé négyen ülték körül a nagy embert. Többet nem ivott, hiába kínálták. Asszonyáról beszélt. Ügy beszélt róla, mint akiben megduzzadt a vér, eret kell rajta vágni, hogy kicsorogjon belőle a felgyülemlett fájdalom. — Én vertem el hazulról. Féltettem, öltem, gyilkoltam a féltékenységemmel. Egyszer arra mentem haza, üres a ház, hiába vannak a bútorok, rájöttem, hiába tele mindennel, kongó üres, ha Róza nincsen benne... — Hova, merre ment, senki se tudta. Egyszer a vezetőnk — én egy asztalos kisipari szövetkezetben vagyok szakmunkás — Pesten járt és találkozott Rózával. A budai vendéglátó- ipari vállalatnál kapott munkát, itt dolgozik valamelyik hegyvidéki gebines- ben. A vendéglő nevét elfelejtette. Megmagyarázni se tudta egészen jól, csakhogy Zugligetben... Erre én így, ahogy látnak, bár már lerongyolódtam, felszedelőz. ködtem s mintha csak át- rándulnék a szomszéd faluba, felrohantam Pestre. Az utolsó percben gondoltam meg, miután pénzem nem volt, hátha napokig tart, míg Rózát megtalálom, kaptam ezeket a szerszámokat, a kertásó mindig kapós Pesten. Így tehát nappal kertet ások, este pedig járom a kocsmákat. A vendéglősre szegte a szemét, akinek közben kijött a felesége. Férje behúzta a söntés mögött álló raktárba: — Róza férje! Egy hangot se, hogy itt volt Róza... Visszamentek, a ven. déglősné száján csípősen, savasan esett ki a szó, mint aki sokat tud, mindent tud már. — És mondja, Róza is szerette magát? A behemót, nagy embert, aki a budai hegyvidéken eltűnt felesége után nyomozott, pincékben, pajtákban hált, egyszer evett naponta, de akkor sokat, két liter bort ivott meg a pörköltekre, fejen ütötte a vendég- lősné kérdése. A kérdés, melyet még soha nem tett fel neki senki, önmagától sem kérdezte soha, Rózát sem vallatta soha, szereti, nem szereti, a nagy ember most megroggyant a széken. Azt kérdezik, hogy Róza szerette-e őt? Tizenhét esz. tendő nyargalt el. Rohantak elő Róza ferde nézésed, vállrándításai, hideg órák, napok. Róza sírása, konok hallgatása. És ő mégis vakon, sután úgy érezte sokszor, hogy asszomyi melegséggel telik meg a lakás Róza egy-egy megfeledkezett mosolyától. És végül morcosán, meg- tépázottam jött vissza az emlékezés: Róza nagyon nehezen hajlott rá erre a házasságra. A válasz helyett azt kérdezte a vendéglőstől, hogy ma éjjel meghálhatna-e itt valahol. Egy pajtában alszik, de az messze van, már restell oda visszamenni. A gebines összenézett a feleségével. Róza itt volt náluk. Azt is tudják, hogy most hol dolgozik.’ Egy nagyobb vendéglőbe helyezték. A konyhán dolgozik. Róza szép arcú, halk szavú, szomorú volt. De vajon elárulják hollétét ennek a rabiá tus embernek? — Nem bánom, bár nem szabályos, aludjon ma éjjel itt a teremben, de kora reggel induljon... * * * Hajnalodott, midőn az ember kopogott a vendéglősék ajtaján és tudakozódott, mit fizet a szállásért. — Semmit. De hova megy ilyen jókor? — Van még egy napra való vállalkozásom. Holnapután pedig visszautazom a falumba. Mondja meg a kedves feleségének, köszönöm a kérdését, köszönöm. Ez a válaszom reá. Harmadnap rendbe szedte magát. Borbély, fürdő. Egy nagyáruházban tetőtől talpig felöltözött megtakarított pénzéből. Rongyait, a „múltját” egy téren hagytf minthogy nem tudott vele mit kezdeni. Nem örül neki, aki megtalálja...
