Békés Megyei Népújság, 1965. szeptember (20. évfolyam, 205-230. szám)
1965-09-19 / 221. szám
FOLYÓIRAT SZEM LE T i s z a t á j A címlapon Juhász Gyula verse: a kortár* vallomása a bartóki életműről. A T\r szatáj szerkesztősége e mottó jegyében emlékezik „korunk nagy zenei géníu- szá”-ra halálának huszadik évfordulóján. Bartók jelentősége — ezt elöljáróban a szerkesztők is hangsúlyozzák — több annál, amit a költő-koctárs láttat, hisz megéli a fasizmus korszakának minden rettenetét, a modern kor emberének kínzó magányát is. Az ünnepi szám a népzenével való találkozás Bartókjára, a népek testvérisége hirdetőjére emlékezik, s keresi azokat a szálakat, melyek a nagy zeneköltőt Szegedhez kapcsolták. A cikkekből kirajzolódó. kép aligha adek- vá.t Bartók életművével, annak megértéséhez, s az emberi, társadalmi háttér árnyaltabb felvázolásához azonban elengedhetetlen. Demény János arra keresi a választ, hogy a konzervatív kritika miért játszhatta ki Bartók ellen ifjúkori műveinek egy részét, hogyan kapcsolódott a zenei romantikához^ majd hogyan szakított vele; Bőn is Ferenc a régi dallamok kutatási eredményeinek ismertetésével járul hozzá néhány Bar- tók-feldolgozás genezisének feltárásához —- ez a két tanulmány az életmű megértéséhez szolgáltat adalékokat. A zeneköltő szegedi kapcsolatait Péter László foglalta össze, népdalgyűjtő útjainak, s hangversenyeinek, szegedi fogadtatásának dokumentumait gyűjtve csokorba. Az alapos tanulmány — Joós Ferencnek 6 kecskeméti Barték-emléke- ket összegyűjtő cikkével együtt — egy korántsem lényegtelen mozzanatra: a. korabeli közönséggel való kapcsolatra irányítja a figyelmet. S a közönség érdeklődésének más pólusa: Bartók fogadtatása a Szovjetunióban. Dalos György az 1929-es hangversenykörút sajtó-visszhangjából válogat, majd közli azokat a megnyilatkozásokat is, melyekben a szovjet zeneesztétika kimondatlanul is korrigálja a korántsem helytálló egykorú ítéletet. Nincs terünk, hogy a Bar- tók-ernlékszám minden cikkét idézzük. Személyes vallomások, könyvkritikák teszik teljessé az idézett cikkek Bartök-portréját — ennyit összefoglalóan. A szeptemberi szám szépirodalmi anyagáról kell még szólnunk. Fábry Zoltán Gaál Gábor válogatott cikkeinek megjelenése kapcsán a két világháború közötti időszak marxista kritikusára emlékezik, kiemelve előremutató ítéleteit. — Ez a cikk nem szépirodalmi, de a leg- elgóndolkodtatóbb. A költők halk szavúaik, mívesek, indulatuk' sem tud megindítani, Szűcs Andor elbeszélése? Irreális emberi kapcsolatok egy szanatóriumi szobában, anélkül, hogy a lélek katarzisa indokolná az irrealitást. Alföld „Irodalmi és művelődési folyóirat” — olvassuk, s miért is csodálkoznánk, ha a korábban meghirdetett program ezúttal is a szép- irodalmi anyag rovására realizálódik: a terjedelemnek csak harmada jut az „irodalomra”. Csanády Jánost mutatja be a „fülszöveg” — elismerő sorokat olvashatunk: sokat ígérő költő portréját vázolja a rövid pályakép. Azzal, hogy hónapról hónapra egy-egy költőt, írót reflektorfénybe állít, vitathatatlan szolgálatot tesz a szerkesztőség a mai magyar irodalom ügyének, s ha valamit hiányolunk, az az árnyaltabb elemzés, a szándék és megvalósulás határozottabb egybevetése. Mint most is. Csanády jó költő, de nem érezzük verseit a „pörlő Huszadik század” hiteles lírai dokumentumainak. Egy elbeszélésről, Kurucz , Gyuláéról szólunk még részletesebben. Jelképes a cím (Barlangban): az ömöl ágába zárult lélek kitörési kísérlete, az önös életfilozófia csődje — így foglalhatjuk össze témáját. A külső cselekmény szoros kapcsolatban van a cím sugallta jelképpel: a főhős — barlangkutató — bennre- kédt a sziklák között, s a „Végre megtalált társtalan- ság” döbbenti az egyéni erőfeszítés hiábavalóságára. Az individualizmus végletesen jelenik meg, a jellem felfokozott, de ne mondjuk, hogy nyugati irodalmi előképek puszta másolása. Ku- rucz korántsem fantomokkal hadakozik. A sokféle tájékozódó cikkok, tanulmányok közül is hadd említsünk néhányat. Venyige Júlia a társadalomtudományok mai szerepét elemzi, a természettudományokhoz viszonyított lemaradás történeti okait kutatja, s hangsúlyozza a társadalmi önismeret fontosságát. Sz. Szabó László a giccs példatárával hökkent meg. A szórakoztató ipar — akarja vagy, nem — nap mint nap préseli, gyömöszöli közönségébe a bárgyúbb- nál bárgyúbb táncdalszövegeket. Ezt eddig is tudtuk. De úgy látszik, nem árt olykor tudott dolgokat is ismételni, mert hogy ennyire bárgyúk a szövegek, csak így, pőrére vetkeztetve kerül ki, s hogy ennyire vértezerüenül áll az ■ ifjúság a hatásuk elé, csak az ilyen felmérés mutathatja meg. Érdemes megszívlelni az illetékeseknek is. * Nem volt célom, hogy minden részletre kiterjedő ismertetést írjak a két folyóirat e havi számáról. Néhány íráshoz fűztem megjegyzést, s eléggé szubjektív, hogy ki mit tart kiemelkedőnek. , i ; Szilágyi Miklós A ndrás — nógatta tflrel** metlen hangon az asz. szony — hallja-e. Micsoda bolond dolog ez ide kifeküdni. Megeszik Itt a szúnyogok. A partoldalban buján nőtt gaz között öregember feküdt. A lábát térdben btz- hajlitva maga alá húzta. Papucsa oldalt párba rakva, az egyikből pipa szára látszott elő. Nyűtt, zsíros kalapját az arcába húzta, alóla csak a bajusza lógott ki. Összekulcsolt keze alatt a mellkas ütemes föl-le emelkedése jelezte a jóleső alvást. Az asszony kis ideig várt, majd hirtelen megrázta a férfi vállát. — Mi van — riadt fel András —, ki jár itt? És amint meglátta maga előtt az asszonyt, szeme újra lecsukódott és szuszogva az oldalára fordult. Az asszony türelmetlenül topogott, majd gyors mozdulattal szoknyáját lába közé csapta, és nehézkesen leguggolt az ember mellé. — Én vagyok, Mariska — mondta halkan és ujjai simogatva tapogatták az alvó csupasz karját. Nyomban el is resteilte májgát. Még csak az hiányozna, hogy ez a vén ember azt gondolja, és zsörtölődve megnyomta a hangját: — Persze, hogy én. Ki más lenne? |J i történhetett? Csak nincs valami baja? Nos és ha van, mit érdekli az őt? Nekik nincs egymáshoz már köziük. Menjen a felső szomszédhoz, ha valami baja esett. Az asszony nem mozdult és nem szólt. Kezét kékfestő« vászonköténye alatt fonta össze, és úgy állt kissé előrehajoltan, mint az országút mentén a köbe faragott Mária. Az ember pipája után kutatott, és hallgatott. A csendet végül az asszony törte meg. — Legalább egy pokrócot terített volna magára. Vagy azt hiszi, még mindig húszéves? András a meglepetéstől nem is tudta mit válaszoljon, aztán komótosan papucsba bújtatta lábát és feL tápáazkodott. .— Iparkodjon már — riogatta az asszony, és szeme odébb, a bokor tövén megakadt egy összekötözött batyun. Az öreg lópokróc — gondolta. Esténként a gö- csörtös lócára szokta teríteni a ház előtt. Szó nélkül nyalábolta fel a batyut és a töltésen elindult lefelé. Az Szamos Rudolf: A VÍZI öreg mint az alvajáró, utána. Lába, mintha felmondta volna a szolgálatot, kacsázó döcögőssel alig tudta követni az asszonyt. — Vigyázzon — szólt hátra Mariska—, erre már víz van. A téglákra lépkedjen. Az agyagos, átázott föld cuppogott lépteik nyomán. Az asszony oldalt megmarkolta a szoknyáját és fürgén rakta a lábát. Bokája elő-elő villant fekete papucsából, amint tapogatózva kereste a vizen átvivő kiálló köveket. C emmi t sem változott, ^ gondolta az ember. Most is olyan takaros. A bokája még mindig karcsú. Hányszor rajta feledkezett, amikor Mariska a lugast szüretelte, és a gang párkányára mászott. ’ A lugast nem engedte senkinek megszedni. Azt tartotta, egyedül csak ő ért hozzá. Minden fürtöt külön rakott, mintha hímes tojás lett volna. Utána felaggatta a padláson, ahol karácsonyra olyan édes, töppedt lett mind, mint a valódi mazsola. Ha ez a lugas nem lett volna, talán mindéin másként alakul... Mert a pipázást sem szerette Mariska, de azt még eltűrte volna. Beletörődött már, hogy esténként, lefekvés előtt rágyújtson, és csak azért zsörtölődött, mit szösz- mötöl annyit. Az asszony azután rendszerint nyugodalmasam aludt addigra, mire ő melléje került... De hát mi mással magyarázkodott volna előtte, ha nem a pipával. lugas-ügy azonban szomorú véget hozott. Az őszön lesz harmad éve, hogy igen szép termés ígérkezett. Nem tudott ellenállSüle István Utca ni a kísértésnek: reggelente, amint pirkadni kezdett, néhányszor kilopod zott, és felmászott a gangdeszkára, mert legfelül, a fiatal hajtásokon lógtak a legszebb fürtök. Nem csinált ő nagy kárt abban a lugasban. Itt- ott csipkedett csak néhány szemet, de inkább a pálinkát kívánta volna meg, ne a szőlőt, mert egyszer Mariska rajta fogta. A forróság most is végigfut a hátán, ha arra gondol, és pusztán szerencséje, hogy az ijedtségtől a magas gangról le nem esett. Ez még hagy- ján, ’de Mariska vén, pipás szőlőtolvajnak nevezte. Még ma is emlékszik minden szavára: „Holnap szedi a sátorfáját és mehet, ahova akar”, ffovl mehetett volna. Leköltözött a telek aljába, az őrbódéba, amolyan sufníszerű tákolmányba, és a temető lakóit őrizte, ha ugyan szükségük volt az ő őrködésére, mert azokat ugyan ki akarná ellopni? Napközben öntözte a sírokat, gyomlált, megélt 6 abból. Most, hogy a víz elöntötte a lapost, jó ideig nerr. lesz szükség az öntözésre. 1/ ulcsnylkorgás térítette ' vissza gondolataiból. Az asszony szélesre tárta előtte az ajtót. Az ablakon beszűrődő világosságban csak a szobában levő tárgyak körvonalait látta. Papucsát a küszöb előtt hagyta és belépett a nyitott ajtón. És ekkor megérezte hogy itt semmi se változót . Minden a régi helyén van. Középütt az asztal, körülötte a négy sás fonatú szék. Jobb kézről a fal mellett a polc, beljebb a két nagy szekrény, és szemközt a két ágy. Az asszony a széket az ágyhoz húzta, hogy az ember rá rak hassa a ruháit. Andrást három esztendő után újra körüllemgte a frissen mosott ágynemű szaga. Nagyot szippantott és kinyújtotta meggémberedett lábait. Amint szemplllái lecsukódtak, úgy érezte, nagy sárga vízen úszik, amiből csak a puha dunna világit ki, és aminek csücskei a megáradt víz két partjáig érnek, Kátay Antal; Esőben Állok a parikban, őszi eső hull, arcomat feszítem most az időnek, élvezem, konokul élvezem e csöpp tagadást, melynek ördögeit én eresztettem a szélbe, melyek társaim most, kikkel párolások. Állok a parkban. Komoran csillan a lámpa fényernyője, s motozva, nesztelenül pattog a rozsda a barna keretről. Amott egy pad sandít kéken, hívogatna, de nem mer a bárgyú, hisz hazamentek, tudja mit én: már hazamentek az utolsók, a „halálos-szerelmesek” is, s a bozót megtépázott gallyairól a fészket is leverte már az idő. Hazamentek a pintyek, a kóbor macska sem les már háziverébre alattuk. Hazamentek az albérletnek is örülök, — kikre irigykedtek néhányan a nyáron — hazamentek azok is, akiket összkomfort vagy pincelakás vár, de lakás.., Csak én állok itt, ostobán az esőben, arcomat feszítve most az időnek, irigyelve azokat, akik már hazamentek. Állok a parkban. Őszi eső hull, arcomat feszítem most az időnek, s hiszem: olykor ki kellene űzni otthonaikból, gyógyító mosdatásra, mindazokat, akik már hazamentek. Ténagy Sándor: Qiéked © j Megkötöztél, hogy szabadabb legyek, Nem tudom: mit is kívánok jobban: kitörni s maradni vágyom, kerget s vigasztal, szorít a perc cs robban. © S a folytatás: a teljesebb magány, A rettegés a boldogságig ér. Szerelem: szél fut át szobánk falán s felettünk az ég: átlátszó fedél.
