Békés Megyei Népújság, 1965. szeptember (20. évfolyam, 205-230. szám)

1965-09-26 / 227. szám

Földeák János: Kerekes és Karikás — Mert nem vagyok pes­szimista! — mondja az da­cosan. - * — Mi... micsoda nem vagy? — Pesszimista, érted? Én csak optimistán tudok... csak optimistán vagyok haj­landó, pajtikám! Csak opti­mistán! — és rázendít „A Csap utcán”-ra. A nagy versengéstől nem is veszik észre a melléjük taroló motoros rendőrjár­őrt. — Nincs jobb dolguk, mint az út közepén kurjon­gatni? — Op... optimisták va­gyunk — dadogják meg- szeppenten. — Helyes. Akkor fejen­ként csak egy tízes!... Nem vitatkoznak, de még könyörögni sem mernek. Jogos a bírság. Az egyik rendőr a nyugtát írja, a má­sik meg ugyancsak cifrázza, milyennek kell lenni az igazi munkásembernek... Az élet legszebb pillana­tai közé tartozik, ha két régi jó barát összetalálkozik. S nem kedden vagy pén­teken, hanem szombaton. A hét legáldottabb napján. Nem kísért a másnapi ko­rai fölkelés. Jut idő kibe­szélni gondot és örömet, ke­resetet és művezetőt, asz- szonyt és gyerekeket.» FröcesÖkkel lódítanak az emlékeken, könnyítik a nyelv forgását. De az idő is múlandó — veszi észre Kerekes az órá­ján. — No még egy féldecit, te! Aztán az utolsó busszal elfuvarozunk! Ezzel Karikás is egyetért. Az apostolok lován bosszú és kényelmetlen lenne az út hazáig. — Jól van, pajtikám! — mondja lelkesen. — Ügyis én következem! Most raj­tam a sor! — Azt mór nem! Én kezdtem, én fejezem be! — két hagyva maguk mögött, amiktől a jelent még nehe­zebben tudta elviselni. E gyszer, amikor éppen " tisztogatta a lámpá­ját, az elsőt, az egyetlent, mert nem maradhatott meg egyetlen másik sem a szo­bájában, megszólított. — Ha lenne szíves keríteni ne­kem egy darab szalonnát, de jó vastagot gondolok, nem olyan papiros vékony­ságú, ízetlen szeleteket, ami­ket maguk szalonnának ne­veznek. Akkor készíthetnék magamnak egy kis vacso­rát, megsütném a szalon­nát, megpirítanám a ke­nyeret a lámpásom üvegje felett, mint akkor szoktam, amikor azokban az isten háta megetti falvakban lak­tam. Ö, igen, sokszor ez volt az én vacsorám, még­pedig igen jó vacsorán. Hoztam a szalonnát, nem ízetlen, papirosvékony sze­letekben, hanem jó vastag darabbal, ahogy óhajtotta. Mérhetetlenül örült neki, de nem bízta a nehéz barna papirosba burkolt csomag­ját a konyhai hűtőszekrény­re, hanem kitette a szobá­ja ablakpárkányára. Onnan azonban hamarosan eltűnt, s mivel sosem hozta szóba, csak azt gondolhattam, hogy a vele felkeltett em­lékek bizonyára szereztek neki egy kis békét és örö­met». Te majd legközelebb leszel soros! Már régen fölhajtották a léidéért, de még vitatják, ki fizesse? Mire megegyeznek, elmegy az utolsó busz. Csak kiabálni tudnak utána. — Sebaj, pajtikám! — legyint Karikás. —■ Nem esünk kétségbe! — Nem, nem! — igazgat­ja magát egyenesre Kere­kes1. Belekarol a másikba. — Ha már így esett, vi­gasztalódjunk! ... Visszamennek a vendég­lőbe. Mintha másutt lenné­nek most az asztalok és székek. Minduntalan belé­jük ütköznek. Kerekes ezen mérgelődik, Karikás meg előre kiabál, megelőzi a cimborát: — Két féldecit a fütyülős­ből! A pincér megtagadja a kiszolgálást E.gy falra is kiszegezett utasításra hivat­kozik: nem és nem! És köz­ben olyan barátságos, hogy külön fáj: — Elég volt mára, pol­gártársak! Inkább holnap! Jobban fog esni, én mon­dom. Hát • lehet ezt . érteni? Egész este a vendégeik, bor­ravalót kapott, és most hal­lani sem akar róluk. — Mi magyar állampol­gárok vagyunk! — próbál­kozik Karikás, és döngeti a mellét. — Az alkotmány szerint... Nem fejezheti be; Kere-. kés közbeszól: — Csak nem vitatkozol ezzel a jó emberrel, te? Nem ért az alkotmányhoz. Nem vasas, mint mi va­gyunk. Kár az időért!... Az utcán sem vitatkoz­nak, csak a fákkal és kerí­tésekkel van baj. — Pogány sötét van, paj­tikám! — igazítja Karikás a kalapját. Leverte egy nö­vendék akác ága. — Nem ott ég a villany, te, ahol kellene!... Tanakodnak. Miért az út­test fölött lógnak a lám­pák? Az autóknak reflek­toruk is van... Kioldalaznak középre. Szelíden ragyognak a csil­lagok. Ez ösztönözheti Ke­rekest. Csendesen eldalolja, hogy végigment az- ormódi temetőn. — Te miért hallgatsz? — támad utána Karikásra. — Hát... hát ezt szépen megúsztuk — sóhajt Kere­kes a járdán, amikor a rendőrök elberregnek. — Hatósági gyomoröblögetés­sel is végződhetett volna... — Ha nem kurjongatsz, pajtikám, ez sincs! —mond­ja Karikás szemrehányóan. — Nanana! Csak a sza­bálytalan közlekedésért fi­zettünk! — igyekszik pon-, tos lenni Kerekes. — Ha nem kurjongatsz, nem találnak ránk. Hang után jöttek! — Az ormódi temetőt nem hallották! Csak a Csap utcát! Esküszöm! — Hiába beszélsz, pajti­kám, te kezdted! Ne kend rá.m! — indulatoskodik Ka­rikás. — Keni rád az atyaisten, nem én! — fortyan föl Ke­rekes, és hirtelen mérgében lök egyet a másikon. — Még te taszigálsz? Még neked áll följebb, pajti­kám? — ordít Karikás. És visszaadja a lökést. Kere­kes nekitántorodik egy üz­let vasredőnyének. Az úgy feldübörög, mintha bomba robbant volna. Pillanatok múlva már összeakaszkodnak és hem­peregnek. Gyomrozzák, szo­rongatják egymást. Virtus­ból, és nem gyűlöletből. A dübörgésre, dulakodás­ra egy nő rohan ki a ház­ból. Rémült visítozásba csap, mintha őt vernék: — Segítség! Rendőr! ...Se- gítsé-é-ég! Néhány férfi is előkerül a szomszédos házakból. Nagy nehezen szétválasztják a két makacskodót. Nem történik klastromi csönd­ben... A helyszínre érkező rendőrnek csak a puszta előállítás feladata jut. Mire beérnek a kapitányságra, a verekedés virtusától és iz­galmából kijózanodnak. Szégyenkezve, szótlanul mé­regetik egymást. S még jobban, amikor parancsot kapnak, hogy ki a cipőfű­zőt, le a nyakkendőt, elő a zsebkést, cigarettát, gyufát! Reggelig nincs rá szüksé­gük a különszobában. Pi­henjék ki magukat, míg jegyzőkönyvbe mondhatják az éjszakai pankrációt és hangversenyt... Kerekesből buggyan ki először a bűnbánat; — Lesül a pofámról a bőr, te... Karikás barátian rábó- lint: — Az enyémről is, paj­tikám... Ekkor tér vissza körútjá­ról a rendőr járőr. Megis­meri őket. — Hát magukkal mi tör­tént? — csodálkoznak a té- pázottakon. A tényállás summázásá- nál már mindenki nevet. És szemük és szívük is van a rendőröknek. — Van pénzük taxira? — kérdezi az ügyeletes. — Hogyne lenne! Nem vagyunk mi vagányok! — Olyan önérzettel mutatják az erszényüket, hogy azon kacagná kell. Csak külön-külön mehet­nek haza... Elsőnek Kerekes indul: — Hát szervusz, Karikás! — fátyolosodik meg a hang­ja és bújik a taxiba. — Viszontlátásra, pajti­kám! — facsarodik a másik szíve is. Öt perc múlva Karikás is indulhat. Most már tudják, miért berregte föl két taxi az éj­szaka csöndjét. Oláh Éva: ILDIKÉ Megmondjátok-e végre Kik énekeltek akkor este ott; A szomszéd lánya új ruhát kapott, S még akkor este föltáncolt az égbe Kik énekeltek ott? Az nem igaz, hogy részeg volt az apja, Az anyja sem', Csillagokat fényesített szegény, A ház mögött épp sípolt a vonat, S csak csörrent és csak csörömpölt a fény. A kerítéstől rögtön elzavartak, Sokan voltak, és mind idegenek, Udvart söpörtek, s hogy jött a csorda, Vályúhoz vitték a tehenet. Ti elküldtétek rítkanap, ha átjött, Mert szeplős volt és vihogott szegény, S mert ő is csillagokat fényesített, Mondtatok is, meglátszik a kezén; Aznap szappant loptam neki meg púdert, Hogy lemoshassa a csillagnyomot, I De nem jött többet, Föitáneolt az égbe, j Kik énekeltek akkor este ott? Pasolini és a Mamma Róma G '-yndolkod tatás — ez a cél­ja minden művészi alko­tásnak, köztük a művészi film­nek is. Ez a kritérium különö­sen akkor jelentkezik erős kontrasztban, ha egymás mellé állítunk két filmet, mint példá­ul a televízióban legutóbb lá­tott angol filmvígjátékot a loch- nesi szörnyről meg a körülötte támadt bonyodalmakról —vagy Pasolini filmjét, a Mamma Ró­mát. Az előbb említett igényte­len kommersz fűm semmitmon­dó témájával, rossz rendezői munkájával, gyenge színészi játékával semmi mást nem akart, mint kikapcsolni az agyat, primitív szórakozást nyújtani. Pasolini filmje viszont megfogja a nézőt, gondolkodta- tásra kényszeríti még azt is, aki nem is akarja. Egy jellemző példa: ott ültek az első sorok­ban azok, akik általában a mű­vészi filmek gyilkosai szoktak lenni. Többnyire fiatal huligá­nok, kiknek az a szórakozásuk, hogy a legszebb jeleneteknél kiábrándító megjegyzésekkel és röhögéssel zavarhatják az elő­adást. Az első jeleneteknél — amikor a „feldíszített” malaco­kat hajtották be — még hallat­ták hangjukat, de már később, amikor kibomlott a cselekmény s mintegy tükörben láthatták a maguk életét, a társadalom pe­rifériáján tengődök sorsának sivárságát, akkor néma csend volt ott, az első sorokban is. A fűm tempója lenyűgöző. Lassú sodrású, de óriási az ereje. Bár a téma eléggé extrém, mégis al­kalmas arra, hogy mindenkinek gondolatokat adjon saját éle­tére vonatkozóan is, hiszen megtekintése után másként fog­ja a néző a valóságot látni. A két főszereplő, Mamma Róma és fia, Ettore élete riasztó pél­da mindenki számára, hová jut a céltalan, értelmetlen élet. Mamma Róma utcanő. Bár nem erre az életre született, de egyedül maradt, s a körülmé­nyek kényszerítették. Mélyre zuhan, de még él benne a vágy, hogy kiemelkedjék a fia révén. Benne bízik, mindent megtesz érte, de mégsem úgy, ahogy kellene. Mert ő is csak egyedül van, s fia, Ettore is egyedül marad. S ez lesz a tragédia alapja. Mamma tévedése az — ami általában legtöbb szülőé—, azt szeretné, ha a fia mind­azokkal a jó tulajdonságokkal rendelkeznék, ami benne nincs meg. Amikor Ettoret magához veszi, hogy új életet kezdjen vele, már reménytelen az eset. A fiú semmitmondó arckifeje­zése, hanyag, slendrián járása mindent megmagyaráz és előre sejtet. Ugyanolyan strici lesz, mint Mamma Róma fiúja volt, gátlástalanul fog lopni és zsa­rolni, mint ahogy azt a parasz­tok közül visszatérő Carmine tette. A rendező tökéletes tu­dását bizonyítja a remek szí­nészválasztás. Ettoni Garofolo, akit az életből szedett fel: te­litalálat. Anna Mag na ni sze­replése viszont: remeklés. Mindezeken felül fjedig a ren­dezés és az operatőri munka szintén emeli a művészi színvo­nalat. Érdekes megfigyelni a rende­zői koncepciót a képek kivá­lasztásánál. A történet a város peremén játszódik, s a bemuta­tott környezet sivársága a sze­replők lelki életének szimbólu­ma is. Rómában vagyunk s ilyenkor a legtöbb rendező úgy is gondol a nézőre, hogy egy-két jelenetet a műemlékek vagy az elegáns utcák környe­zetében forgat. Itt ilyenről nem lehet szó, itt ez stílusromboló lenne! Ha szerepeinek is jele­netek benn a városban, mint például, amikor Mamma Róma bemegy Rómába pénzt szerez­ni; akkor ezek a jelenetek mind este játszódnak, s a vá­rosból nem látunk mást, csak a vülany lámpák hideg fény­pontjait, még egy neonfelira; sem élénkíti a képet. Itt is min­den olyan sivár és üres, mim a külvárosi élet, mint a szerep­lők élete, akik nem is Rómá­ban élnek, hanem a városi asz­falton vegetálnak^ Kétségtelen, hogy a szereplők életének üyen alakulása nagy­mértékben saját jellemhibáik: következménye, de a felelősség a társadalmat is terheli. Ki tö­rődik ezekkel a szerencsétle­nekkel? Ki segíti őket? Senki. Pasolini egyértelmű választ ad. A kórházi személyzet a lázas gyereket a rendőrségnek adja át, a börtönőrök pedig csak azt várják, hogy csendben legyen, s durván kifeszílik a deszka­ágyra, mint egy keresztre, s nyugodtan hagyják, hogy ott meghaljon. Kíméletlen leleple­zése ez a dehumanista társa­dalomnak! Nagyon jó a film ritmusa. A nyugodt tempó lehetőséget a a nézőnek a gondolkodásra Kell is ez, mert a film szirn balladai: nem részletez, kihag; eseményeket. Az életnek egy egy jelenetét úgy mutaja be. olyan tömören és kifejezően hogy érzékelteti az előző és az utána következő eseményeket is. Érdemes megnézni a filmet, mert ide is ülik Kölcsey gon­dolata: „Csak olyan könyvet végy a kezedbe, amely a zseni láng jegyét homlokán hordja” Pasolini filmje, a Mamnu Róma ott hordja az író-fiun- rendező zsenijének lángjegyé:. Péter László

Next

/
Thumbnails
Contents