Békés Megyei Népújság, 1965. május (20. évfolyam, 102-126. szám)
1965-05-23 / 120. szám
Fiatalok fóruma — Erkel Er. alkalommal lapunk kulturális mellékletének két oldalán fiatal diákköltők, írók, festők és helytörténészek műveit találja az Olvasó. Ügy éreztük, hogy az országos hírű gyulai Erkel Diákünnepek irodalmi, helytörténeti, néprajzi és képző- művészeti pályázatának gazdag anyagából a legjobbakat, legjellemzőbbeket irodalomszerető olvasóinkkal is meg kell ismertetnünk, annál is inkább, mert a pályázók többsége tehetséget és rátermettséget eláruló alkotásokkal vett részt a nagy diákvetélkedőn. Eehet, hogy hallunk még róíuk, müveik után ítélve ez csak rajtuk, akaraterejükön múlik. A 41 -es kilométerkő Minya Mária (Szeged) Férfifej (Ezüstéremmel kitüntetve.) C űrű fekete felhő borul a kis falura, összefagyott hópelyhek csapkodják az útszéli fák kopár ágait. A november végi hideg fehér takarót borit a fázó földekre. Fájón néma a falu, csak a visszhangot őrzi a csend. A robbanások tompa robaja, a géppuska éles kattogása, a repülők vinnyogása már csak kísérteties emlékként vibrál a levegőben. Sűrűbben hull a hó, fehér felhőbe terelve hajtja maga előtt az erős északi szél. Korom, pernye keveredik a fehérségbe, mintha az ég is gyászolná és illő ruháiba öltöztetné a tájat. Hallgat a falu, nem békés vasárnapi meghitt hallgatással, hanem valami rémült' kérdéssel, fájdalommal hallgat. Kerekes József háza a falu legszélén van, az országút melletti kis magaslaton, innen, jól be lehet tekinteni az egész környéket. A ház előtt, még nyáron, bőven hozta gyümölcsét károm barackfa. Milyen büszke volt rájuk a család, hiszen ezenkívül egyebük nemigen volt. A sűrű hóesésben szétforgácsolva fekszenek, a kidöntött kerítést maguk alá gyűrve. Kedves otthon volt ez a ház, a kis kertben virág, az ott lakókban barátság, szeretet. Az egyik gerenda mint felkiáltójel áll a magasba meredve, az üszkös romok felett. Mintha minden élet kihalt volna. De mégsem! Megjelenik egy fiú, hétnyolc éves, de aztán rögtön visszafordul, mert belülről nyöszörgés, sírás szűrődik ki. Nemsokára újra előtűnik két maszalos kislányt vezetve. Marika négy-, Kati ötéves. A három gyerek értetlenül bámul otthonára. Csak Marika sírja el magát hirtelen, — Anyuka — hívja az anyját, majd egymást vonszolva szaladnak a falu felé, megtorpanva a magaslaton, néznek lefelé. Ahol a szomszéd háza volt, és ahová Kerekesné alig egy órája szaladt petróleumot kérni kölcsön a lámpájukba, egy mély lyuk tátong. A falu szelíden megbúvó házai romokban hevernek. A gyerekeknek nem a romok látása fáj, hanem az a lyuk a szomszéd kidőlt kerítése mögött. Nem ismerik ki magukat ebben az összevisszaságban. Antal talán érti, de a két kisebbik rettegéssel néz rá. Visszatérnek, sökáig nézik a kopár, füstős falakat. Kati meglátja kedvencét; a cica nem mozdul, de ő szeretettel simogatja meg. Egyszerre éles, elnyújtott berregés hallatszik. A gyerekek ösz- szerezzennek, Anti felkapja fejét, — csak az óra — suttogja, majd hirtelen kézéin fogja testvéreit, megindul az országút felé. A három gyerek lábnyomát hóval fedi be a szél. * « A ndrej Szergejevies — ” kiált egy terepruhás férfi a magas szőke katonára. — Levelet kaptál, Andrej — szól egy másik. — Otthoniról — teszi hozzá áhítattal. Andrej felbontja az agyongyűrt, szakadt borítékot. Idős apósa írt. Míg olvassa, reszket a máskor oly szigorú, szilárd akárátú ember. A levél csak pár sorból áll. , „Kedvesem, fájó hírt kell közölnöm veled, lakásod bombatalálat érte, három gyermeked meghalt, de a feleséged él.” — Andrej — rázza fel egy hang a néma, lesújtott keserűségéből^— menj haza pár napra, most te vagy a soros, hisz olyan régen kéred a szabadságoltatáso- dat! A 41-es kilométerkőnél találkozunk a sebesültszállító géppel, azzal biztonsággal hazaérsz. Szása ránéz Andrej re, látja kezében a levelet, elfordul, elmegy a gépkocsik felé. * A szél süvölt, a hó hátba támadja őket, mindenütt vak sötétség, csak a hó világít mint kékes lídérc- fény. A három gyerek alig vánszorog, egymásba kapaszkodva botorkálnak. Körülveszi őket a fehér árvíz. volna megkérdezni, hogy mi van veled? Mondd csak nyugodtan. — Tetszik tudni, én csak bemeséltem a többieknek, hogy azért nem járok, mert fáj a szemem. Valójában apu nem enged. — Nem enged? Hogy érted ezt? Miért nem enged? — Apu vallásos. Mozi helyett a templomba küld. — Ezzel csak, nem—azt akarod mondani, hogy még nem vdltál moziban? — De igen. — Hány éves vagy te most? — Tizenhét múltam októberben. — Tehát a tizennyolcadikban vágj’.* — Igen. — Elgondolkoztató. A huszadik század embere és még nem volt moziban! Azért voltál ennyire levert az utóbbi időben? — Ezért is, többek között. — Mik azok a többiek? — Például Anna. — Ezt is elmondod? — Ha meg tetszik hallgatni? — Köszönöm a bizalmat! — Boldog vagyok, ha valaki hisz nekem és meghallgat. — Mondd fiam, nyugodtan. —Tetszik tudni, elsőben és másodikban is szimpatizáltunk egymással — Tudom. — Esküszöm, ez semmivel sem volt több, mint egyszerű, gyerekes, baráti kapcsolat. — Ha te magad mondtál volna mást, akkor sem hittem volna el. De miért szakadt meg a barátság? — Szüleim haragudtak érte. — Te a szüleid haragja miatt összevesztél Annával? * — Igen. — Nem is próbáltad megmagyarázni nekik? — Nem. Nem magyaráztam én gemmát. Amikor édesapám meglátta Anita fényképét a bibliában, előtte nem lehetett magyarázkodni. — A bibliában?! — csodálkozott az osztályfőnök. — Miért tetted éppen oda? Te csacsi! — Mert azt kellett olvasnom minden este. — Ezt is édesapád mondta? — Igen. — Mást nem is volt szabad olvasni? — De igen! — No, a kötelező olvasmányokon kívül! — Szabad volt, az ateista könyvek kivételével. Pedig érdekeltek volna. — Akkor biztosan templomba is menned kell! — Igen! Egyedül nekem az osztályból. — Furcsa! — Az a furcsa, hogy járok? Tetszik tudni, én nem akarom, hogy megharagudjon rám édesapám. Mert amúgy megvan mindenem. Ezt a kerékpárt is most kaptam a tavasszal. Megkapok mindent, amit csak kérek, ezért már igazán hozhatok annyi áldozatot, hogy én is megtegyem azt a keveset, amit ő kér tőlem. — Helyes! Már ami az utóbbit illeti! — Ugye, hogy jó utat választottam? — Jót! Fenntartásokkal. Mindig végezd el következetesen és szorgalmasan a rád bízott feladatokat, akkor sohasem lesz semmi bántódásod, és mindenki, mindenki becsülni, tisztelni, szeretni fog. ■— És most mit csináljak? Olvassam tovább a bibliát vagy ne, járjak továbbra is (templomba, vagy ne? — szegezte a kérdést Laci osztályfőnökének. — Mem könnyű felelni erre. Letiltani egyikről sem tudlak, kötelezni sem rá! Ha hiszel is istenben, nem haragszunk érte. Ha nem, annak csak örülünk. Te most azt várod, hogy határozott választ adjak! Nem! Ezt a választ önmagadnak kell megadnod, nem szóval, hanem tettel. — Az osztályfőnök pár percig gondolkozott, majd hozzáfűzte: — Az ateizmus és idealizmus tanát megközelítőleg jól ismered. Osztályfőnöki órákon sokat beszéltünk róla. Elég aktív szereplő voltál a vitákon. Azt tanácsolnám, hogy olvass sóikat, gondolkozz rajtuk, s magad válaszd meg, hogy melyik utat követed. Tégy lelkiismereted szerint. Legjobb bírád a saját lelkiismereted! Különben erről még sokat fogunk beszélgetni. Majd máskor! Egy pillanatra összenéztek. Az osztályfőnök szemében a biztatás és segítőkészség, Laciéban a köszönet fénye tükröződött. R e*flek torok pásztázzák az utat. — A 41-es kilométerkő — kiáltja az egyik katona. Míg várnak, Andrej kiszáll. Szinte kábulatba merülve sétál • föl- alá. Valami mozog a hóban. Kézilámpával odavilágít. Ahogy meglátja a gyerekeket, felvillan előtte otthona, családja Jánja, Mása és Olga, három kislánya. A gyenge fényben sírós arcok tűnnek elő. Andrej vonásain a keserűség megenyhül. A három gyerek odaszalad hozzá. Nem érti' a szavukat, de ahogy kapaszkodnak rá, érzi, ők is olyan árvák, mint ő. — Anatölij — lép zavartan parancsnokához Andrej Szergejevies — mégis hazamennék — mondja szinte suttogva. Tarakanov megérti a katonát, majd, zsebéből hosszas keresés után pár darab csokoládét halász ki. Elosztja a gyerekek közt. Az egész szakasz körülállja őket, Szása töri meg a csendet. — Parancsnok elvtárs, még három hely lenne a gépen? A parancsnok némán bólint. Antal, Marika és Kati katonaköpenybe burkolózva, prémsapkában állnak a 41-es kilométerkő mellett. A november végi hajnalon az ég szürke sátra alatt megjelentik a várt repülőgép. Zúgása békés nyugalmat terít szét a hóval borított földeken. Barabís Judit (Ezüstéremmel kitüntetett novella. A szerző a gyulai Erkel Gimnázium tanulója.) Diákünnepek MEGYEK Eridj, fiam! — szól az apa, mint egykoron a mesékben. Eridj, fiam, iskolára! Légy a család büszkesége. Tanulj, fiam, helyettem is! Bár én is tehettem volna. Eridj, fiam! — szól a levél, s ml minden van a két szóban. Benne van az édesapám Vékonypénzű sorsa, képe. Nem volt csak egy szakiskola, kicsiny’ volt az apja pénze. Benne van az öreg Simon, vén szomszédunk bizodalma, Apám, Istvány adóívét vagy kérvényét, hogy megírja. Benne van sok rég-életnek nem valósult, kérges vágya. Bennem legyen óhajuknak legmelegebb melegágya. Megyek mindig! Vezessetek! Két kezemet jól szorítva. Adjátok a szemeteket: a látásom legyen tiszta. VONATON Elfáradva, így utazom Elringató, vén vonaton. Ülök a komótos csöndben, Vén, álomkérődző ködben. Kinézek, de langyos szél van, Elkábulok elaléltan. Szürke ég. fák, földek zúgnak, Bamba bénaságot súgnak. Rongyos felhők tikkadt égen. Lomha foltok kopott réten. Árokmélyen tócsa kotlik, Benne kevés fúnypor botlik. A vonat meg kúszik, untat: Elaludhat, elaludhat. Valami ott suhan, ragyog, Mint a villám! S éber vagyok. Egy hajfürt a szélben lobban, Csitri lányfej éleszt jobban. Kóchajának sátorában, Huncut szeme csillagában Kéken ragyog tüzek fénye, Ifjú élet izzó ténye. Ide pillant és én vissza, Huncut párbaj ízét issza Két gyereknek évődése. Tán szerelem ébredése? Fék csikorog, száll az álom. Megérkeztem! Le kell szállnom! Kristóf István (Bronzéremmel kitüntetett költemények. A szerző a gyulai Erkel Gimnázium tanulója.) Cs. Szabó Erzsébet (Gyula) Csendélet (Ezüstéremmel kitüntetett alkotás.)
