Békés Megyei Népújság, 1965. szeptember (20. évfolyam, 205-230. szám)

1965-09-28 / 228. szám

MM55. szeptember 2$, Kedd Ketten a pesti éjszakában Akik „mindenre” készek... — Mit tesz B. E. Ilona tizennyolc évesen?—Stoppal a fővárosba, rendőrautóval haza... Az utolsó kisvendéglő is bezárt a Duna-parton. A rakpart felől, a Matróz-csárdából hárman támo­lyogtak végig a szurokszerűen viliódzó folyó mellett, rekedt to­rokhangon „rágták” az utolsó slágert... A külvárosok felé tar­tottak, s szinte percek alatt el­tűntek a pesti éjszakában. * — Ezeket jó, hogy nem szólí­tottuk meg... tok részegek... — Aha.... Mindjárt összecsuk­tok a fáradtságtól. Fázom... éhes vagyok... Minek is léptünk meg!? Mi lehetett a suliban miattunk?... Az utolsó szavakat sárosén mondta egy hang mögöttem. Hir­telen szembefordultam a mel­lettem elhaladó beszélgetőkkel, akik a Duna-parti részegekről be­szélgettek. Nem lepődtek meg, de én an­nál inkább. A következő percek­ben hallottakat és történteket igyekszem szó szerint és pillanat­ról pillanatra rögzíteni, és még egy riporttal járulni a pesti éj­szakáról, no meg egyebekről szóló történetekhez, amik a világváros­ba vetődő és talajt vesztett fiata­lokról szolnak. v |V;S - i ' — Magát ismerem..? — kapasz­kodott kabáitujjarmba egy bete­gesen remegő 14—16 év körüli lány. Barátnője is megtorpant, akinek hangjában az éhségről pa- naszkodóra ismertem. — Sohasem láttam önöket..; — Békés megyeiek vagyunk... Könyörgöm, emlékezzen... — Én is az vagyok, de higy- gyék él, nem ismerjük egymást... és miért könyörögnek?... — Egy szobát... egy ágyat... csak erre az éjszakára tudna ad­ni?... vagy... vagy valahol... Mind­egy, hogy hol... — hadarták egy­más szavába vágva. Kényelmetle­nül hatott a helyzet. — Szóval, földiek vagyunk. És hogy kerültetek Pestre az éjszaka kellős közepén egy szál ruhában? — fogtam bizalmasabbra. — Csak úgy... — Senkit nem ismertek? — Senkiit. Ugye segít... Gyu­laiak vagyunk és... és három nap­ja­— Van vagy nincs szoba? — vágott a fiatalabbnak látszó csap­zott hajú lány szavába a barát­nője, nehogy többet mondjon, mint amit muszáj kényszerhely­zetükben. — Mi van három napja? — kérdeztem. Hallgattak. A sötét utcán két férfi kopogott végig. A lányok azonnal nyomuk­ba szegődtek, mielőtt leinthettem volna őket. — Van szobájuk egy éjszaká­ra...? — ismételték a kérdést... Ügyetlen mozdulattal mindketten belékaroltak az egyik ittasan ne­vetgélő férfibe, de csak néhány goromba sző volt kérdésükre a válasz, meg annyi: Csitrik. Is­mét engem faggattak. Egyikük ne­kidőlt egy ház falának, s amíg a másik bizonygatta, hogy három napja nem aludtak és nem ettek, mert — munkát kerestek a fő­városban..., addig a másik szinte állva elaludt. Ismerős kolléga ke­rült elő az utcán. A két kislány egyre szánalmasabban kérdezős­ködött és mi viszont... — Megszöktetek otthonról? — Ügy is lehet mondani... — Pénzetek van? Ha egyálta­lán találunk ilyenkor szállodái, ahol helyet kaphattok, oda az is kell... Tudjátok? — Van... egy százas... — Hülye... — vág a fiatalabb szavába társnője. — Megmond­hatod... Nincs egy vasunk sem. — Pénz nélkül indultatok Pest­re? — Majdnem... Autóstoppal... — Miért? Veszélyes hely a nagyváros számotokra... — Ne okoskodjon, ha nem tud­nak semmit, lépjenek le — vá­gott vissza elkeseredetten egyi­kük és egy kapu sötétjébe húzta a fáradtságtól meg-megingó fia­talabbat. — Segíteni akarunk. Miért nem fordultatok a rendőrséghez, talán segítenek, hogy hazajussatok? — próbálkoztunk kollégámmal. — Ennyi eszünk nekünk is van... Nem azért léptünk le, hogy visszamenj ünk... — De... mi is szállóban lakunk és nem maradhattok az utcán... Két overallos férfi került is­mét szembe velünk. A lányok odaszegődtek. Félreérthetetlenül igyekeztek a két idős férfinek „megmagyarázni”, hogy ha segí­tenek rajtuk, „mindenre” készek. * Szinte észrevétlenül autó fé­kezett a társaság mellett. — Rendőrautó!... — rebbent meg a két lány. Gyors, szűkszavú igazoltatás. A lányok közül csak egyik tudott igazolványt mutat­ni. — Mit faggatnak... Nekem nincs... még nincs... • — Kiskorúak és... — mondta szigorúan az egyik rendőr, de a személyi igazolványát lobogtató B. E. Ilona szavába vágott. — De én éppen mostanában múltam el tizennyolc éves... Mi­nek törődnek velünk?... Válasz helyett a kocsiba tessé­kelték őket a rendőrök. A két overallos odébb somfordáit... és nekem nem volt időm B. E. Ilo­nának a rendőr helyett válaszol­ni. Talán már nem is kell... —We— Hasznos tanulmányút A Textilipari Műszaki és Tudo­mányos Egyesület Békés megyei csoportja őszi munkaprogramja keretében kétnapos autóbusz-tú­rát szervezett a Budapesti Haris­nyagyár, valamint a Magyar Da- nulon és Viszkózagyár megtekinté­sére. A tanulmányúton Békéscsa­báról a kötöttárugyár és ruhagyár, Gyuláról a hars ínyagyar 43 dol­gozója vett részt. Adamik Kál­mánt, a TMTE megyei csoportjá­nak titkárát kértük meg, mondja el a kirándulás tapasztalatait. — A tanulmányút célja elsősor­ban ismeretbővítés volt. A Buda­pesti Harisnyagyárban mindenek­előtt az utóbbi időkben beérkezett, modern harisnyaikötő és kelmeki­készítő gépekre voltunk kíván­csiak. Az érdeklődési kör termé­szetesen megoszlott a három tex- lilipari üzem dolgozói kozott. A „harisnyások” érthetően főkép­pen a harisnya- és zoknikötési technológiát tanulmányozták és az igen nagy teljesítményű olasz Rimoldi és keletnémet TEXTIMA idomkötő gépeket szemlélték nagy figyelemmel. A több mint száz. automata gépen volt is elegendő néz.nivaló! A csabai két gyár dolgozói, szakemberei viszont inkább az. ugyancsak modem kikészítőgépek iránt tanúsítottak nagyobb érdek­lődést. Nagy figyelmet szentel­ünk a FAMATF.X szegláncos szá­rítógép munkájának vizsgálatára. A Békéscsabai Kötöttárugyárban ugyanis éppen a közelmúlt na­pokban kezdte meg próbaüzeme­lését egy még modernebb, de ha­sonló technológiádat működő Brückner-féle szegláncos gép. így a Pesten szerzett tapasztalatokat idehaza jól tudjuk majd hasznosí­tani. Másnap Nyergesújfalun, az új viszkózagyárban tettünk látoga­tást. Itt az elsődleges cél az új danu A7 ÉM BÉKÉS MEGYEI ÁLLAMI ÉPÍTŐIPARI VÁLLALAT FELVESZ kőműveseket és segédmunkásokat, VALAMINT asztalos, épületlakatos, FŰTÉSSZERELŐ SZAKMUNKÁSOKAT Jelentkezni lehet Békéscsabán, a vállalat munkaügyi osztályán, Kazinczy utca 4 szám alatt. Orosházán: Orosházi Üveggyár-építkezés. 91314 ionüzem megtekintése volt. Saj­nos, ez nem sikerült, mert ott ép­pen próbaüzemeltetést végeztek német szerelők közreműködésé­vel. Érdékes ismeretekre azért itt is szert tettünk, miután alkal­munk volt tanulmányozni a mű­selyem-, a celofán- és szivacsgyár­tó üzemeket. A kiránduláson részt vevő tag­jaink egyértelműen nyilatkoztak a gyárlátogatások hasznosságáról. Ez arra késztet bennünket, hogy megyei csoportunk jövőre is ren­dez majd hasonló tanulmányutat — fejezte be tájékoztatását Ada­mik elvtárs. —kazár— Ósdi vitorlás modern lobogó alatt A verseny öldöklő, a küzde­lem fej-fej mellett folyik, a hát­ramaradás fényűzését nem en­gedhetjük meg magunknak. Ipa­ri termékeinknek helyet kell szorítani a korszerű áruk galé­riájában. Anélkül, hogy na"y szavakat használnánk, megálla­píthatjuk: manapság az úgyne­vezett világszínvonal legalsóbb régióit is csak igen jó minőségű gyártmányokkal lehet elérni. Áruink használhatóságát, tartós­ságát, külalakját, csomagolását állandóan javítani kell. Ügy gondoljuk, ezt nem is vitatja senki. A minőség emelésének azon­ban párhuzamosan kell haladni a gyártás gazdaságosságával is. Magyarán: a korszerű terméke­ket korszerű technológiásai elő­állítani — egymástól elválaszt­hatatlan követelmények. Erről néha megfeledkezünk. Hadd említsünk gyakorlati példát. Külföldre látogató rokonoktól ajándékba kaptam egy inget. Szép, divatos, praktikus viseletű nyári ing. Mikor először felvet­tem, kollégáim megcsodálták: bizonyára valami különleges, drága kivitelű darab. En tudom, hogy kedves rokonom — vi­szonylag — igen-igen olcsón ju­tott hozzá. Rendkívül egyszerű technológiával készítették, mini­mális anyagfelhasználással. (A zsebek szegélye például nincs el­dolgozva, s letűzve, csak egysze­rűen visszahajtva és simán leva, salva. A mandzsetták, gomblyu­kak. satöbbi kidolgozása is a végtelenségig egyszerű, ugyan­akkor tetszetős.) A békéscsabai férftfehémemű- gyárba a minisztérium terme­lési főosztályától érkezett egy értesítés, mely szerint ezentúl a 100 forinton aluli ingekhez is ugyanolyan drága közbclcsü anyagot kell felhasználni, mint az osztályon felüli kívitelűek- nél. A normaidő emiatt több mint egy perccel növekszik. In­dok: ügyelni kell a minőségre. A gyár tervezői, technológusai panaszkodnak: „Agyondolgoz­zuk, agyonvarrjuk a ruhanemű­eket, nagyipari felkészültsé­günkkel valójában kisipari mód­szer szerint gyártunk. Nevetsé­ges, hogy a 69 forintos munkás- ing technológiája teljesen azo­nos a 220 forintos selyempupli- néval. Ugyanúgy béleljük a Ne­va shantungnak vagy az angol puplinnak a gallérját, mint ahogy a bányász zefír- vagy a nyomott freskó ingekét.” A ru­hagyár műszaki szakemberei, újítói igyekeznek haladni a kor­ral, s igyekeznek olyan el táráso­kat kikísérletezni, mellyel meg­valósítható a kettős cél: szebbet, olcsóbban. Sajnos azonban, egyes irányító és ellenőrző szervek ahelyett, hogy a valóban kor­szerű technológiai eljárásokat kutatnák, a gyártmányok jár­tásét célzó intézkedéseket a leg­egyszerűbben oldják meg. A korszerűség örve alatt ósdi mód. szereket igyekeznek az üzemek­ben meghonosítani. A jó minőség valóban elen­gedhetetlen követelmény. He­lyes, ha ékes betűkkel írjuk ki lobogónkra. De a világpiac ör­vényes vizein csak úgy tudunk sikeresen előbbre haladni, ha a zászlónk mellett a hajónk 1 el­építése is — a legkorszerűbb. —ajda— Egy fényesre csiszolt lőszer története Nagy százados az íróasztal fiók­jából egy géppisztoly lőszert vett elő. Az asztal lapjára állította, majd rám nézett és megkérdezte: — Látod ezt a lőszert? — Hogyne látnám! Közönséges géppisztolylőszer, egy a sokból. — Neked természetesen közön­séges. nekem azonban sokkal több annál. Ennek a lőszernek törté­nete van... Este hat óra körül jár­hatott az idő, amikor a zászlóalj­parancsnoki eligazításról megjöt­tem. Az ügyeletes jelentette: a parancskihirdetés előtti foglalko­zás és a fegyverkarbantartás rendiben megtörtént, a század a KISZ-klubban szellemi vetélke­dőn vesz részt. Indulni akartam haza, amikor eszembe jutott: az újoncbevonu- lás óta még nem ellenőriztem a fegyvereket. — Hozza ide a fegyverszoba kulcsát — szóltam az ügyeletes­nek —, megnézem a fegyvereket. Tüzetesen vizsgál gattam a gép­pisztolyokat; különösen a töltény- űrrel és a gáztömlő nyílással bí­belődtem sokat. Már a harmadik szakasz fegyvereinél tartottam, amikor hirtelen meglepődtem. Ahogy Somlai honvéd géppiszto­lyának a zárát hátrahúztam, va­lami kirepült belőle, és hangos koppá nással a fegyverszoba pad­lójára esett. Egy éles lőszer volt. Ez, amit itt látsz az asztalon... Azt hiszem-, fölösleges elmondanom, mi játszódott le bennem. Talán rendkívüli esemény lehetett vol­na belőle. Alig egy hónappal a bevonulás után... Mert arra egy percig sem gondoltam, hogy a lő­szer véletlenül került a géppisz­tolyba. Somlai valószínűleg szán­dékosan tette bele... Persze, a kézzel fogható tények birtokában már könnyű okosnak lenni. Most mór én is találtam egy sor összefüggést Somlai eddi­gi magatartása, a raj- és szakasz­parancsnokának elejtett szavai meg a csőre töltött géppisztoly között. Csak éppen a pont hiány­zott az írről; mégis, mi váltotta ki belőle ezt az elhatározást? Miért akarta elvetni az életét? A géppisztolyt visszahelyeztem a fegyvertámlára, és lementem a KISZ-klubba. A vetélkedő már véget ért: az eredményhirdetésre vártak. — Elv társak! Né'hányuk fegy­verét megnéztem — kezdtem, majd neveket soroltam. Somlaié is közöttük volt.— A fegyverszobá­ban a géppisztolyokat kibiztosí­tottam. — Hegedűs elvtárs — szólítot­tam meg az egyik újoncot —, önök már egy hónapja katonák. Tudniuk kell, milyen állapotban kerülhet a fegyver a támlára. Mondja csak el! — Jelentem, tiszta állapotban... — És? — És... és... (láttam, erősen gondolkodik), és nem lehet fel­húzva — vágta ki nagyon büsz­kén. — Ügy van — nevettem el magam. — Igaz, ez a válasz még nem elég katonás, de megfelel. Mi ezt úgy mondjuk: az elsütő szer­kezetet nyugalmi helyzetbe kell állítani. No, lássuk, ki feledkezett meg erről, húzzák el a billen­tyűt... Somlaira néztem, és mosolyog­va biztattam: — Húzza csak el bátran, Som­lai. Akár rám is emelheti a csö­vét... Elfehéredett. — Mi az, rosszul érzi magát? Mint aki sokkot kap, dadogni kezdett: — Százados elvtárs, csőre van tő... töltve. — Csak volt — feleltem. Jöjjön velem... Nehezen tudtam szóra bírni. Mikor végre megnyugodott, mint felduzzasztott folyóból a víz, ha megnyitják a zsilipeket, ömlött belőle a szó. A rendezetlen elbe­szélésből a következőket sikerült kihámoznom. Az apjával élt, aki külkereskedelmi utazó. Szándékosan mondom azt, hogy élt, és nem azt, hogy nevelte. Er-

Next

/
  • Layout
  • Zoom
  • Rotation
Thumbnails
Contents