Békés Megyei Népújság, 1965. augusztus (20. évfolyam, 180-204. szám)
1965-08-20 / 196. szám
NÉZŐPONT Lejött a kultúrgóc magasából, alászállt olvasói közé ő, a csupa nagybetűs ALKOTÓ. Az emelvény középrészén terpeszkedő párnás karszék ölébe ereszkedve, fejbiccentéssel üdvözölte a közönséget, majd hüvelyk- és középujja igénybevételével lepöccintve öltönyéről néhány láthatatlan porszemet, kegyeskedni méltóztatott a kérdések fogadására ... Válaszaiban maga volt az eleven Kinyilatkoztatás. Az ellenérvekre csak legyintett. Később, befejezésként dedikálni szíveskedett néhány kötetét, pontosan tízet, enyhe mosoly kíséretében megjegyezvén, hogy így kerülheti el autogramja devalválódását. Űjabb alkalommal ugyanonnan egy másik alkotó érkezett, olyan, aki még kisbetűvel is hízelgésnek találta az „alkotó” je'lzőt, noha művei számát és értékét illetően semmiben sem áll a NAGY ALKOTÖ mögött, sőt! Külső magatartásában azonban messze lemarad tőle. Ügy érkezett, hogy szinte észre sem vették. Az író—olvasó-találkozó megnyitásakor csak az utolsó pillanatban sikerűit előhalászni, ugyanis a hallgatóság soraiban ülve, élénk beszélgetésbe merült az egyik helybeli halandóval. Diadallal ragadták volna fel az emelvényen magasodó párnás ülőkébe, ájn kézzel-lábbal tiltakozott. Ázzál érvelt, hogy szédülne odafennt, jobban szeret a közönség közt, ahol van kibe kapaszkodnia, ha szükséges. A két szélsőséges sémának kétféle magyarázód is akadnak. Egyik része szerint: a NAGY ALKOTÓ beképzeltsége mélyen elítélendő, ugyanakkor ellentétének a magtartását példaként kell állítani íróink, költőink, képző- és előadóművészeink elé! A másik része így vélekedik: Hát, Istenkém, alkotónak lenni nem mindennapi dolog, érthető, hogy az ilyennek a magatartása sem mindennapi. Az a közönség közé vegyülő alak viszont hitvány népszerüséghajhász, ha még olyan író is! Nem sántít valahol ez az egész? Nézzük csak, mit bizonyít a történelem? Nem kevesebbet, mint azt, hogy az igazi nagyok, lett légyen politikai, tudományos vagy kulturális érdemű nagyságról szó, éppen azzal váltak igazán népszerűekké, azért zárta őket örökre szívébe népük és az emberiség, mert tetteik mellett erkölcsi nagyságban sem voltak utolsók. Az pedig köztudott, hogy a legmegbecsültebb erkölcsi tulajdonságok sorában nem az önhittség, nagyképűség, nem az egyszerűbb emberek semmibevevése szerepel. A legegyszerűbb személyiségben is emberi méltóságának tiszteletben tartása, az alkotó, dolgozó tömegek szeretető, megbecsülése s a hírnév csúcsán is kellő szerénység; ezek azok a jellemvonások, mélyek az igazán nagyokat olyannyira rokonszenvessé tették és teszik az ezrek és milliók szemében — tanítja a történelem. Lehet, hogy a csupa nagybetűs alkotók között akad néhány, aki valóban azt hiszi, hogy közte és közönsége közt tartott három lépés távolság az ő szerepének szükséges velejárója. Az sem kizárt, hogy a kisbetűsen közlekedő alkotók némelyike csakugyan népszerű- séghajhászásból furakodik a tömegbe. Mindezek ellenére nekem, személy szerint a „kisbetűsek” a rokonszenvesebbek, méghozzá matematikai meggondolásból. Ugyanis az önmagukat nagybetűzők táborában, néhány naív kivételével, a nagyképűek vannak túlsúlyban, ezzel szemben a „kisbetűsen” szerénykedők esetében az önzetlenek és emberszeretők. Társadalmunknak pedig — tudtommal — rájuk van szüksége. Üj Rezső dogabb volt nálam, magam abban voltam az úton, a jutási alezredes úgysem adja ki a lovakat. Annyi igaz, hogy hitet, lenkedve nézte az aláírást és pecsétet, hanem meg is toldotta a parancsot, vagy százötven lóhoz szerszámot is adatott s kijelentette, vihetjük a kocsikat is. volt ott van ötven nagy kerekű jármű, már nem kellett az alakulatnak. Gyorsan elhí- reltük a megyében, hogy lovat adnak kölcsönbe s jöttek a mondott napra egészen távoli falvakból is. A községi földosztó bizottságoknak adtam át, amennyi jutott. Nem lehetett ott igazságot tenni, szereztem is halálig feszülő haragosokat, némely küldöttség későn érkezett, de visszavenni, újraosztani nem lehetett már. Kocogtak el a kocsik az erdőaljon, akinek az nem jutott, szőrén lovagolt. Hamarosan kettesben maradtam a fél karú alezredessel. Megkínált vodkával, kezet fogtunk és elment ő is. Legyintett; még egyet, értettem: arra gondolt, ezek ugyan nem hozzák vissza a lovakat ebben az életben! Bizonykodtam, s akkor még magam sem tudtam, hogy igaza lesz az alezredesnek. Zsebemben volt a névsor — pepita füzetlapok, kacs- karingós aláírásokkal. „Átvettem két lovat kölcsön — Kovács Pál”. Család- és községnevek kavarogtak bennem. Se a fél karú alezredes, se Kolpakov nem kérte el tőlem az okmányokat. Ballagott el a nyár. Ha találkoztam azokkal, akiknek jutott a ménesből, a vállamra vertek, rámkacsingattak és esdekelve kérdezték, ugye nem kell visz- szagdni ezeket a jószágokat? Valamit be kell most val. lanom, mikor augusztus elején megjött az értesítés a fél karú alezredestől, hogy vissza a lovakkal, némi fontolgatás után kimentem Berhidára, a szülőfalumba. Több száz ló, kocsi, szerszámok. Hogyan szedjem én össze két nap alatt távoli falukból, annyi kézből? Reménytelen vállalkozás — s talán vissza sem hozzák csak úgy, üzenetre. A falumban is volt vagy 8 ló, két kis mokány szürke, éppen apámnál. Otthon anyámnak bevallottam a teljes igazságot. Helyeselte, amit tettem. így beszélt: — Ezektől, fiam? Annyi, mintha a földet akarnád Az „Egyetemes neveléstörténet" új kötete A z „Egyetemes nevelés- ** történet” c. sorozatban, a Magyar Tudományos Akadémia neveléstörténeti albizottságának gondozásában jelentette meg a Tan- könyvkiadó a közelmúltban Simon Gyula—Szarka József: A magyar népi demokrácia nevelésügyének története című rövid áttekintést. A tanulmány különösen értékes darabja a sorozatnak, annál is inkább, mert hasonló összefoglaló mű eddig nem jelent meg, noha az igény egy ilyen munka kiadására mind a gyakorló pedagógusok, mind a pedagógia tudományával foglalkozók, de a témával kapcsolatban érdeklődést mutató szélesebb olvasóközönség körében régen fennállt. A kötet első fejezetét Simon Gyula írta. Történeti sorrendiben, gazdag ismeretanyagra támaszkodva mutatja be azt a harcot, amelyet a kommunista párt vezetésével kellett megvívni az iskolaügy demokratikus Reformjáért, a szocialista jellegű köznevelésért. Az első oldalakon megdöbbentő adatokat tár fel a felszabadulás előtti iskola- rendszerről. A felszabadulás pillanatában — írja a szerző — köznevelésügyünk teljes egészében korszerűtlen, volt, nemcsak a fejlődés népi demokratikus iránya, követelményei szempontjából, hanem a polgári fejlődés akkori európai normáihoz mérve is. Hallatlan sok nehézséggel kellett megküzdeni azért, hogy a múlt örökségét elhagyva meg lehessen valósítani az iskolaügy demokratikus reformját. A harc eredménnyel járt, az oktatásból sikerült kiküszöbölni a fasiszta mételyt, a népel- 'lenes szellemet, a faji és nemzeti gyűlölködést. Az 1948. évi IV. (egye- ” sülési) pártkongresz- szus már határozatban foglalta össze, hogy a köznevelés, a művelődés területén fő feladat a vagyonos osztályok művelődési monopóliumának megszüntetése, az iskolák államosítása, a sovinizmus, a nemzeti visszavenni? Mit ér a föld, amit osztottak, jószág nélkül? Még halódó porodban is átkoznának, ha te magad mennél a lovakért. Küldjön a parancsnokság, vigyék el a szovjet katonák, ha kell nekik. Még apámnak sem mertem megemlíteni, hányat harangoztak Hevertem a szülői házban, mint a beteg madár. Forgattam magamban, el kéne menni Mali- novszkijhoz — többet tudtam már róla, mint a találkozáskor — ő biztosan megértene! Elmúlt néhány nap, egyszer csak katonai autó állt meg a ház előtt. Bent az udvarunkon kiabált Pável hadnagy, anyám ugyan tagadta, hogy itthon lennék, de hát a hadnagy is. merte a dörgést, szelíden félretolta anyámat és bejött. Gyanúsan ragyogott a képe! S igen furcsán kezdte: — Jól tetted, hogy eljöttél Veszprémből. Hű, a jutási alezredes összekapott ám Kolpakovval, Kolpakov szerencsére elérte telefonon a marsallt. Nincs már semmi baj. Gyere! Anyám riadozott, valami elemózsiát készítgetett, s még a magyarul beszélő gyűlölködés szellemének leleplezése. Közoktatás- ügyünk fejlődésében fordulatot a párt IV. kongresz- szusának közoktatási programja, az iskolák államosítása jelentette. Az 1948-as -kongresszustól a párt 1950. évi közoktatási határozatáig eltelt két év eredményei jelzik együttesen az átnö- vést a szocialista köznevelés irányába. A szerző ezután a fejlődés két sajátos vonását emeli ki. Az egyik: köznevelésünk átszervezése általában elmaradt a politikai és gazdasági fejlődéstől. A másik sajátosság az, hogy a demokratikus és a szocialista forradalom köznevelési feladatainak megoldását nem lehet kronológiai pontossággal elhatárolni egymástól. Ez az utóbbi sajátosság befolyásolja a korszak értékelését. A fejezet az 1948. évi XXXIII. — az iskolák államosításáról' szóló — törvénnyel összefüggésben 'széles körű ismertetést ad a Végrehajtási intézkedésekről, s az ezt követő időszak munkájáról. Ezután részletámadását. A politikai konszolidációval szinte párhuzamosan a köznevelés helyzete is gyorsan megszilárdult. Ezt követte az MSZMP művelődéspolitikai irányelveinek megjelenése, amely az eredmények felmérésén túl kijelölte a művelődésügy legfontosabb feladatait. Továbbiakban a szerző * a legfontosabb köznevelési problémákkal foglalkozik. Ezek egyike az iskolahálózat — különösen az általános iskolai 'hálózat — további bővítése, a másik pedig annak a feladatnak a megoldása, hogy az iskolát közelebb kell hoznunk az élethez. Ismerteti az 1961-ben életbe léptetett iskolareform intézkedéseit, amelyek az iskola és az élet, a gyakorlat, a termelőmunka kapcsolatának megerősítésén, az iskolai művelődés korszerűsítésének és színvonalának emelésén, a hatékony kommunista nevelés eszméjén, alapgondolatán nyugszanak. A fejezet végül megemlékezik a tárgyalt időszak intézmény- történeti eseményeiről, is. A kötet második és harmadik fejezetét — amelyek a nevelés elméletének és gyakorlatának fejlődéséről, illetve az oktatás elméletének és gyakorlatának fejlődéséről szólnak — Szarka József írta. A téma tárgyalásának módja ezekben a fejezetekben is elsősorban történeti; a fejezetek anyaga hasonlóan széles tény-és ismeretanyagra támaszkodik. A zárófejezet — Simon Gyula munkája — az iskolaügy fejlődéséről ad áttekintő képet. A fejezetet az általános iskola, az általános gimnázium, a középfokú szakoktatás és a felnőttoktátás problémakörére tagolja. A fejlődést jelentős adatmennyiséggel támasztja alá s utal az iskolaügy fejlődésének perspektíváira is. Mindent összevetve: A magyar népi demokrácia nevelésügyének története című munka értékes és hasznos könyv; értékét emeli gazdag jegyzetanyaga és a hozzáfűzött képanyag is. D. F. tesen ismerteti a szocialista köznevelés megvalósítását célzó fejlődést, a munka ellentmondásait, áttekintést ad az 1950—1956 közötti bonyolult időszakról. Többek között megállapítja, hogy az 1953—5<5-os időszakban a pedagógiai célok nem voltak mindig egyértelműen világosak a megjelent irányító útmutatásokban. „Hogy melyik „vonal” dominált a neveléstudományban és a köznevelésben is — írja a szerző —, az a politikai élet hullámveréseitől függött, amelynek változásaira soha olyan érzékenyen és gyorsan nem reagált a pedagógia, mint éppen ezekben az években.” Az 1956-os ellenforradalom — állapítja meg a továbbiakban — a köznevelést is megrázkódtatta, de a dolgozó nép az MSZMP vezetésével, a testvéri államok támogatásával visszaverte az ellenforradalom • ♦♦♦♦♦♦♦ szovjet tisztről is azt hitte, tán börtönbe visz! — Gyere már! Megjött.az utasítás, írást kapsz, hogy a lovakat nem kell visszaadni, a Vörös Hadsereg az újgazdáknak ajándékozza. Nálad van a névsor, mi? Sülé István Férfiarckép — Nálam. — Hát akkor gyerünk! Anyám egész az autóig kísért, az elemózsiás csomagot is odacsempészte. Veszprém felé falatoztunk Pávellel. Hamarosan passzust vált. hattak a lótulajdonossá lett újgazdák. Az igazsághoz tartozik, hogy az ötvenes években többen felkerestek Veszprém megyéből, egyik-n\ásik emberünktől -y apámtól is — elkobozták a lovakat a megyei hatalmak; de a régi, negyvenötös, kétnyelvű papirost őrzik az emberek s hallottam már olyan vélekedést, azokat maga Mali- novszkij írta alá, hallván az újgazdák bajáról. Még senkit sem világosítottam fel róla, hogy azt a papirost -tulajdon magam írtam alá, Pável hadnagy szerezte rá a szovjet pecsétet is. ... Mindez Illyés Gyula riportjának olvastán jutott eszembe a pirosán fénylő negyvenötös évről. Ladányi Mihály: Merre vagytok...? Merre vagytok, szigorú asszonyok, vas-ölűek, fehér hold mellűek, ti, igazságra szomjas szoptatok? Egyetlen lábnyom eligazítna már a kávéházi teraszok előtt, ahol az enni-inni-enni-inni hangzik, egyetlen mozdulat hozzátok intene a csarnokok tolongásaiból, egyetlen szó elindíthatna engem sorsom felé, amely szorongva vár már. Csönd van köztünk, szigorú asszonyok, vas-ölűek, fehér hold mellűek... Lelkesítő szavatokat szeretném rászorítani szívemre, ti drágák, s csak fecsegést, fecsegést hallok egyre pénzről, divatról... Értetek kiáltok! Mert egyedül szorongok, asszonyok, s nem érzem szíveteket, csak a szátok.
