Békés Megyei Népújság, 1965. május (20. évfolyam, 102-126. szám)
1965-05-01 / 102. szám
Idézet* A művész éppúgy a tapasztalatból, tehát az érzéki-konkrétból indul ki, mint.a tudós. Ha realista, nem elégszik meg az érzéki tapasztalattal. Értelmi tapasztalattá változtatja, ami azt jelenti, hogy gondolatilag túlmegy a közvetlenségen, azaz: általánosít. Ebben a műveletben az alkotót Sem a jelenség közvetlensége érdekli csupán, hanem ami mögötte és benne van: a jelenség törvénye. (Mert „a törvény a jelenségek törvénye” — mondja Lenin.) S mivel a törvény, a lényeg nem esik egybe (Marx) a megmutatkozó jelenséggel: 'ondolatilag utána kell menni a tudománynak és a művészetnek egyaránt. A történelmi, az emberi általános csak absztrakció útján ragadható meg. Ehhez azonban nem az egyé- nítés nyit utat. S ez a polgári és a szocialista realizmusra egyaránt érvényes... A művésznek megvan az a lehetősége, hogy az általánost ..megszabadítsa” a konkréttól, hogy absztrakt módon alkosson. * fKais Lajos : ReaEanue és absatraikeíó — Társadalmi Szemle M05 március.) ság egyik legérettebb művészi megfogalmazása Kurucz D. István: Cséplés című festménye, amelyen az egy hatalmas tagban megjelenő búzatáblában, a lágy hajlatú domb tetején magános — a távlat tói aprónak tűnő kombájn dolgozik. Az ezüstössárga tengerben a kicsi fe- ketós piros gép miagában győzi a beláthatatlan terület learatását, Ember nincs is a képen, de ettől mintha még monumentálisabb lenne a föld, amelyet már a teljesen kezessé szelídített géppel formál, termékenyít és szedi meg gyümölcsét. Az utóbbi évek legszebb és legmeggyőzőbb alkotása ez a témán belül. A harmadik jellemző munka Mácsai István: Épülő Erzsébet-híd című festménye, amely hűen tükrözi a budapesti emberek örömét és szeretetét az új híd iránt; a csodás, havas és hamvas budai part felé feSzép Ernő: MENET Szép Ernő, a pesti élet krónikása, 1913-ban végignézte a főváros munkásainak május elsejei felvonulását. Élményének hatására írta az alábbi karcolatot. Ügy emlékszem, egyszer már próbál tam írni a munkások májusi menetéről... megint írni szentnek, mert megint láttam. Soha nem fogom tudni ■kifejezni, amit emberi szívemben érzek, mégis muszáj lehajtani a fejemet és gyámoltalanul mozgó ajkaimmal dadogni, mint a Szahara vándorának, aki ieborul a közeledő éj, a számum és a végtelenség előtt. Minden esztendőben odaál- lók a járda szélére és végignézem a szocialisták májusi felvonulását zászlóik, tábláik és dalaik alatt. Mennek nyolcas sorokban, rendiben, csoportokban és oszlopokban, százan, ezren, tízezren, énekeinek, feíl-fel- k/iáltamak, a kávéházak előtt felágaskodnak a vendégek, az ablakokból, erkélyekből szülő hatalma®, modem alkotmány pompás íveivel és pilléreivel, lábánál a pesti parton dolgozó hangyányi emberek, e szépség és nagyság alkotói. Három teljesen különböző temperamentumiú művész különböző témájú, de azonos szándékú képeit említettük azza l a céllal, hogy a művészet, méghozzá a modem, korszerű magyar festészet tükrében lássuk az ember és a munka dicséretét. Említhettünk volna még számtalan- jellemző példát a művészet köréből bizonyságul, hogy sokszorosan dicsért, költészetben, festészetben s a művészet minden ágában a teremtő munka, miáltal új arcú lesz ez a föld, s hogy általa alakul szebbé és boldogabbá, eti- kusabbá és műveltebbé, szocialistává népünk és hazánk. Oelmacher Anna családtagok néznek lefelé, a villamosok lassan, gyáván mennek, míg a menet az úttesten folyik. A zászlók hímzett betűi fénylenek a májusi napon, a zászlót egy munkás viszi, s a zászlóról lecsüngő két hosszú szalagot egy-egy fehér ruhás kislány tartja kétféléi. Múlnak a sorok, csoportok, minden csoport valami más dalt énekel, s messziről és még messzebbről fúvószenekaraik fájdalmas hangjai hallatszanak. Mintha búcsúsok lennénék és végtelen fáradtan és végtelen reménnyel a boldogság és az igazság felé zarándokolnának messzi, messzire, a világ végire. Nézem a táblák felírásait: egymás után jönnek a szabómunkások, akik a ruhámat Csanádiak, a kala- posmunkások, akik a kalapomat csinálták, a cipészmunkésok, akik a cipőmet csinálták, az a&ztalo&munkáso'k, alkik az ágyamat csinálták... kefekö- tőmunkások... malom-munkások... sütőmunikások... könyvkőtőmunkások... vases fémmunkások... egy idegen felírasd tábla jön: Sec- tione a Romana... textilipari munkások... vegyipari munkások... délszlávok szervezete... eszperantista munkások... nézem a végtelen menetet és szeretnék minden embert külön megnézni, de úgy múlnak előlem, mint a Duna habjai, ezek a fakó és rosszul öltözött emberek és bennük a munka, a -szegénység, a fá- zás, éhezés, betegség, lemondás, lázadás és gyűlölet. Egy-egy emberrel pár lépést megy a tekintetem, megnézem arcát, kalapját, öltönyét, cipőjét, nyakkendőjét, nyakkendőtűjét, szegfűjét a gomblyukában, jelvényét a virág mellett, szivarszipkáját. Istenem, mit gondoljak minderről? Egy embernek fel van kötve a karja, a kötésből vatta buggyan ki. Egy fiú sántít. Sántít és énekel: ...szabad lesz a jövő... Egy kis vörös, púpos ember jön, az is énekel... Egy sor leány jön fehér blúzban, vörös szalag a vállukon, egyiknek a lábán vörös harisnya, énekelnek... mi dolgozunk, nagy hasznot hajtunk... Zenekar zúg el, utána egy gyerekhang kiált fel: Éljen a világot megváltó nemzetközi szociáldemokrácia! Mit tehetek én itt az előttem vonuló menetért életem rövidségével és erőtlenségével? Semmit. Csak megállók és nézem a tűnő sorokat, a zászlókat és a táblákat és a felvirágozott bicikliket és a jelvényeket és hallgatom mámoros kiáltásaikat és elúszó dalaikat és trombitáik távolodó recsegését, addig, míg a türelmetlen könnyék fel nem szaladnak a szemembe, minden május elsején, és be kell surrannom a legközelebbi kapu alá, mert mégsem korrekt dolog az utcán könnyezni. Katona ludit: HAJNAL Villamos fut és sín sikolt vele. Reggel hatkor a hajnal arca szürke mint utcaseprők sarki serege, mely szétszéled és seprűire dűlve elözönli az ébredő várost. Rámköszönnek ma is a munkások. Éppen kenyeret vet a pék és illat, ijedt, tejszagú zaj fut elébem. Üzletsorok ragyognak, telt bazárok. Ámulok a hangos, tarka népen: ricsajos az élet, színes vásár. Harmadszorra kiáltottak a gyárak. Gyerekgonddal futnak asszonyok s gyorsan fésült kontyukon, a nyárnak otthoni, szelíd öröme lobog. Fény hullik a házak nagy szemébe mögöttem az árnyak elmaradnak. S hogy így hihessem mindig itt a béke kiülök egy bóbiskoló térre örömökről vallani magamnak. I Brackó István: Es a kor A felnőtt férfiak jelvény« arcomon még nem dicsekednek. A megszokás sem faragta rám a közömbösség jegyeit, de a kiégetlen vágyak még átütnek forró bőrömön mint izzó gyufafejek. Néha azért belecsodálkozom a világba. Kegyetlenül és ordítva kérdezek. Ha felelnek is hozzám ritkán jutnak el a feleletek: mert az én hangomat visszhangozzák a kőhomlokú épületek és halszemeikkel csak engem néznek a házak ablakai. Mácsai István festménye: Épülő Erzsébet-híd. M egy a szekér a dűlőúton a város irányába. Jó messzire van még a piros tetős házaktól, ahová igyekszik utasa, de biztosan halad a célja felé. Tárán egy nagy kutricába zárt két jókora süldő, melyeket gazda, ja eladni visz a vállalathoz. Útközben hárman is felké- redzkednek a szekérre — gyalogosok. Egyik egyszerű munkás, a gyárba igyekszik, a másik csizmás öregember, eladnivalót visz a piacra. A harmadik testes, aktatáskás férfi, aki a szomszédos termelőszövetkezetben segített mostanáig a könyvelésnek, s dolgavégezlével hazafelé tart. Fenn a szekéren összerázódik a vegyes társaság. Eltűnik köztük a különbség, hogy az vasalt nad rágós, az földművelő paraszt, amaz meg raktári munkás. Az a parányi előny kovácsolja eggyé őket, hogy a közös célhoz hamarabb érnek, ha megférnek egymással a szekéren ... Ám amilyen gyönyörű napsütés volt az imént, ahogy a felhők közül elö- bújt a nap, olyan hirtelen borul be megint, s egyszerre csak szinte átláthatatlan bő sugárban erednek meg az ég csatornái. Perceken belül özönvíz zúdul a zöld határra, s tengelyig süllyed a sárba a szekér. Utasai, mint ázott ürgék, pillantanak ki fejükre húzott, elázott kisAJBANL. kabátjuk alól. Mindenük csurom víz, még talán az aktatáskában lapuló jelentés lapjai is. A zápor nem lassít, a szekér megáll. Az egy szem öreg gebe úgy, ahogy elhúzta még a csaknem egy tonna terhet a poros ütem, ebben a veszekedett sárban azon. ban... Megfeszül minden ina, csak úgy gőzölög az erőlködéstől megfakult barna teste, de hiába, legyőzték az elemek... — Ki kell szállni, emberek — mondja mogorván a fo- gatos — különben itt maradunk öreg esteiig is... Ki kell. De hová? A szekér körül térdig ér a sár. Ki ugrik abba bele?! Mindhárman egymásra néznek. A fogatos hiába csattogtatja az ostort, a ló mereiten áll. Rájött, hogy hiába erőlködik... S ekkor furcsa módon, ahogy ott ülnek tehetetlenül és szótlanul a szekér oldalélén, s a bakon, gondolatban a következő párbeszédeket pörgetik le. — Na, ugorjon, bátyám, magán csizma van — szól az aktatáskás (s szeme, ahogyan ezt gondolja (!) a való. ságban lopva figyel az öregre). — Én?! Aztán mit érne a ló az én 50 kilóm híján? Maguk meg fiatalabbak is... Nem, szomszéd?.., — Ki kell szállni emberek, mert mondom, estéig itt ragadunk — hárítja el a szolidaritást a fogatos. — Mindjárt eláll — teszi hozzá, mintha attól bizony kisebb lenne majd a sár. — Na, cihelödjék, bátyám, maga után megyünk mi is — biztatja az öreget az aktatáskás. De az nem mozdul, csak dörmög az orra alatt: „A bajban így teszel? Mást küldesz menteni? Essen beléd a frász” — s úgy tesz, mintha nem hallaná a felszólítást. — Talán leszállhatna maga — véli a raktári munkás. — Hármunk közül magai a legtestesebb, két disznót is kitesz. Aztán, ha kiérünk a kövesútra, visszaül. Már csak pár száz méter... — Még mit nem! Éppen én!? Nem látja, hogy új félcipő van rajtam, nemrég vettem 240 forintért. Jó ötletei vannak. Ugorjon ki maga, azokért a csukákért nem kár... — Az istállóját, hát mozduljanak már meg — néz hátra a fogatos, szemében türelmetlenséggel, de valójában csak szótlanul. Mert néhány perc telik el igy, mély csöndesen, míg végül a vágtató zápor galoppá lassul, majd ez is gyengülni kezd és teljesen megszűnik. A felhők közül újból ragyogást küld a nap a méregzöld határra. S mintha egy nyomasztó álomból szabadultak volna fel, érezve a tavaszi záportól vert föld friss szagát, a munkás felkiált: — Leszállás! Nyomjuk meg hátulról a kisöreget! A csontos gebe hálásan veti hátra a fejét, ahol már bokáig érő sárban gázolnak az emberek, s mintha megfiatalodna, nagy kedvvel ránt egyet a rúdon. Valahogy kikecmereg a süllyedésből a határ, s az emberek széles hahotával, nagy hanggal biztatják a lovat meg egymást is. — Húzd, te táltos, ne told! Azt mi csináljuk. — Viccel velük a Pejkó! Azt mondja, ha az ő patája sáros, legyen a miénk is. — Bátyám, ide az ostorral, erre a kövérre. Csak szimulálja a munkát. — Jól van, emberek. Ha kiérünk a kövesre, abrakot kapnak. Itt lapul a kiskosárban. S a fogatos mutatja a bütyköst. Ez a Ferkó bizony egyedül nem birkózott volna meg annyi sárral, öreg már, mint a kocsisa. Varga Dezső
