Békés Megyei Népújság, 1965. július (20. évfolyam, 153-177. szám)

1965-07-04 / 156. szám

Tamási Áron;

Az íróság gyökerei

(Az író ezt az írását a 100 éves békéscsabai kór. ház emlékünnepségei alkalmából rendezett TIT irodalmi estre írta, és itt olvasta fel.)

Lassanként, ahogy telik s múlik az idő, egyre inkább azt gondolom, hogy három tényező van, mely az írói természetet, annak gondolati és művészi jellegét valójában kialakítja.

Az első ilyen tényező a társadalmi környezet. Én például olyan emberi környezetben nőttem fel, amely szegény gazdálkodókból állott. Úgynevezett törpebirtokon gazdálkodtak. A falu halára látszatra nagyon játékos volt, mert a lapály hamar váltakozott a dombbal és a heggyel. A gazdák számára azonban nem játékos volt ez a határ, hanem igen verejtékes. Sokat dolgoztak, de nem éltek nyomorúságban, ha nyomorúság alatt azt értjük, hogy a legelemibb szükségletek hiányoznak. A viselkedésük és a gondolkozásuk egyaránt arra vallott, hogy az őseik is, mint ők, afféle küszködő szabad emberek ix>ltak.

Hát ilyen nép között nőttem jel; azoknak meséi és dalai mellett, hirtelen szóvillanások között, s eléggé kötötten a társadalmi formákhoz.

Egyszer például a régi tárlataidtól és pontosak, mint a kronométer! Hallgattam és szótlanul tűrtem. Azt hitték, azért nem tiltakozom, mert ziláltságomban képtelen vagyok odafigyelni, s azt indítványozták, válaszszák magamnak szerveket az önkiszolgálóban... így kerültem aztán a vese-gyo- mor-szemgolyó és más szervek áruházába.

— Két zöld szemet kérek! — mondta valaki előttem és bedobta az árát az automatába. A" portás volt. Abban a házban, ahol egykor laktam. Hogy nem hallucinálok, annyi bizonyos, mert hol sárga, hol fekete szemmel látom őt azóta is: váltja a szeme színét, mint hajdan a ruhájukét a nők az én előző koromban.

Ráálltam mindenre: ettem a pirulákat, légi- kerékpáron jártam sétálni, napi három órát nyomkodtam egy gép gombját, de ma sem tudom., mit gyártott az a gép. Mellettem egy pók egy másik gép karját nyomkodta, s amikor megkérdeztem, mit termelünk: csak rámmeredt. A kíváncsiság ugyanis ismeretlen volt náluk. Még a nők körében is, ami csaknem sokként ért. De csak pillanatnyilag, mert a nők irtózta- tóan csúnyák voltak azokkal az ormótlan fejekkel és pillátian szemekkel. Hangjuk azonban megtévesztően kellemes volt. Olyannyira, hogy kezdetben még udvaroltam is nekik. De mintha nem értettek volna. Bizonyára nem tetszel nekik, gondoltam magamban, de

zsökös asztal mellett vacsoránál ültünk, amikor a tanító beütötte magát a házunkhoz, hogy meglátogasson. Én elemista lévén az ő keze alatt, mindjárt felálltam az asztál mellöl, hogy úgy köszönjek neki. De atyám abban a pillantásban rámszólt, mondván: „Aki eszik, nem áll fel. Ülj le!”

Szóvillanásra is jó példa talán a következő:

A gazda meg akarván fény iteni a legényke-fiát, felkapott egy vesszőt, hogy azzal megsújtsa. A gyermek anyja azonban odaugrott, s így a legyintés őt találta, mire a gazda abban a szempillantásban, így szólt: „Ott is jó helyt van”.

Eme legyintés után hadd ugor jak én is a következő tényezőre, ami a természeti környezet. A falu magasan feküdt, nyolcszáz méteren a tenger színe fölött. Ennek folytán a fény erős volt és könnyen változékony. A tél mindig fénylőén hams, s a nyár pedig telivér: hol tündökletes fénnyel, hol pedig olyan viharokkal, amelyeknek a bősz felhői miósággal a földre szálltak.

Ebből a természeti környezetből is hadd említsek egy példát.

Hatéves koromtól fogva erdőre, mezőre atyám gyakran magával vitt. Egyszer, úgy június elején, nagyobb

később rájöttem,, hogy más van a dologban: egyszerűen nem ismerték a szerelmet. A gyermekek kémcsövekben kezdték az életet. Alighanem eltávolították, gondoltam, a méhüket is, mint szükségtelen szervet, de erről persze nem győződhettem meg. Kerültek, mint a bélpoklost.

Végül is kívántam már a halálomat: az ilyen „pompásan” berendezett világban, ahol nem marad mit tenned, ahol se betegség, se könny, mi mást kívánhat az ember, ha nem akarja életefogytáig nyomkodni azt a gombot a gépén vagy órákon át nézni tévén, hogy mások is ugyanazt csinálják.

— Adjatok nekem valami pirulát, amitől meghalok! — kérleltem őiket, de csak bámultak rám, mint valami csodára.

— Üjabb száz esztendeig akarod konzerváltatni magad — úgy gondolod? — kérdezték gyanútlanul.

— Hogyisne, hogy valami hasonlóba csöppenjek?! — üvöltöttem. — Köszönöm, inkább a halált!

— Halál nem létezik! — tárták szét karjukat. — Teljesen kiküszöböltük! — nyö- kögték és tanácstalanul meredtek rám: uramisten, mi lehet az a halál?

jy égképp összeroppan- tan, letámolyogtam a ' folyóra. Ha azt hiszitek, hogy valóságos folyópart volt az, füves és füzeses: tévedtek. A vize plasztik mederben hömpölygött, de mégiscsak víz volt és ebben némi megnyugvást találtam.

Katona Judit:

Bronzszobor

A nap dobjában tíízként saját testeddel fűtesz.

Lobogó inged alját mély gömyedésbe gyűrted. Mezítelen szétjárt lábad földek gyökérverése makacsul tanyát őriz szemed szűk, égnyi rése.

Most itt állsz bronzba öntve ráncárok arcod fénylik s én töretlennek hiszlek utolsó szívverésig.

útra vitt, fel a hegybe. Amikor messze a falu fölött egy hatalmas fennsíkra érkeztünk, én ámulattal láttam, ahogy az egész fennsík, ameddig csak ellátott a szem, mindenütt patyolat- fehérbe van borulva. Igen, mert nárcisz virított milliószámra, vagy ahogy apám mondta: kápolnavirág. Ebben a nárciszözönben mentünk egy fél órán keresztül, s a patyolatszín még most is lebeg előttem, s bennem az angyali nárciszerdő illata.

S eme xnrágos fennsík után hadd szóljak valamit arról a harmadik tényezőről, amely írói világom kialakulásában szintén szerepet játszott. Ez pedig az örökség. Említettem, hogy atyám és anyám szintén

Leültem a meder tövébe és egy örökkévalóságot töltöttem el ott, míg eszembe nem ötlött valami emberi.

— És az állatok? — üvöltöttem fel, amint visszamentem a városiba. — A kutyák, a macskák... Mi van velük? Hova lettek a lovaik? — ragadtam meg főnököm karját. Érthetetlenül bámult rám.

— Állatok? — hebegte — lovak? Te nem is tudod, hogy azok már nincsenek? Illetve azok most az, ami te voltál konzerváltat ásod előtt — ragadott vállon, mert nem értette felcsillanó örömömet.

— Egek ura, végre! — suttogtam. — Ne vegye zokon, ha felmondok, s elmegyek, hogy velük éljek! — téptem ki magamat a karjai közül s már rohantam is, ügyet se vetve a túlzsúfolt házakra, amelyekben konzervált és csupa meghalni képtelen emberek nyüzsögtek, akik még a kíváncsiságot sem ismerik.

A legelőn, ahol hogy, hogynem, de még nem sarjadt ki a szintetikus fű, mé- nesnyi ló mulatott s nevetgélve sütöttek valamit nyárson.

— Szervusz, öreg! — köszöntek rám vidáman. — Gyere, tarts velünk!

— Köszönöm! — a sültjükből kettőt is befaltam egyszerre. Arcom elkomo- rodott.

— No, mi az? Nem ízliik? — kérdezték.

— Pazar — mondtam —, de nyilván a gyomrommal lehet valami baj. Át kell cseréltetnem.

Dudás Kálmán fordítása

törpebirtokon gazdálkodtak. Úgy emlékszem visz- sza rájuk, mint akik állandó gondban és munkában éltek. Így temettek el hat gyermeket s neveltek fel ötöt. A családi kör máskülönben sem adott helyet az egyhangúságnak, mert

atyám igen hallgatag ember volt, s küszködő sorsa miatt magát emésztette is. Ellenben anyám, áldott szerencsénkre, oly pillangós természetű volt, hogy a legnagyobb gondot is rá tudta tenni egy fűszál tetejére.

Különben ez a mi családunk, mély ott a faluban rokonokkal is elég népes volt, egy dologban különbözött a többiektől. Abban ugyanis, hogy rendszeresen és minden nemzedékben akadtak olyanok a családból, akik a hazai földről felszálltak, hogy tanuljanak nagyobb iskolákban. Ezek közül bizony sokat sírba vitt a zabolátlan természet, vagy a nagyfokú érzékenység. Talán azért voltak ilyenek, úgy gondolom, mert a család úgynevezett belterjes tenyészet volt. Vagyis nem keveredett, ami eléggé sajnálatos, mert hosszú századokon keresztül csak székely-magyarnak lenni apai és anyai ágon egyformán, bizony nem könnyű dolog.

Hát ilyen társadalmi, természeti és örökségi rügyekkel mentem én a gimnáziumba. Vagyis így indultam el azon az úton, amelyen az írói sors, amit nem is gya nítottam, gyakorlati úton is leselkedett reám. Aztán igyekeztünk megférni egymással: ö nem kényeztetett el engem, én pedig az ő furfangosságait, hacsak lehetett, nem adtam szájra.

Hadd említsek erre is egy példát:

Egy ízben, úgy a harmincas évek végén, fölkeresett Pesten egy újságíró. Nagyon kedves ember volt; s úgy látszik, hogy irodalomkedvelő is, mert írói módszeremről faggatott. Én nem akartam s nem akartam nyilatkozni, mire ő végtére így szólt: „Hiszen kollégák vagyunk.” „Igen — mondtam neki — csak nem egyformán tesszük a szavakat egymás mellé.”

S ezzel a lényeget mondottam ki, mert hát az irodalomban csakugyan minden azon az egyszerű dolgon múlik, hogy miképpen tesszük a szavakat egymás mellé.

Dózsa György Békés megyében*

1509. január 25-én, engedve II. Ulászló kívánságának, Corvin János özvegye, Frangepán Beatrix férjhez ment Hohenzollem György brandenburgi őrgrófhoz és Beatrix 1510 márciusában bekövetkezett halála után a király nyomban unokaöccsének adományozta a gyulai várat és uradalmat. Így a Marchió német és horvát tiszttartói révén 252 falu népét sanyargathatta. Békés, Bihar és Arad jobbágyai között nőtt az elégedetlenség, még a kisneme- sek is tiltakoztak az idegen zsarnoksága ellen. Ilyen állapotban volt megyénk, mikor a keresztesek vezére, mint előtte és utána minden forradalmi vezér, az Alföld felé vette útját.

Míg Mészáros Lőrinc Bács felé, Barabás periig Eger felé menetelt egy-egy erős csapattal, Dózsa 1514. május 18-án, a megyékhez intézett híres kiáltványa után „egyenlő rangú társaival” elhagyva Ceglédet, a Túrke- vey Ambrus nevű papjuk vezetése alatt hozzácsatlakozó dévaványaiakkal megerősödve május 21-én Bodrod tájékán átkelt a Hármas-Körösön.

A Gyoma és Csárdaszállás közt, az országút mentén ma is jól látható Egei halmon megszámlálta seregét. A következő napon. Mező- berényben, a megye akkori székhelyén keresztül Békésre érkezett és a Fehér- és Fekete-Körösök ottani ösz- szefolyásánál álló várnál letáborozott. Űjra meghirdetve a bullát, kaszásai közé fogadta a békési Lőrinc pap és Balogh István vezetése alatt álló békésieket. Ez idő tájt a sarkadiak a Mihály köleséri pap által szervezett dél-bihari felkelőkhöz csatlakoztak.

Békésen érte Dózsát Bakócz prímásnak a sereg feloszlatására irányuló utasítása. Efeletti bosszúsága, valamint a táborához özönlők nagy száma és hangula* A cikkíró az adatokat Márki Sándor Dósa György c. történelmi életrajzából vette. A gyulai várban bemutatásra kerülő Dózsa-cfráma kapcsán már több tudományos érvényű cikket közöltünk Dózsa György Békés megyei, közvetlenebbül gyulai vonatkozásairól. A fenti írás is érdekes kiegészítő.

Mlqdonyiczki Béla: Petőfi-vázlal

ta erősítették meg végleg azon elhatározásában, hogy seregét az urak ellen vezeti.

Május 24-én azzal a határozott céllal indult a g>alai vár alá,, hogy azt további h-admozdulatainak biztosítása végett elfoglalja. A nemesek Csanádi gyülekezésének híre azonban számításait megzavarta. Hogy nagyobb erők összevonását meggátolja, Balogh Istvánt a Maroson történő átkeléshez alkalmas gázló keresése végett lovasaival előreküld- ve maga is elindult Apátfalva felé. Menet közben a csapata töredékével visszavágtató Baloghtól vette hírül azok vereségét. Dózsa továbbsietett és a győzelmüket Jaksics Péter nagylaki kastélyában ünneplő urak seregét véres harcban legyőzte, vezetőiket a Csanádi várból kifüstölt Csáky Miklós püspökkel együtt elfogta. Ekkor már tudomása volt a Mezőtúron elfogott keresztesek kegyetlen budai kivégzéséről és ezért az el- fogottakat a korábban kezébe került Telegdy István kincstartóval együtt karóba húzatta. A nagylaki ütközetet irányító főurak közül egyedül Báthory István tudott megmenekülni.

Dózsa a nagylaki győzelem és a kivégzések után már nem fordult vissza a gyulai vár alá, hanem a brandenburgi őrgróf két másik fontos várának, Sólymosnak és Lippának elfoglalására indult. A gyulai vár parancsnokának, Gaál ispánnak a parasztfelkelés leverése után hadi érdemeiért történt megjutalmazásábó! azonban arra lehet következtetni, hogy Dózsa némi utóvédet hagyhatott a vár környékén, amivel szemben az ispán sikereket érhetett el.

Tolón a felkelés 45f

éves tavalyi évfordulóján időszerűbb lett volna felvetni annak gondolatát, hogy Dózsa egei seregszámlálásának és békési táborozásának színhelyén emlékoszlopot kellene állítani és aktuálisabb lett volna sürgetni, hogy illő lenne maradandó módon Dévaványán Dózsa jegyzőjéről, Túrkevev Ambrusról, Sarkadon pedis? történetírójáról, Márki Sándorról megemlékezni. Utóbbi 1913-ban írt „Dósa Györgyiében — kiváltva az uralkodó osztály és a Tudományos Akadémia vaskalaposainak mélységes rosz- szallását — kívánni merészeli, hogy Dózsa „máglyája üszkeiből” — „a történelem világító lángja csapjon fel. hogy fényénél valahára észrevegyük azt az utat, amelyen az egész nemzetnek haladnia kell, hogy osztály- különbség nélkül, közösen munkálkodjék a hon és a társadalom javán.”

3ó alkalom azonban ezekkel a gondolatokkal Sárközi Dózsa című drámájának a gyulai várjátékokon történő előadása során is foglalkozni, amikor a tüzes trónusán is töretlen népvezér hősi helytállása fogja lelkesíteni a nézőközönséget és köztük a Viharsarok késői hajdúivadékait.

Dr. Márki-Zay Lajos