Békés Megyei Népújság, 1965. október (20. évfolyam, 231-257. szám)
1965-10-03 / 233. szám
Elfriede Mund: Munkáskéz Nézd ezt ax érdekes, bütykös kezet, ki nem simuló, kérges tenyerével. E munkáskéz hivatott megmenteni a világ életét. Tisztelettel pillantasz le rá és megszorítod hálatelten. Ez a munka áldotta kéz, mely jelen s jövő pihenőóráiban is kész arra, hogy a kerekekhez nyúljon. Látod milyen izmos, milyen kemény? Viharvert, akár a szirttető. Horzsolások borítják meg zúzódások. Földi létének hosszú évei alatt ezer sebből vérzett. Nem önmagáért, hanem teérted, énértem, mindenkiért! Szántott, vetett, dolgozott. Ez az erőtől duzzadó kés forgatja bolygónk kormánykerekét. Boldog Balázs fordítása Brackó István; Tájkép Esik az eső mossa a füvet Rábólintanak . mosolygó füzek Ballag egy madár piros a lába Mélytüzű szeme kutat hiába Vadászni restell eget vigyázza mikor tűnik föl nyílként a párja Fa alatt ember egyedül vagyok A madár elrepül ő is itthagyott Megáll az eső Villannak tüzek Fűszálon égnek csöppnyi permetek Próféták alkonya* A csalhatatlan isteneik ” halála után elkövetkezett immár az ő prófétáik alkonya is. Somogyi Tóth Sándor prófétája: Szabados Gábor újságíró az idegszanatórium borzongatóan tapintatos, süket csendjében elmélkedik életútja kanyarulatain. A hajdani forradalmár („népi próféta") elundoro. dott, 'látván, miként ,,hízták meg a próféták”, és menekült saját magától, attól, amivé sosem lett igazán, nem is lehetett jelleménél fogva: menekült saját for- radalmárságától. Stílusos önigazolásaiból (virtuóz szellemi svédtoma-mutatvá. nyoknak lehetünk tanúi a könyv olvastán) azonban egyértelműen kiderül, hogy Szabados Gábor sosem is volt forradalmár: próféta volt a ,»holnapra megforgatjuk gz egész világot” fajtáj úakból, akik a gyapot, a gumipitypang és citrom hazájává képzelték változtatni országunkat. Szabados Gábor rokonszenves figura addig, amíg a tényt megállapítja: ez és ez történt, így és így történt. A következtetés azonban, a fals konklúzió, ami szerinte a tényekből következik („Jó legyen a mai nap”), már egyértelműen arra utal: ő is csak megmaradt prófétának. A különbség csupán az, hogy hegyibeszéd és oszlopiilés helyett ő már nyíltan a saját kis problémáin kotlák, és ezzel végtére egy gyékényen marad a ^meghízott prófétákkal”, l^íógis szimpatikus a fi- ' gurája, mert olyan ismerős a menekülés induló mozdulata és mert a kóklerségbe fulladt önigazolást azért olyan nagyon szellemesen csinálja... ismerős a típusa, amely típus a gondolkodó emberrel egyidős, és nagyon érdekes mai problémákba ütközötten szemlélni ezt a típust. Menekülni mindig is menekültek a Szabados-féle emberek és mindig kiúttalanság lett a sorsuk: a ledérség vagy a fanatizmus őrületében, a töltetes, a szektázás megszállottságában, a vágyálmok feledtető bódulatában még senki sem talált választ a sorsa által hozzá intézett kérdésekre. Szabados Gábor sem talált a lelkesedés felelőtlenségében „próféta” korában, később sem, a „kiábrándult” Szabados az alkohol és az üres szerelmi gyönyörök vad nyavalyatöréseiben, Szeretett volna megszabadulni a nyűgeitől, nem vette észre, hogy körülményei a jelleméből fakadtak és jelleme szabta ki menekülése kanyargó útjait is. A „fényes szellők” időszakában a forradalmi csapatokkal portyá- zott, tett is egy-két szép dolgot nyilván, de később a reguláris fegyelem nem ízlett. Többnek képzelte (s mindvégig többnek képzeli) magát környezeténél, ezzel a mindenkiit-lenézéssel igyekszik leplezni mardosó hiányait. Amiképpen a volán mellett, az élet egyéb vonatkozásaiban is szédült a tempója, elegánsan veszi a kanyarokat s nem veszi észre, hogy elkanyarodott. Végül toborzott közönsége is elmarad: a szanatórium légüres terében a kötelességszerűem figyelmes orvos előtt játssza el az utolsó felvonást. A finálét pedig az író reánk bízza, a képzeletünkre. És mi boldogan képzel“ jük el, hogy a csalhatatlan istenek halála után az ő prófétáiknak is alko- nyodik immár. Hisz éppen ideje. A „fényes szellők” korszaka után a mindennapok serény és áldozatos munkájának, az elkoptatott frázisok helyett az egészséges lelkesedésnek a korszaka jött eL Még jó „gseft”-et csinál szocializmusból egy-két „meghízott próféta”, falként áll még egy-két „betonfejű” az egészséges tan- niakarás útjában, ezért nem túlzás, ha kimondjuk, mondjuk csak ki bátran: a jövőnk ügye attól is függ, hogyan és mikor sikerül megszabadulnunk az alakoskodóktól, az álszentektől, a szépen meghízott prófétáktól. Somogyi Tóth Sándor legújabb könyve gyilkos iróniájával egyértelmű kritika a szabadosgáborok felett; — könyörtelen logikája segít megérteni, hogy a nagy idők nagy jellemeket követelnek. Kovács György * Somogyi Tóth Sándor: Próféta voltál, szivem, Magvető, 1965, Kátay Antal: Mennél-e még? (A kényelem már nem csupán tipeg: Lábunkra lép, s mi fel sem szisszenünk. Zsebre vágjuk havi ezreseinket, Sovány múltunkra így iszunk, eszünk.) Mond, Elvtárs! Komolyan kérdem Tőled, kivel egykor még ott meneteltem arccal a — Munka felé, aminek nem mértük még akkor a súlyát, s Tőled, kinek hajtókáján csak dísz volt, vagy folt az a zászló, de tudta, miért robotol, számolatlan a napot, s Tőled, aki félt, mint az erdei vad, ha lakott területre betéved, de előkotorászta szívét, s tanított, és Tőled, akit megcsúfolt a világ, de lefokozva is élni akartál, hát takarítottad a pernye szagú romokat, és Tőled, aki — egy vagy a tízmillióból; mennél-e még, dögnehéz acélgerendát cipelni vállsebeid sajgását is feledőn, volt falainkból égetnél-e megint lelkesedés parazsán betonhidakat, mennél-e még zsákokkal, ki a gátra, hogy a bérért hetekig sem zaklatnád elv- és sorstársaidat, s kiáltanál-e a tíz deka zsírnál; ne többet pajtás, mára elég! Jönnek a többiek is még, sok részre kell — a kevés!? Mennél-e még hittel vagy akár parancsra, új történelmet írni sötét romokon, hinnél-e újra félmeztelenül is a szépben, s Bajától Pestig lőszeres vagonon hasalva vinnél-e lisztet a gyárnak? Te, aki füstölgő romokból is messzire láttál, és te, aki csak annyit tett, hogy elég volt ahhoz, hogy elfeledjük ki voltál...? Doboz gyufának tudál-e örülni még? Mond, Elvtárs! Komolyan... — Hallgatsz? S Te, aki hittél, de a zászló csak dísz volt — lásd, tudtuk mi! — a zakódon, és Te, aki félve is léptél előbbre, te sem.,.? Vagy Te, aki... és Ti, mind, akik éltek, és most éltek csak úgy igazából! Hisz értetek lázad bennem a kérdés, kik egykor nem akartátok tudni, mi elég! Elv- és útitárs: csontjaidat vallatom újra, s értelmed faggatom; mennél-e még? Rócz József Gyulai var Gyóni Mátyás emlékezete halálának tizedik évfordulóján NEGYVENKÉT ÉVES KORABAN halt meg, 1955. szeptember 28-án Gyóni Mátyás, a kiváló bizanitinoló gus, a budapesti Eötvös Lóránd Tudományegyetem történelmi karán a középkori egyetemes történet tanszékvezető professzora, a Magyar Tudományos Akadémia levelező tagja. Százak és százak, barátai, tisztelői, diákjai kísértek döbbenten utolsó útjára, a Farkasréti temetőbe. Idős mestere, Moravcsilk Gyula profesz- szor így emlékezett meg róla: ;,Az emberélet útjának csupán a felénél tartott még, amikor tragikus hirtelenséggel befejezte azt s eltávozott, minden emberi számítás ellenére egykori tanárára hagyván a feladatot, hogy emlékezetét felidézze azok számára, akik nem ismerték közelről és akik egykor majd az ő munkái nyomdokain indulnak el újabb ku- tatóutakra.” Mintha Vajthó Lászlót hallanánk, aki így siratta ifjabb pályatársát, Radnóti Miklóst: „Mily szomorú, ha öreg kesereg fiatalnak a sírján...” Rövid, sűrítetten tartalmas életének nagyszerű munkásságát ismert tudósok méltatták már, Moravcsik Gyula, Harmattá János, Borzsák István és mások, belföldön és külországokban. Egyaránt kiemelték Gyóni emberien nagyszerű célkitűzéseit: „A történelem a valóság tudománya, s a tudomány nem öncél, hanem az élet szolgálata. A valóság becsületes, minden mellékszemponttól megtisztított megállapítása a tudásnak végsőkig kifinomitott eszközeivel és módszereivel, * * Nagyszerű képessége hihetetlen szorgalommal, szívós kitartással párosult. A gimnáziumi érettségit kitüntetéssel tette Le, a doktori fokozatot -„sub auspicis gu bernat oris’ ’-kitüntetéssel nyerte el. Borzsák így ír róla: ,,A klasszika-filológia iskolájában fejlődött bizantino- lógussá, a középkori történetünkbe nyúló késő-ókor tanulmányozójává. Bizantinológus volt, de a szónak nem korlátozott értelmében. Nagy elismeréssel fogadott disszertációjától („Magyarország és a magyarság a bizánci források tükrében”, 1988) kezdve legtöbb tanulmányában a középkori román történet bizánci forrásait vizsgáltai, széles körű nyelvi és történeti ismeretek birtokában, a méltán világhírű magyar bi- zantinodógiai iskola legjobb hagyományainak vértező tében, mindig érett politikai ítélőképességgel és józansággal... Gyónit, a tudóst felmérni a tudósok hivatottak, a Jelen és a jövő történészei, bizantino- lógusai. Én az embert ismertem, azt a magas növésű, nagyon vékony termetű, sötétszőke hajú, szemüveges férfit, akinél igazabb, szerényebb, melegebb szívű kevés álcád. Csonka élete útján láttam őt nagyon boldognak és nagyon szomorúnak, magabiztosnak és összeesett tépelődőnek, de mindig halknak, mindig kicsit távolinak. Enyhén szkeptikus mosolyával mintha Daniét idézte volna: „Tudásnál nékem édesebb a kétely”. Szívében fegyelmezetten leplezve, ott lappangott a magányosság, el- hagyottság parányi érzése. Finom, fátyolon átcsillanó humorán is átsuhant néha valami el nem mondott fájdalom, halk melankólia. Talán az a sejtelem, amit tragikus sorsú költő nagybátyja, Gyóni Géza így fejezett ki: »* •.. halált láttat bölcsőm átka.” OTT ÜLT egyszerű dolgozó- szobájában, a „Studiolo”-já- ban, szétszórt könyvek közt, sok-sok árkus papír felett; kis lámp ácska. sárga fényében készítette az ezernyi cédulát, apró téglácskáit tudományos munkássága hatalmas . új épületeinek. Lapos aoélzsebórája halkan ketyegett az asztalon, mérte a fogyó időt, a szaporodó anyagot. Mellette cigarettatárcája és a görbe körömvágóolló, amivel cigarettáit szelte ketté, önámító megtartóztatással. Az órákat percekre beosztó ökonomikus pedantériáját apjától, Gyóni Szolár Ferencitől örökölhette, aki nyolcvanegy éves koráig azonos menetrend szerint rótta egyre gyérülő sorait és egész élete önmaga szabta tanrend szigorú keretei között mozgott; távoli mosolyát, mélyről rezgő, csendes bánatát pedig édesanyjától, Gyóni Géza nővérétől. Ismerte a legszebbet, amely életét teljessé tette: a becsületes munka szenvedélyét, lázas örömét. Amikor már „lába előtt hevert” a legyőzött anyag, mert a halmazat rende-* zetlenségében utat vágott a rendszerező elme. Amit leírt, az úgy volt igaz. Irtózott a tudományos nagyképűségtől és sarlatánságtól, a tetszetős’, felszínes csillogástól. Már fiatalkori munkái a teljes fegyverzettel felövezett filológust árulták el. „Munkájában mindig megnyilvánult szigorú felelősségérzete és fáradságot nem ismerő lelkiismeretessége — mondta Harmatta János. MEGJELENT KÖNYVEI és tanulmányai itt fekszenek előttem, bennük a hűsége® barát kedves dedikációi. Itt van „A magyar nyelv görög feljegyzése® szórványemlékei”, '„A román történet bizánci forrásai”, A paristrioni államalakulatok etnikai jellege című, A Balkán-félszigeti vláchok két- legelős pásztorkodása a középkorban című, és sok-sok egyéb, magyar, francia és német nyelven. Alig tizenhat évre tehető az irodalmi munkássága, amelynek dús eredményét Moravcsik Gyula professzor csupán a címeiben (a recenziókkal együtt) közel három oldalon sorolja fel. És ha elgondoljuk, hány oldal kellett volna még annak felsorolásához, ami még lett volna, mert születendőben volt, ha élete tragikus módon nem lobban el, mint fáradt gyertyaláng a kódexíró szerzetes ujján. Sokat dolgozott. Nagyon alaposan és mégis gyorsan. Mint, aki érzi, hogy kevés az idő a művet tető alá hozni. "Halála előtt egy héttel láttam őt utoljára. Fáradt mosollyal, törtfényű szemmel Unamunot idézte: . . Ha a holnap eljő, én is csak az leszek, írás. Együtt teremtvény és teremtő az, ami történt, semmi más. De akkor még nem tudtam hogy búcsúzott, nem hitterr hogy élve nem látom többé. Syposs Zoltán