Békés Megyei Népújság, 1965. július (20. évfolyam, 153-177. szám)
1965-07-25 / 174. szám
Szűcs Andor i Költemény prózában I tt fenn a hegyen jó a várakozás, ha annak jöttét várjuk ki, aki kedves nekünk. Kétszer jut hetenként ebből az örömből: ácsorogni a fák alatt, lesve, hogy jön-e már. S feltűnik az emberek között... Megismerem messziről, szemem szomjasan issza be alakját, s az öröm szinte ízlelhctően árad szét minden porcikámban. A feleségem jön, most lépett be a szanatórium kapuján. Lassan, fáradt léptekkel közeledik az emelkedőn. Mennyire ismerem már minden mozdulatát! Hányszor jött így felém! Ugyanitt, ezen az úton... Akkor is beteg voltam, amikor első gyermekünket várta. Jött, két nappal a szülése előtt is, aprókat lépve, meg-mcgállva, kezét mellére szorítva, s úgy csitítgatta a szívét. Szelíd, hunyorgó szemmel már messziről azt fürkészi, láthat-e rajtam valami változást? Én pedig arcát nézem. Ugyanolyan, mint régen: a legkedvesebb. A szél gyengéden hátrasimítja a laza kontyból kiszabadult szálakat. — Szervusz! De jó, hogy ma ilyen korán jöttél.« — Jól vagy? — kérdezi halkan. Szemei közelről is megvizsgálnak, sugara átjár, mint a röntgensugár. Meleg is, hűvös is egyszerre a szája és amikor átölelem vékonyka vállait, mintha egészsége átköltözne belém, hirtelen erősnek érzem magamat. — Gyere, üljünk ide a padra. A nap is idesfit. — Jó. — Ha fázunk, sétálunk majd egy kicsit. Letelepszik, s egy pillanatra mosolya álarca alól elő- villan a fáradtság. Gyorsan megsimogatja az arcom, hogy belémrckessze a kérdést. Tudom ané!kül is... Nálunk más a rend, mint amit az úristen meghagyott a világ teremtése után. A hetedik nap a nagytakarításé. A gyerekeken is olyan az ing két nap után, mintha kubikosok fennének... — A gyerekek? — Megvannak. Akár az ördögök. Sírtak, hogy jönnek ők is, hozzád. — És Te...? — Elbontottam két párnahuzatot az éjjel. Amit sohasem használtunk. Fehér inget varratok, szerepelnek az óvodában... — A cipőt megvetted magadnak? — Sötétkék ruhát találtam nekik az egyik üzletben. Ha látnád, milyen jól áll Öcsinek... Csak... Hamar kinövi. A vasárnap délután zajai dünnyögnek körülöttünk. A fogaskerekűt kurta kis trombitaszó indítja, s nyomban idehallik, amint az áram felsivít a motorokban. Madarak és gyerekek kiáltása száll néha hozzánk. A nap melege nyugalmat áraszt, elkerül bennünket a szél is egy-egy pillanatig. Évődéssel akarom elhessegetni a némaságot, amely egyszerre ránktelepült. — Mondtam már Neked? Csak néz rám, kicsit hunyorgón, mintha ostoba tréfa következnék. — ...hogy Te vagy a legjobb feleség a világon? Néz némán, s amikor megszólal, könnyben úsznak a szemei. — Tudom... Mert akarattal csinálom... Könnyesen néz... Nagy ég! Nem ismertem eddig a szemeit! Amulok, mint Andrej Bolkonszkij az auster- litzi ütközet után, amikor az árokban feküdt sebesülten s rázuhant az ég kék magassága. = I =■-.-= I I ===== I ~s~~ » =—■- t Egyik este már későre járt, tizenegyet ütött az óra, amikor a felesége kihajolt az ablakon, hogy hol maradhatott ennyi ideig, nem tud semmiféle gyűlésről és még mindig nincs itthon. A szomszéd Kertész Marci bácsi Gyurka fiának meg a felesége a kapuban állt. — Marika! — szólt hangosan. — A maga embere sem jött még haza? — Nem az istenadta. Es reggel sem’ szólt semmit, hogy lesz valami ma este a szövetkezetben. Mert tudja, hogy van az. Az elnöknek mindenütt ott kell lennie. Se éjjele, se nappala. Jó tarhonyalevest főztem az istenadtának, de olyan már, hogy megáll benne a kanál. flajnali három után kocsizörgésre ébredt a felesége. Kidugta a fejét az ablakon, s a szürkületben látta, hogy három, négy, öt, hat kocsi jön egymás után. Megálltak s az elsőről férje lépett le Kertész Marci bácsi Gyurka fiával, aki odaszólt a kocsisoknak és a többi embernek: menjenek pihenni. Másnap a tanácsházával szembeni telket emberek lepték el. Kertész Marci bácsi fogta a kötelet, amikor a körülásott diófát döntötték ki. Mások alapárkot ástak. Az ácsok szortírozták a gerendákat, az asztalosok az ajtókat, ablakokat. A kőművesek a téglát számlálták, mennyi kell még, hogy felhúzhassák a falakat... Nyelt egyet a járási tanács elnöke, amikor jelentették neki, hogy a Kurta- sori elhagyott tanya nincs már; és ... és Barna Sán- dorék falujában felépült a patika, festik már az ajtókat és szerelik a villanyt... Következő napon leszegett kálvinista nyakával ott állt Barna Sándor a járási. tanács elnökének szobámban, aki szikrázó szemekkel meredt rá. Fölállt az íróasztala mögül, kissé előrelépett, maid egy szék támlájába markolt. — Botrány!... Érti!? Botrány! Barna Sándor némán állt. A padlót nézte. — Hová bámul? Egy szava sincs? Menjen máris, hogy ne is lássam ... — Nézd, fiam. — szólt rá Kertész Marci bácsi, amikor a járástól ment haza s elhaladt a patika előtt. — Ássuk már a kerítésoszlopok helyét is .. . Nem volt haszontalan, hogy úgy megizzadtam akkor a lovammal együtt. Uj Rézsű: Föld! A tinta loccsant, e loccsanásban a Golyó kék lett, s kéklett a mélynek lágy üregében özönlő fénynek, melegnek ponttá, pontokká szépült alázatában... — de mozdult váltam a mindenségnek miniatűrnyi zárt katlanában, hogy utat törjek új végtelenbe és látva lássam e kék kerekség gömbbé hevült szép lehelet testét amely lett, s lesz még, hogy barmok rúgják néha és emberré forrt dolgok szeressék: Föld! Ködöknél messzebb nyújtózó árboc tejútnyi öblű kosárkájából e szó vadmadárként iramlik számból, hogy elsodorva néhányat bámész meteorhadnak, tússzá zuhanjon. — Kacagj! Kacagnak csecsről szakadtak, kék gömbünk szülte bájos porontyok. — Félre, ki hortyog, s ölelje szívre honát az éber! Ha forró, fújja, akkor se ejtse. Ha vérzik, csókját hintse a sebre. Árbóckosárból — inasi sorban is büszke matróz — fennen kiáltom: — Ott! Ott!... Már látom! Molnár Géza: Holtak fogságában (Szépirodalmi Könyvkiadó) Nem kis feladatra vállalkozott Molnár Géza, amikor az elmúlt évben Város a felhők alatt című regényével egy nagy, a magyar munkássorsot bemutató ciklus megírásához kezdett. Talán úgy is tekinthetnénk ezt a vállalkozást, mint az európai irodalom XX. századi nagy családregényeinek egy későbbi sajátos hajtását. Mert a Város a felhők alatt és a most megjelent Holtak fogságában már nemcsak szándékaiban, hanem megvalósításában is a magyar munkásság, a magyar munkásosztály egyik nagy, sokágú családregényének ígérkezik. A most megjelent kötet szereplőinek jó részét már ismerjük az előzményekből, Martin Laci és a Martin család, Ács Magda és Ácsék továbbra is központi szereplői a történetnek, mely a háború esztendeiben követi tovább a két munkáscsalád és tágabban a margitvárosi fiatalok életének alakulását. A regény eleven, izgalmas forróságával mindvégig leköti az olvasót. Figyelmét, együttérző érdeklődését feszültségben tartja. A hatás titkát kutatva — meg kell említenünk — elsősorban az ábrázolt valóság élet-melegében találjuk. Molnárnak éppen az egyik legfontosabb művészi készsége, hogy szinte alakítás nélkül emeli át az elmúlt évtizedek munkáséletének, mindennapjainak igazságát műve oldalára. A munkásélet bemutatásának szociografikus hűsége elválaszthatatlan tényezője művészi haíáskeltésének. A Holtak fogságában embereinek életében, cselekményében természetesen tárul fel a munkásmozgalom mindennapjaival, a fiatal és idős munkásoknak Az irodalmi színpadokról Az irodalmi alkotások népszerűsítésében, magasabb fokon: művészi tolmácsolásában egyik újabban meghonosodott előadási mód az irodalmi színpad. A köztudatba — és a közéletbe — alig néhány éve lopódzott be és máris tömegeket hódított. Művelői és hallgatói szempontjából egyaránt. És ez nagy jövőt jóSol neki. Népszerűsége, sikerei a sokféle lehetőségben, az elgondolások kötetlen — közvetlen megvalósításában rejlenek. Mint azonban sok a lehetőség a különféle ötletek megjelenítésére, ugyanúgy sok oka — módja lehet ezek befogadására is a közönségnek — és a zsűriknek egyaránt, hiszen az irodalmi színpadnak — éppen mert a kibontakozás, az útkeresés korát éli — nincsenek még kialakult normái, nincsen határozott esztétikája. Ami részben nem is baj, mert ha hiányzik is, legalább egy időre biztosítja a fejlődés lendületes dinamikáját azzal, hogy sok-sok vitalehetőséget ad a műsorok tematikáját, színességét, tartalmasságát, komolyságát, vidámságát; a színpadi kellékek alkalmazását; a szereplők mozgatását, a színpadi fegyelmet, a technikai megoldásokat, a műsor megkomponálását, az összekötő szövegek jellegét stb... illetően. A fentebb vázolt vonásokon kívül igen fontos vitatott formai — és talán tartalmi — kérdés az, hogy hol kapjanak helyet az irodalmi színpadok. Rendes színpadon, hagyományos környezetekben? Irodalmi presz- szókban? Egyesek ragaszkodnak a régi formák új tartalommal való megtöltéséhez, mások az új tartalomhoz új formákat (környezet) keresnek. Az egyik párt hívei azt vallják, hogy sokkal boldogabb és becsületesebb volt az emberiség, míg csöppenként (verejtékcsöppen - ként) jutott a szomjúhozott kultúrához, mint most, mikor féldecik (konyak, Brandy stb.) közepette „diktálják” bele. A másik párt a modern, komplex életlehetőség és művelődés oldalán a mopresszó, a képpresszó és az irodalmi presszó híve. Úgy gondoljuk, hogy ebben a kérdésben sem a malíciózus maradi párt oldalára nem állhatunk, sem az utóbbiéra. De középutat sem képviselhetünk, hanem — nem egészen új elgondolásként — azt az álláspontot kell elfogadnunk, hogy a jelen kialakulatlan köi-ülményeihez viszonyítva az iror dalmi színpad is, az irodalmi presszó is keresse és találja meg a határozottabb lehetőségeket a maga rangban egyenlő, de formában nem egyforma jellegének megfelelően. A fenti gondolatod közlésére több közelmúlt élményem inspirált. A legközvetlenebb a gyulai Erkel Diákünnepek sok szép és jó irodalmi színpada volt, amelyekről külön is szólnék, mert izgalmas alkalom volt sok színpad összehasonlításának a lehetőségével a prob- lémázásra. Annál is inkább, mert örvendetesen magas színvonalú vetélkedőnek lehettünk tanúi annál is inkább, mert az első EDÜ óta nagy. a fejlődés, és mert ezek a színpadok igencsak próbára tették a lankadatlanul érdeklődő közönség tenyerét. Jóllehet, a műsorok tematikáját bizonyos egysíkúság jellemezte, hiszen — kevés kivételtől eltekintve — alapgondolatuk a felszabadulás 20. évfordulójából adódóan vagy a háború, vagy a két világháború közötti időszak megjelenítése volt, amá sokféle szempontból jónak, helyesnek és sikeresnek bizonyult, de az egymás utáni műsorokban kissé komornak hatott, és a közönség joggal várhatta volna új életünk derűs oldalának bemutatását is; a magas színvonalú előadásmód így is arra késztette a közönséget, hogy az irodalmi színpad mellett szavazzon. És ha ez így van középiskolás szinten, így kell lennie magasabb fokon is. A másik — már országos nyilvánosságú — élménysorozatot, a tv „Ki mit tud”-jának irodalmi színpad ösz- szeállításad jelentették. Itt volt ezeken kívül a csabai irodalmi presszó, a gyomai képpresszó, ami nyomot hagyott bennem. És meg kell mondanom, hogy gondot is... Mindenesetre, úgy gondolom, hogy mindegyik „műfaj” sokat jelenthet a legegyszerűbb helyeken is a legszélesebb körű és a legigényesebb közönség számára, ha kialakítja és megtartja a maga mércéjét, a tartalmasságot, művésziességet és — általában véve — a modern kulturáltságot. életet adó tartalmával. Ezzel a természetes „ilyen az élet” igazsággal még eddig magyar regényben keveset írtak az ifi-mozgalom egyszerű, kultúrát és szerelmet is jelentő hétköznapjairól, a tőkével nem mint elvont fogalommal, hanem mint hús-vér valósággal folytatott napi harcról. Ez az apró realitásokban is részletező hűség, élet- és anyag- ismeret teszi hi;elessé azután a művet azokon a lapokon is, ahol a történelmi igazság és a dolgok logikája folytán nagyobb, megipró- bálóbb pillanataiban — börtön, nyílt harc — kell ábrázolnia hőseit, Megkísérli a lehetséges összes társadalmi réteget egy-egy figurával képviseltetni, nem utolsósorban azért, hogy a háború utolsó éveinek népfront-gondolatát hangsúlyozza. Az egyes osztályok és rétegek természetes érintkezési pontjait, emberi, érzelmi kapcsola- tait úgy tudja megválasztani, hogy hitelességét sosem veszi'í el. Csertői Oszkár Beck Zoltán Lipták Pál Vázlat \
