Békés Megyei Népújság, 1965. június (20. évfolyam, 127-152. szám)

1965-06-27 / 150. szám

/

Oláh Éva:

ESvsíBások

Mint hang az orgonán, úgy zengve sírva Meghaltam akkor, s már soha többet;

Ott festett padló a rét,

Rossz szerkezet az ajtó,

Zajos a régi óra,

És ha elhervadnak a virágok kidobják őket. Volt.

Ne élesztgessétek az elalvót.

Levelek érkeznek este-reggel Melegedő-hűlő szobákból.

Kértelek én is Máshoz szóltam,

Ha máshoz szóltál Én feleltem

Fehér koporsó lett a testem Sírjál felettem.

Szaladj vagy sírj, te istenverte szépség,

Ad hozzá lábat minden mestered, utat is ad a lárva kényszerűség,

Bolondnak is bolond ki kinnreked.

Kétlábon ugrál — látod — a veréb is És nem várnak dalt a virágtól,

Szél töri testét, hogyha táncol,

Nem sír, ha sír úgyis hiába

Eső csurog a homlokára.

Nyílik az ajtó este-reggel Levelek jönnek bogártesttel Melegedő-hűlő szobákból.

Ján Lenco:

Önkritika

l kell utaznom — mondta. Az istállóban sétáltunk,%és a kapcsolatunkról beszélgettünk. Eközben lovat válogatott, úgy tűnt, hogy egtfáltalán nem hallgat rám, de ez csak képzelgés volt, mert minden kérdésemre felelt. Néhány lovat megveregetett, megsimogatott, némelyiknél hosz- szabb ideig megállt, gyengéden méregette. — Már el kell utaznom — mondta állandóan, de azután megint magával ragadta egy újabb ló és kis ideig elfelejtkezett a sietésről. Leginkább a sárga paripát irigyeltem, amelyhez bizalmasan odaszorította fejét. Kíváncsi voltam, végül is melyiket választja, melyiken vágtat el. — Már el kell mennem — mondta állandóan, de látszott rajta, hogy nem tud dönteni. — Ha lóvá változom — kérdeztem tőle — elmégy rajtam? — Még nem tudom — felelte, de úgy tűnt, hogy a szeme igent mond, szóbeli felelete csak álarc. — Jó — mondtam és átváltoztam lóvá. Mint ló álltam mellette. — Hát tessék — nyerítettem fel büszkén és öntudatosan — mit szólsz hozzá, hogy mit tettem? A gőgtől remegtek az orrcimpáim. — Te aranyos, négylábú patáskám — súgta, hogy ne hallja meg a többi ló, aztán barátságosan megveregette a nyakamat és elvezetett új kollégáimhoz. Sorba álltam a többi lóval. Nyerítettünk. Most már értettem beszédüket. Mindnyájan egyetlen kérdést és kérést nyerítettünk: — Melyiken mégy? Rajtam menjél! Járkált köztünk és mérlegelt. Amikor előttem ment el, ismét felnyerítettem: — Melyiken mégy? Rajtam menjél! Elment és úgy tett, mintha nem hallotta volna. Utánanyerítettem, hogy még nem fejeztük be a beszélgetést a kapcsolatunkról. Erre sem felett. Patámmal elkeseredetten kaparni kezdtem. Ebben a pillanatban meggyűlöltem. De mindjárt szemrehányást is tettem magamnak, hogy igazságtalan vagyok. Megértettem, hogy nem érthet meg, mert egyetlen nő sem tudja megérteni a lovak nyerítését. — És senki, senki sem tudja megingatni bennem ezt a sziklaszilárd meggyőződésemet, mert ha. megértené, azonnal rám ülne, és együtt mennénk el oda, ahol csak mi ketten lennénk, és sok — széna.

Fordította: Krupa András

Mosolygós Nagy János

Amit most elmondok, nem az én falumban történt, hanem jó távol attól. Mert a régi világban a tizedik határig is elvetődött az ember, de még messzebb is, hogy összekaparjon valamit télire. Így kerültem én Mosolygós Nagy' János falujába, akinek szívesen állítanék valamiféle emléket, ha rajtam állna, olyan dolgokat vitt ő végbe a kétkezi munkások érdekében.

Egyszer is, egy nvári hajnalon aratás ideién elindult az én Jánosom kaszával a vállán és meg sem állt a Bendegúz gazda gabonaföldjéig. Amikor odaért. az aratók már készülődtek a nagy munkához. Odarrfent a bandagazdához és azt mondja neki:

— Hallja kend. mennyiért vágják ezt a búzát?

Amaz megmondta.

— No hát. elég gyenge helyen állnak maguk!

— Miért?

— Mert a Ksrikás-tanván két kereszttel többet adnak holdjáért.

— Többet-e?

— Ügv ám! Ha eszük van, szedelőzködnek és jönnek velem. Két kereszt, az mégis két kereszt. Igaz-e?

— Igaz! — felelték az aratók. S már dugták is vissza a kaszakövet a félig vízzel telt tokba és felsorakoztak Mosolygós Nagy János után.

A Karikás-tanyánál már beállt egy csapat a búzába. Hogy ők is odamentek, nem tűnt fel. Bírta a negyven hold. Ment is a munka keményen. Amikor dél felé arra - fordult Karikás gazda sárga szekere, igen sok kereszt tisztelgett neki.

— Ez igen! — mondta a gazda. Hányán is vannak maguk?

János előállt.

— Többen, mint kigondolta gazduram. Mert mink is idejöttünk a Bendegúz gazda földiéről, mivel hoey maga többet ád két kereszttel holdiától.

— Mit? Hogv én? ;..

Hir+élen eszébe villant.

hoev Bendeeuz Károly vitte el előle a legrátartibb lányt, és íev folytatta:

— Hát igen. Megadom azt a két keresztet. Csak folytassák!

És elszekerezett át a dombokon, elégedetten.

Hát ilven ember volt Mosolygós Naev János. Mindent kifürkészett, kifundál* a szeeénv nép javára, a jómódúak és az urak kárára, bosszantására.

Mondiák róla. hoffv a fő- ipeyzőt is i<-ipspifa egyszer a halárba és félholtra verette két vadidegen emberrel, kiket sem azelőtt, sem azóta

npm láttál*- wZct 3 ]^rW'nvéker’

sem. Bántódása tehát ekko~ s°m tett, de még akkor sem amikor vasárnap dé1- után valódi úri. fékét szöközelebb-távolabb vagy három mély kúttal. A férje faragóbéresnek a fia, ő valamivel több: a magtáros és éjjeliőrnek a lánya ... és most artézi kút... meg a néhány lézengő juhász helyett négyszáz lélekből van a környezet!

— Ó, kedves... — mondja meghatódva és mást mit tehetne? Minthogy a férje kezére teszi a kezét. Ott, ahol most a tizenhét hektó bor termett, a cselédházak tyúkketrecei álltak, s ahol a ház van ... igen, minduntalan felvillan a lélekben a múlt.

Egy férfikalap bukkan fel a szőlősarkon túl. Aztán bicikli csörren, utcaajtó nyílik, fiatalabb ember jön, Serfőző János brigád- vezető.

— Jó napot kívánok!

— Szerbusz! Mi szél hozott erre? Ülj le, na — s cdább húzódik a lócán.

— Csak úgy ... jöttem... — Leül s nagyot fú inkább, mint sóhajt.

— Ahá! A kútfúrás... gondolja, de tón inkább tudja, Káplár András a szemével a feleségének int. Ami azt jelenti, hogy hozzál csak egy órossal.

Az asszony szó nélkül megy. Serfőző rágyújt, s utána erre-arra nyújtogatja a nyakát:

— Nem jöttek még?— kérdezi.

— Kik?

. — Hát a kútfúrók.

— Szóval téged is nagyon érdekel?

— Hát persze. Mert az úgy van, András bátyám, hogy ... 1 mégiscsak ott lenne az a kút jó helyt,

mielőttünk. Onnan erre is vezet az utca, aztán, ha négy vagy öt házzal feljebb megyünk, szinte központon van, hát nem igaz? — Kezével mutogatta az irányt, de a kéz most megáll az asztalon, mintha rajzolna.

— Jó, jó, majd meglátjuk, de most vedd fel csak. Kóstold meg — s teleönti poharát. Koccintanak.

Serfőző felhajtja a bort, s utána kissé derűsen néz belé a délutánba, s kezdené megint a saját házuk előtti bizonygatását, amikor most nem kalap, hanem egy hajadonfej bukkan által a szőlők felett, ö is biciklivel jött: az állami gazdaságban dolgozik, fejősjuhász.

— Aha! — gondolja megint a benső ember, vagyis Káplár András, mit is akarhat? A kutat. Ez is a kutat! Baj lesz itten, ha ő nem áll erősen a talpán ... S szeme megint a feleségének int. Ami azt jelenti, hogy bort, poharat. Mert a bor jó. A bor nagyon jó. A bor árkokat temet bé, haragosokat békít ki, sírt ás, de lakodalmakat is csinál, ó, a bor annyi mindenre jó. Miért ne lenne arra is jó, hogy kijelölje, hova is fúrják azt a kutat?

Igen ám, de ... ha

Káplár András bort iszik, nem tehet róla, de mindég balra, vagyis az igazság felé iszik, és mennél többet, annál inkább közelebb ama ... „végső igazsághoz”. Most is az történt. Amikor már lehettek úgy hatan vagy heten, és mindenki próbálta megmagyarázni a maga Igazát, felállt, s valameddig szótlanul forgatta

erre, arra a poharát. Csend lett.

— Egyszóval — mondji —, az iskola előtt lesz az artézi kút, a gyerekeknek is jó, meg úgy is illik. — Az emberek meghökkennek. S csak pislognak.

— Hiszen az... kint van

rabb feljön a nap! — kiáltja valaki.

Káplár András röviden szeretné végre tisztázni a helyzetet.

— A tanácselnök háza előtt legyen — mondja ki megfeUebbezhetetlenüL.

— Na, de miért? — kérdezik szinte mindannyian.

a műút mellett és... ott

vágjanak a kölykök pocsolyát?

— Tényleg, a pocsolya... meg a műút... gondolkozik Káplár András és szinte hallja, hogy a gyermekek lármája közt szelíden, vígan, ragyogóan ömlik be az. árokba a víz.

— Községfejlesztési adóból gyűlt a kút ára össze, legyen csak ott, a falu leg- közepén — zengi egy ember, Csiklód Sándor érthetően. Hiszen az ő háza van pontosan a falu legköze- pén.

— Aihi ma közepe, holnap már széle lesz — emeli fel más ember a hangját.

— Igaz! Máris kezd a falu amarra, keletre nyúlni...

— Jobb is, mert hama— Azért, mert... valahol csak lennie kell, és a tanácselnök se rossz ember éppen, meg aztán ...

— De, ha még egyszer választás lesz és ő bukik, de ott marad a kút!..

— Tényleg — rebegi letörtem és leül. Törölgeti a nyakát, homlokát. Egyszerűen beleizzadt már.

Motorzúgás robban beié a hirtelen támadt csendbe. Fék reccsen, nyereg nyekken, két ember jön be. Egyik a tanácselnök, a másik az ipari osztály előadója a járástól. Az elnök már jöttében lebegteti a papírt:

— Megvan a falu távlati terve, András!

— Igen? Hát mégis ... az artézi kútról lenne szó... — lép elébe bizonytalanul.

— Hát az is itt van. Ide nézz! Itt megyen le mellettetek az utca, itt van előttetek ez a gidres-gödrös hely jobb felől, eszerint... ezt a helyet parkosítani, a kút meg aztán vagy ide kerülne ti elébetek, vagy pediglen egy kicsit lentebb és túlfelől, ahol mi lakunk ... — s kérdőn, némi szorongással néz Káplárra.

Káplár Andrásban felvillan még egyszer régebbi vágya, ábrándja, hogy itt i lenne a ház előtt a kút, de aztán mindent elborít a víz csobogása, csattogása és a faluját látja, messzebbről, fénylőn, kémények füstölögnek, esti villanyégők égnek és nyárfák nőnek belé az égbe és estébe. Valami nagyot szeretne mondani az embereknek:

— Nem minden prófétának hajlik maga felé a keze, és éppen ezért a kút nem itt lesz, hanem itt ni! Ahol kezdődik a libalegelő. De miért? Azért, mert egy év vagy tíz év, de törpevízmű viszi bé a vizet minden konyhába, házba, udvarra, aztán meg... csinálhatnánk fürdőt. Tíz vagy tizenkét kádas fürdő elég, nagy szabad medence vagy tó, egyrészt az artézi víz, másrészt az Ér vize ... ahogyan beszél, ujjai mutatnak a papír ábráin, vonalain.

Az emberek néznek, hallgatnak, aztán szinte egyszerre nyúlnak a pohárért, hát így is jó, persze. De hát... ha már le kell mondani a házuk előtti artézi kútról, legalább igyanak egy kis jó bort, hát nem igaz?

vetnadrááhan meg kabátban mutogatta magát a

korzón.

Ennek a finom ruháitok persze története volt Elmondom.

K’srimatoltn János, hop- az alvéven. a Márton gaz'*" fiatal és kikenő« feleségéhez — uram boosá! — r káplán is el-e!látosat. N'1- sza, sok utá"">nézés utá- esvizer. arm kor Mártó"

gazda és feledése beutazó*' a városba, belopódzott a gazda udvarába, a bal kapufélfára akasztotta a kaw’- kulesot — megbeszélt jele volt ez a szabad útnak r káplán számára — és bement az alsókonyhába. I*‘ szokott akikapój menyem ke piheoeetn> munka közben, vagy összekoccanée esetén. János levetkőzött é" lefeküdt a naolanos ágyb" Ahoev leszállt az alkonva*’ sötétség, nyílott az alsó- konyha ajtaía és belépe” halkan a káplán, aki nem szólt semmit, hanem azo" melegében leült az ágy szélére s előbb a nadrágjá*. maid a kabátját vetette 1° azután meleg szuszogáss"1 felhaitotta a paplant, hoP,T odavétkezze masát a fiatal menyecske mellé.

Erre várt az én Jánosom s hirtelen feltérdelve, a kánián arcába mondta hörgő hangon:

—Hu-bu-hu!

A káplán az erős homáir ban rémülten meresztet*" szemét az artikulátlan ha"- felé és Luciferre gondolva úgy, ahogy volt, ingben, gatyában kirohant az ajtón.

Mosolygós Nagy János pe dig nagy lelki nyugalommal húzta fel a káplán szövetruháját és bezárva az ajtót, majd a kaput, békésen hazatávozott.

Mindaz, amit leírtam, megtörtént, igaz volt, okuljon és derüljön rajta az utókor.

Bíró Gyula Lajos