Békés Megyei Népújság, 1965. június (20. évfolyam, 127-152. szám)

1965-06-27 / 150. szám

1965. június 27, 4 Vasárnap Több megbecsülést a hétköznapok hőseinek A minap egyik ismerősöm azzal állított meg: mondd csak, tulaj­donképpen az újságírók általában hova szoktak járni? Oda, ahová hívják, vagy ahová éppen akar­nak? — Miért ez a kérdés, vetem közbe. Azért — mondja —, mert nálunk már olyan sokan jártak vezető emberek, de az még egy­szer sem fordult elő, hogy az egy­szerű emberekkel leálltak volna beszélgetni. Egy másik alkalom­mal ugyancsak feltettek hasonló kérdéseket, de olyan is elhangzott, hogy ne mindig csak a vezetőket kérdezzék meg az újságírók, mert az ő véleményük helyenként túl kedvező s nem fedi fel az esetle­ges hiányosságokat. Hozzáteszem még az előzőekhez, hogy hasonló megjegyzéseket manapság elég sokat lehet hallani. Elhangzott már olyan megjegyzés is, hogy egyes vezetőknek nemigen dero­gál leállni az egyszerű munkások­kal, mintha nem akarnák megtud­ni az igazságot. Sokat gondolkoztam a felvető­dött problémákon s arra a megál­lapításra jutottam, valahol tényleg lehet valami hiba. Gyakran lehet hallani és olvasni jelentésekben, beszámolókban a számok sokasá­gát, de a számok mögé nem pil­lantunk eléggé be, nem keressük az adatok mögött rejlő egyszerű embereket. Nem vizsgáljuk eléggé s nem is szentelünk elég időt, te­ret annak publikálására, hogy a számok önmagukban csupán pusz­ta tények, de mögötte százezrek verejtékes munkája rejtőzik. Va­lahogy úgy tűnik, egy kicsit elfe­ledkezünk arról, hogy az adatok mögött emberek állnak, egyszerű emberek, akik lelkes munkával teremtik meg a tények sokaságát. Mert jóllehet önmagában a szá­mok, a statisztikák mondanak többet, de ha a dolog lényegét ku­tatjuk, az eredmények nem ma­guktól születnek. Azért minden­napos kemény küzdelem folyik a bányák mélyében, a mezőkön, a gépek mögött, az épületeken és mindenütt, ahol a javakat meg­termelik. És most már nyugodtan mondjuk ki, miről van szó. Arról, hogy a fizikai munka nagyobb megbecsülést érdemel, mint azt gyakran tapasztaljuk. Mindig örömmel nyugtázzuk, ha az egy­szerű emberek munkáját észreve­szik a vezetők, de bosszankodunk azon, ha lekicsinylőén, állandóan ostorozzák, néhol indokolatlanul. A baj ott van, hogy mellőzzük a dolgok emberi oldalát. Nincs meg több helyen az a kapcsolat hiva­tali és fizikai dolgozók között, aminek lenni kellene. Mire gon­dolunk itt? Arra, hogy a hivata­lokban néha úgy bánnak az egy­szerű emberekkel, mintha 'valami tárgyak vagy éppen alacsonyabb rendű lények lennének. Nemegy­szer hallani', hogy a fizikai mun­kások leginkább attól rettegnek, ha irodába kell menniük. Miért? Azért, mert egyrészt helyenként úgy bánnak velük, hogy az önma­gában is sértő, másrészt nem ta­lálnak emberi hangra, harmadsor­ban nehézkes maga az ügyintézés. Gyakori, hogy jelentéktelen ügyekben napokig kell mászkálni, amit az egyszerű emberek seho­gyan sem tudnak megérteni. Hányszor hangzik el olyan kifa- kadás, hogy én nem érek rá na­pokig sétálgatni ilyen piszlicsáré ügyekben. Miért nem lehet ezt most, mindjárt elintézni? Sajnos, nem lehet, mert az ajtóra kiírtuk, hogy ekkor meg ekkor van félfo­gadás, egy ügyintézés ennélfogva szóba sem jöhet. Arra persze nem gondolnak a hivatalokban, hogy amíg az emberek sokasága járja az irodákat, sok gép leáll, sok mezőgazdasági szerszám pihen, nem dolgoznak a szerszámok s minden perc vagy óra hasznos ter­mék meg nem termelését jelenti. Jó volna az ilyen helyeken vég­re azt eldönteni, hogy ki van ki­ért. Ügy hiszem, ha ezt megvizs­gáljuk, a vitás probléma könnyen eldönthető anélkül, hogy valame­lyik felet is megsértenénk. Ha csupán abból indulunk ki, hogy ha egy gyárban nem dolgoznak, nincs mát kimutatni. Ha a gyárból elküldik a munkásokat, megáll a termelés s nyilván nincs szükség azokra sem, akik a kimutatásokat csinálják. Vagy ha azt nézzük, népgazdaságunknak mi az alapja, rögtön látjuk, hogy a munka s elsősorban a termelőmunka. Az, hogy anyagi jólétünk emelkedjen, ahhoz termelni kell. Miből süthet­nénk kenyeret, mivel tudnánk'fel­öltözni, hogy lennének gépek, j hogy épülnének gyárak, lakóhá- | zak, hogy válnának valóra a mér­nökök tervei és így tovább? Azt hiszem, így már nem nehéz el­dönteni, ki van kiért. De akkor miért nem érződik ez? Mi az oka, hogy egyes íróasztalkirályok mind­ezekről megfeledkeznek? Miért feledkeznek meg arról, hogy tu­lajdonképpen az ö munkájuk im­produktív, s hogy fizetést kapja­nak, s hogy megfelelően tudjanak éni, azért sokaknak a föld alatt, a bányákban, a föld felett a mun­kapadoknál nehéz munkát kell végezni. A fizikai munkások ezen gondolkoznak s azért, mert saját bőrükön tapasztalják sokszor, hogy csak valamiféle tárgynak tekin­tik őket és nem egyenrangú em­bereknek. Természetes, az állam- gépezetet és más hivatalt nem nélkülözhet a mai modern társa­dalom, de az itt dolgozók becsül­jék meg a fizikai munkásokat és verejtékes, hősies munkájukat, s máris csökken a fizikai munka és a szellemi munka közötti ellentét. Alakítsunk ki olyan kapcsolatot, mely a szocialista társadalom alapvető elveiből fakad, abból, hogy az egyik kiegészíti a másikat s csak együttes erővel lehet ered­ményesen építeni az új társadal­mat. Háló Ferenc Villanás a Kissé ijedten, bátortalanul fo­gad bennünket és mindenáron ki akar térni az alól, hogy írjunk róla. Tartjuk magunkat szándé­kunkhoz: Aki 60 év óta áll a posztján, mégpedig ott, ahol az emberek gyógyítása a mesterség — annak bele kell kerülnie az újságba. — De éppen rólam akarnak ír­ni? Miért nem inkább másról? Mert idős Ragettli János ebben az évben tölti gyógyszerészi pá­lyáján a 60. évet. És mert ugyan­csak ebben az évben kapta meg a gyémánitdiplomát. Tulajdonképpen nem is 1900- ben kezdte a ma már 82 éves Ra­gettli János, hanem éppen a szá­zadfordulón. 1900-ban egy patika volt a szomszédságukban. Azt mondta a gyógyszerész Ragettli János édesapjának: — Adják ide nekem ezt a fiút, faragok belőle egy jó gyógysze­részt ... Az apa pedig így szólt a fiához: Minőségi munkával igyekeznek a megrendelők igényeit kielégíteni Új gyártmányoh a Kner Nyomdában A Békés megyei Kner Nyomda a Szegedi Ünnepi Játékok alkal­mából a Magyar Állami Pince- gazdaság Szegedi Üzeme megren­delésére 5 ezer darab díszdobozt készít kétfajta csongrádi bor cso­magolásához. A nyomási művele­tek elkészültek, a stancolást és a ragasztást július első napjaiban fejezik be. Grafikai tervezés alatt áll a pin­cegazdaság tokaji, pécsi és sopro­ni üzeme megrendelésére is dísz­doboz, ami főként a külföldi ven­dégek számára jelent majd érdé-. kességet. A következő hónapok­ban kezdik meg a csomagolás te- ! rületén a képszerű (autó-fotó [ kombináció) ábrázolást, amit fő­ként az édesipar alkalmaz ugyan­csak idegenforgalmi szempontból. A Tótkomlósi Szabó Ktsz kon-1 fekciós részlege az első negyed- évben külső okok miatt nem ■ tudta teljesíteni a tervét, a máso-1 dik negyedévben azonban már több volt a kereskedelem meg­rendelése és jobban is haladt a munka. így a lemaradást részben pótolni tudják. A méretes részlegnél ugyancsak lemaradás volt az első negyed­évben, a féléves eredmény azon­ban előreláthatólag meghaladja a 105 százalékot. Nagyban hozzájá­rul ehhez a tavaly megnyílt 1. számú fiók és a központi részleg úgy, hogy minőségi munkával igyékszik a megrendelők igényeit kielégíteni. Ezért a környező köz­ségekből is sokan felkeresik a tótkomlósi szabókat. A szövetkezet vezetősége elhatá­rozta, hogy az OKISZ szervezésé­ben megnyíló továbbképző tan­folyamra jó képességű fiatalokat küld, akik megtanulják a legdiva­tosabb ruhák szabását, készítését is. így akarják megtartani, sőt a jövőben még szélesíteni a meg­rendelők körét. Gergely Mihály: IDEGENEK Regény 15. Inkurrencia a j aulai! Szeghalom cs Vidéke Körzeti Földművesszövetkezel 1 drb EM—1. tip. üzemi MOSÓGÉPET, 1 drb IC—1. típusú üzemi CENTRIFUGÁT és 1 drb INFRASÜTÖT földművesszövetkezetek részére felajánl. 287 Mikor nevének hallatára köny- nyedén felszökött a lány, észre­vette, hogy őt nézi. A fiú nem üdvözölte, a lány mégis önkén­telenül elmosolyodott, bólintott is, de aztán elpirult, s befutott a nők után. A fiú zsebretette a két levelet, az Arany Csillagnak s külön a szüleinek írt levelet, és letelepe­dett a padra. A lány zavara meggyőzte róla, hogy van vala­mi a tekintetében, ami megfogja az embereket, ingerli vagy kö- rülhízelgi őket, ki mit olvas ki belőle. Ilyenféle reagálást figyel­hetett meg többször is anyján, néha a mostohaapján. S most, hogy mindezt így végiggondolta, elégedett volt, tetszett neki, hogy így hat az emberekre. Ügy érez­te, van az egyéniségében valami nem mindennapi, valami rendkí­vüli. Kijöttek a nők, a lány előre- sietett. A fiú csatlakozott hozzá, mint­ha ismerné. — Maga is dolgozni megy? Mert betegnek nem be­teg! — mondta a fiú köszönés és bemutatkozás nélkül, mintha egy félbehagyott beszélgetést folytatnának. A lány érdeklődéssel végig­mérte. — Pedig épp, hogy beteg va­gyok! — El se hiszem. Mi baja? — Gyakran fáj a mandulám., ki kell venni. Beosztottak mű­tétre, a szünidőre. Mentek lefelé a széles lépcső­házban, kiértek a rendelőintézet­ből. — Milyen iskolába jár, Bora? — A nevemet honnan tudja? — Hallottam szólítani! Külön­ben is, ismerem már magát... Tegnap délben én integettem, villamoson ment az őr ház felé. Nem emlékszik rám? A lány újból megnézte. — Most már emlékszem. — Nem akarta elhinni, hogy magának integetek, ugye? A lány elmosolyodott. — De megijedtem, hogy me­gint eltűnik előlem, mint ami­kor először megláttam! — Itt lakik valahol? — Igen, anyámnál. 60 évből — Menj fiam, nekem úgyis ele­gem van már a költségekből... Ezután három év gyakorlat, két év egyetem, s 1905-ben diplomát adtak a fiatalember kezébe. Visz- szament Törökszentmiklósra, majd Cegléd, Nagyvárad — öt év alatt —, 1910-től pedig Békésen, ahol ma is közkedvelt gyógysze­rész. Reszkető kezével fel-feltolja a szemüvegét, s kedves „kisöreges” mosolygással beszél fiatal koráról. — Akkor úgy volt, hogy 28—30 éves korig illett megnősülni..., mert azon túl már agglegénynek számított a legény, és nem kapott lányt •... De a nősüléshez alap kellett. Erre ment rá édesapja vagyona és még háza is —, mert patikát vettek Ragettli Jánosnak. — Nem mondom, jól ment. Ta­lán azért, mert a betegek nem ke­rülték el a patikámat... Igaz, előttük készítettem mindig a gyógyszert, tudták, hogy mit adok gyógyulásukhoz... — Ez megbecsülést jelentett — — Azt! A kisemberektől min­dig több szeretetet éreztem, mint a faluvezetőktől. Történet áz is a múltból, amit elmond: — A cselédség egy része az ura­dalmak költségére kapta a gyógy­szert ... aki meg nem volt cse­léd és mégis szegény v^t, annak meg kellett vennie. * Kedélyes és tréfás, amikor csa­ládjáról kérdezem': — Megismerkedtem egy csabai hajadonnal és ő azóta a felesé­gem. Beteges szegény most már. Gyermekeim követték a pályát: Tamás fiam a gyógyszerészeti intézet osztályvezetője, János meg a mi megyei vállalatunk főgyógy­szerésze. A lányom meghalt... — öt év múlva már a vasdip­loma lesz esedékes... — Nem tudom, megvárom-e...? Gyenge már a „motor” — aztán nevetve zárja a szavát. — Azelőtt is szerettem aludni, de most már valahogy reggelenként nehéz fel­kelni ... Fárad a „motor”, de ez a mo­tor megtette a magáét. A tisztelet zászlaját meg kell hajtanunk az idős patikus előtt. Varga Tibor — Mikor költöztek ide? — Anyámék tavaly tavasszal, én csak egy hete... A lány homlokát ráncolva gondolkodott. — És azelőtt hol?... Hogyan? — Apámnál éltem falun. Kis­koromtól. — És?... — Érdekli ez? — Aha! — mondta kedvesen a lány, összezárt fogai között érdekesen szűrve a szót, biccen­tett is hozzá szép formájú fejé­vel, amitől rövid, tupírozott ha­ja megrezzent, és a gesztenye­barna aranyló sárgásán csillo­gott az április végi napfényben. — Hát meguntam a techniku­mot. Kertészetibe íratott az apám, de nekem nem tetszett, azért anyámhoz jöttem. — És itt mit fog csinálni? — Egyelőre dolgozni akarok. — Miért nem fejezi be a tech­nikumot? — Mert a kertészkedést nem szeretem. Majd itt folytathatom gimiben... Maga hová jár? — A Lorántffy Zsuzsanna Gimnáziumba. — Hányadikba? — Harmadikba. — Nekem most kellene érnem, de hát!... Merre lakik? — Ó, én már itthon is va­gyok! — mutatott előre egy kék —piros—okkersárgával színezett

Next

/
Thumbnails
Contents