Békés Megyei Népújság, 1965. június (20. évfolyam, 127-152. szám)

1965-06-29 / 151. szám

1M5. június 29,

5

Kedd

Hangulatos búcsúztatás

Több gyakorlati segítséget a művelődési otthonoknak

Hangulat«« ünnepség keretében búcsúztatták iskolába induló pajtásaikat a békésszentand rásl óvodások.

(Fotó: Malmos)

Sokszor szinte belezavarodik az ember a legkülönfélébb címen és rendeltetéssel létrehozott bizottságok, albizottságok munkájának boncolgatásába, átfedéseket tapasztal, s önkéntelenül felvetődik benne a kérdés: szükség van-e ezekre? Ez mind kell? Jó az, hogy ennyiféle fórum szükséges egy- egy feladat vagy részfeladat megvalósításához? S azonnal társul a gondolat: ha mindenütt csak megbeszélik, akkor hol lesz a tulaj- I donképpeni munka?

Ezek a különböző megbeszélési I összejövetelek embereket foglalHogy emberré váljanak

Éjfél felé halad az öreg templom órájának lomha mutatója. Az utcákon csend. De mintha mégsem aludna mindenki a városban. A Csaba-étteremből pattogó cigányzenét és vidám nótaszót röpít magával az enyhe júniusi szél. Magam is betérek egy duplára.

„A békéscsabai közgazdasági technikum érettségire készülő diákjai ők... Most tartják búcsúbankettjüket... Még néhány nap és technikumi érettségi bizonyítványukkal maguk mögött hagyják az iskolát, kilépnek az életbe...” így mutatta be a nótázó és kacagó fiatalokat egyik ismerősöm. S mintha önmagának mondta volna, így folytatta: „...de vajon eljutnak-e valamennyien céljukig, teljesül-e mindegyiküknek az, amire vágynak, amit ki tudja, hányszor elhatároztak...?”

Ismerősöm fejtegetéseit hallgatva az édesapák és az édesanyák jutottak eszembe, akik tizenkét évvel ezelőtt őket az iskolák padjaiba ültették. S a tizenkét év alatt minden évzáró ünnepség után izgatottan vették kezükbe gyermekeik bizonyítványát. Örültek, ha gyermekük jó osztályzatokkal zárta az évet, szomorúak voltak, ha

csalódtak. így ment ez egészen mostanáig, amikor egyszeriben tudomásul kellett, hogy vegyék: gyermekeik már nem gyermekek! Legtöbbjüket — akik nem tanulnak tovább a főiskolák és egyetemek padjaiban — ott látjuk hamarosan a mindennapi élet zakatoló forgatagában, az üzemekben, a vállalatoknál, az irodákban és egyebütt. Ott a mindennapi életben, ahol jól helytállni nem lesz kisebb feladat, mint eljutni az érettségiig.

Nemcsak rajtuk múlik, hogy közülük kevesen vagy mindany- nyian eljutnak-e életük igazi céljáig, hogy teljesül-e annyiszor megálmodott vágyuk, elképzelésük. Sokat tehetnek további sorsukért, mély értelemben vett emberré válásukért az üzemek, a gyárak és a hivatalok nagy kollektívái, a szakma mesterei, s a vezetők. Ha lesz a fiatal technikusok életbe vezetésével megbízott felnőttekben őszinte segíteni akarás és türelem, akkor ezek a lányok és fiúk megtalálják helyüket az éleiben. Sőt képesek lesznek azt is bebizonyítani: nem rosszabbak ők a régi fiataloknál és tudnak annyit tenni, mint elődeik, tudnak ugyanannyi áldozatot vállalni,

beszélik Bumberával, vigyázzon rá.

Iskolaszerei közül kikereste töltőtollát, aláírta a szerződést. Mikor visszaadta a megállapodást, mosolyogva megsimogatta a fiú lárva arcát.

— így is kell, kisfiam — mondta. — Hallgatni édesanyádra, apádra, Feri bácsira, aki éppen úgy apád neked, mi csak jót akarunk!

— örül neki a ... mama, hogy maradok?

— Örülsz — igazította ki az asszony. — Mondd csak így ezután mindig!

— Jó — bólintott a fiú. Kiment az előszobába, meghívta a központtól a nyírségi gépállomást.

Míg a kapcsolásra vártak, Bumberáról beszélgettek. Aztán csöngött a telefon, s a fiú közölte apjával; itt marad,

* * *

Már ébren volt, de amikor meghallotta az előszobában anyja és öccse suttogását, a fai felé fordult; így tett akkor is, alvást színlelt, amikor anyja óvatosan benyitott. Nyilván mondott volna valamit az anyja, ha már éb. ren van, de nem akart most beszélni vele.

Néhány pillanat múlva hallatta az előszobaajtó csukódását.

Még csak fél hét múlt, ágyban

maradhatott volna, mert az ő munkaideje kilenckor kezdődne, a mai nap még különben is a felvétel napja, nem nézik az órát. Ráért volna heverészni, mégis kiugrott az ágyból, mert mielőbb túl akart esni a rá váró ügyeken. Hálóingben s mezítláb kiment a fürdőszobába, átfutotta a Népszabadságot, melyet a postás mindig hatkor dob be. Olvasás közben is körül-kö- rülpillantott.

Szóval, így rendezkedtek el, nyugtázta magában öccse új elhelyezését. Még oly friss volt benne az előző estéjüket befejező esemény hatása, hogy szinte ugyanazzal az intenzitással támadt fel benne a sértettség és a dac, ahogyan este togadta anyja javaslatát

— Tudod, fiam, az orvos úgyis sok pihenést javasolt neked — kezdte anyja. — Azt gondoltam, jobb, ha Andit átídsszük aludni magunkhoz. így legalább ő sem zavar.

— De én nem akarok elmenni Gézutói! — tiltakozott a kisfiú, de anyja leintette.

— Andika, ne légy önző! Géza holnap munkába lép, '.zentől még többet kell aludnia, te pedig mindig elsőnek ébredsz.

S a további vitát lezárandó, ki is szólt:

(Folytatjuk)

mint a korábbi generációk bármelyike.

Üzemeink, gyáraink és hivatalaink pártszervezetei, a kommunisták sokat tehetnek azért, hogy a fiatal technikusok vagy a gimnáziumokból kikerülő érettségizett fiatalok megtalálják az őket megillető helyet a felnőttek mellett, s a mindennapi tetteknek cselekvő részeseivé váljanak. Legyenek a pártszervezetek gazdasági vezetőink segítségére abban, hogy ezek a fiatalok olyan felnőttek mellé kerüljenek, akik szakismeretből, emberségből, a jövő nemzedékének neveléséből már eddig is jelesre vizsgáztak. Akik a segíteni akaráson túl nagyfokú türelemmel is rendelkeznek. És ami a kettőnél is sokkal több: tudnak hinni és bízni a fiatalokban. Abban, hogy a fiatalságukból eredő kisebb-nagyobb fogyatékosságaikat nyesegetve mindegyik képes megváltozni. Nagyfokú türelem kell ehhez az embert formáló munkához. S csak azok a felnőttek képesek erre, akiknek van tekintélyük a fiatalok előtt, akikre — ahogyan mondani szokták felnéznek az életbe kilépő ifjak.

S most, amikor a technikumok és gimnáziumok diákjai végleg maguk mögött hagyják iskoláikat, az édesapák és az édesanyák legalább olyan izgalommal néznek nagy gyermekeikre, mint ahogyan tizenkét éven át az év végi bizonyítványosztás előtt. Rengeteg belső szorongás feszül a szülőkben. Vajon jól álltak-e gyermekeik mellett, miközben teltek az évek és magasabb osztályokba léptek? Adtak-e annyi útravalót emberségből, a felnőttek iránti megbecsülésből gyermekeiknek, amennyit szerettek volna? Jól szolgálják-e majd azt a társadalmat, amely kitárta előttük a nagyszerű lehetőségek kapuit? S a dolgos hétköznapokban helytállanak- e majd úgy, ahogyan ők, a szülők szeretnék? Megannyi töprengő gondolat, megannyi nyitott kérdés, amelyre a jövő válaszol, majd igennel óagy nemmel.

De, ha a munkahelyek felnőttjei, szakemberei és vezetői úgy néznek a hamarosan melléjük álló fiatalokra, mint életük és munkájuk folytatóira, akkor a szülők és a tanárok töprengését az a boldog tudat váltja fel, hogy nem volt hiábavaló, amit együttesen tettek. Ezt azonban saját érdekében a banketteken búcsúzkodó diákoknak is akarniuk kell. Mert csak így juthatnak el a célig, amit az iskolák falai között kigondoltak, megterveztek, csak így teljesülhet mindegyikük vágya és álma, amiről ismerősöm a Csaba- étteremben aggódva beszélt.

Balkus Imre

nak magukba, embereket, akiknek ezer teendője van, s akiknek egy nagy része nyugtalanul ül az értekezleteken, mert otthon valami munkái emiatt kénytelen volt elhagyni. Pénzt, időt jelentenek a tanácskozások, s nemhiába került sor bizonyos szorításokra e területen a takarékosság jegyében.

'Mindez azért merült most fel, mert egy újabb közbeeső szervet —a kultúrotthonók igazgatóinak munkaközösségét — vettük vizsgálódás alá. Ez a kezdeményezés három évvel ezelőtt Gyoméról indult el. Ott szépen halad is, három éve saját belátásuk szerint tartják össze a járás művelődési otthonainak függetlenített és tiszteletdíjas vezetőit. A Népművelési Tanácsadó véleménye szerint ez a társulás hasznos és minden járásban jó lenne megszervezni. Nos, itt a probléma, itt támadnak kétségeink azt illetően, hogy szükség van-e járásszerte erre a közbeeső szervre vagy sem? Célja ennek az igazgatói munkaközösségnek, hogy a speciálisan járási problémákat megoldja, hogy ösz- szefogja a kultúrotthonokat. segítséget adjon bizonyos feladatok végrehajtásában és közös műsorcserével, összehangolt munkával biztosítsa a termelési propaganda mellett a jó mflsorpolitikät.

Ez a cél. De evégett vajon szükséges-e létrehozni még ezt a közösséget is?

A megyei tanács művelődésügyi osztálya minden két hónapban összehívja a járási, városi népművelési felügyelőket, majd a kul- túrotthonigazgatókat. Ezt követően a járási felügyelők, illetve osztályok összehívják az összes — tehát a nem függetlenített — igazgatókat is, hogy megbeszéljék velük a megyei értekezleten kapott irányelveknek megfelelően az elgondolásokat. Ez apparátusi feladat, míg az igazgatói munkaközösség, ahol működik, már ettől eltérően társadalmi. E mellett az „eligazító” értekezlet mellett ott a Népművelési Tanácsadó, amely szakáganként egész sor tanfolyamot szervez és rendez, ahol szakmailag felkészíti a művészeti csoportvezetőket, külön tanfolyamon a szakköri vezetőket, s külön a művelődési otthonok igazgatóit.

Miit tudna még ezen túl nyújtani az igazgatói munkaközösség?

Az orosházi járási művelődési ház igazgatója szerint: amikor náluk megalakult — egy éve már nem működik — azt akarták, hogy a vezetés színvonalának emelése érdekében sajátos általános, elvi, önmaguk képzését is szolgáló vitákat rendeznek a munkaközösségben.

Szarvason már két ilyen megbeszélés zajlott le, de a járási

] művelődési ház igazgatója (a közösség vezetője) nem nagyon tud- I ta megindokolni, hogy miért szükséges ez a társulás, tehát túlsá gosan nem igénylik.

A mezőkovácsházi járásba r nem nevezik igazgatói munkaközösségnek a negyedévenként ösz- szeülő értekezletet, mert a járási népművelési felügyelő hívja ösz- sze. De bárminek nevezzük is. értekezletből elég az a kettő, ami! a járás és a megye szervez, hisze -. a két-két havonkénti elosztás éppen megfelel annak, hogy minden hónapban kicserélhetik nézeteiket, tapasztalataikat, átvehetik első kézből a munka új módszereit, s fölösleges újabb értekezést beiktatni azok meghonosítására és specializál ására.

Igaz. a népiművelés állandóén fejlődő és változó organizmus szükség van a szakaszos felmérésre, a megtett út helyességének vagy hibáinak tisztázására, de ezen a területen sokkal több a gyakorlati tennivaló, mintsem azokat értekezlettel lehessen meg oldani. Emberközelben kell segítséget nyújtani a gyengébbeknek s a helyszínen megadni azt a segítséget, amely előbbre viszi ? munkát és megoldja a speciálisa»: helyi problémákat.

Mindezeket felmérve javaso1 juk, hogy a minden két hónapibar megrendezésre kerülő járási felügyelői és igazgatói értekezle anyagilag kevesebbe kerülne, sikerben gazdagodna, ha egy rég módszert .elővenne a népművelés. Tervezze ezt a tanácskozást kétnaposra, hívja össze első nap a járási és városi felügyelőket, másnap az igazgatókat, s a felügyelők másnap délelőtt a hallottak alapján konzultáció vagy kollégium — ez már egyre megy — formában beszéljék meg a járá« problémákat a megyei eligazít. alapján. Déiutá.n ismét üljenek össze a megyeiekkel a járási fel ügyelők, s tárják melegében a felsőbb szervük elé a jelentkezet1 problémákat, így azok megnyugtató rendezésére nem kell isimé: összeülni. A többi értekezletre szánt időben pedig a bázis kui- túrotthonok és járási felügyelők látogassák az úgynevezett „nehéz helyeket, segítsenek, s a kívüláll' szemével talán jobban megtalálják a hiba vagy a nehézség gyökerét, mint maguk a kultúrottho- nok vezetői, s így, a közös munkával többre mennek.

Mindezeket a gondolatokat ösz- szegezve elmondhatjuk, hogy a takarékosság nemcsak anyagiakra vonatkozik: takarékoskodni kel! az emberek energiájával is, hogy ne fölösleges értekezletre, hanem a cselekvésre fordíthassák erejüket.

Cs. Ádám Éva

Miért nem veszik át a hulladékot Bucsán?

Huszonnyolc fokot mutat a hőmérő higanyszála Bucsán. Mindenki menekül a nap perzselő sugarai elől. Magam is szaporázom lépteimet, hogy minél hamarabb hazaérjek. Ahogy áthaladok az úttesten, két V. osztályos tanítványommal találkozom, akik felváltva tolnak 60 kilogramm hulladékvasat, de meglepetésemre nem a gyűjtőhelyre, hanem onnan visszafelé. Megállók, s már hangzik is a panasz: Ha nem veszik át, akkor miért bólondítják az embert.

Először azt hittem, valami rendkívüli eset lehet, de ahogy tovább beszélgettünk, kiderült, hogy máskor is már több gyereket elküldték, mondván: „Nem cikk nekünk ezzel foglalkozni.”

Nem hamarkodtam el a dolgot az igazság érdekében. Hazamentem, összeszedtem a házban található papírt, felesleges folyóiratot, s elküldtem egy szomszéd gyereket a begyűjtőhelyre. A gyerek hamar visszatért — a rakománnyal együtt. Nem vették át.

Ezek szerint talán le kellene szedni a ház faláról azt a kis táblát, amiről olvashatjuk, hogy oda jkell vinni a melléktermékeket, a hulladékokat, és nem kellene az iskolában az úttörők között hulladékgyűjtési versenyt indítani, és sorolhatnánk tovább az érveket. Vagy talán egyszerűbb lenne átvenni a hulladékot Bucsán is?

Sz. A.