Békés Megyei Népújság, 1965. május (20. évfolyam, 102-126. szám)

1965-05-16 / 114. szám

KÖRÖST AJ

*#F

KULTURÁLIS MELLÉKLET

Mindenkiben és mindenben az újat keresi

Reflektorfényben: Gábor Miklós

Hamlet-alakításáról hónapokig írtak az újságok s még ma is beszélnek róla azok, akik látták. De nem ez volt egyetlen olyan szerepe, amely kitörölhetetlenül belénk ivódott. Éppen ezekben a hetekben újították fel filmszínházaink a Budapesti tavasz című filmet, amelyben tíz esztendő távlatából is kimagasló színészi alakítást nyújt Gábor Miklós. És sorolhatnánk még hosszan emlékezetes szerepeit. Nyugodt szívvel mondhatjuk: Gábor Miklós1, a színész, .már elérkezett a csúcsokig, S mint ember ?

súlyosan tragikus feszültséget valamilyen mulatságos jelenet. Persze, nemcsak ezért. De ő arra ugyancsak gondolt, hogy nem lehet három órán át állandóan csak drámai feszültségben tartani az embereket. Az élet egészének az ábrázolására törekedett. Ez persze nem könnyű dolog, hiszen az élet ezerszínű. Neki mégis sikei'ült. Éppen a Hamlet példájával bizonyíthatom ezt. Bár lelkén nyomasztó súly nehezedik, mégis tud csúfolódní a környezetén, sőt a sírásóval még csipkelődő szójáték- csatába is elegyedik.

szenvedély van benne! Még mi sem, akik ismerjük és szeretjük, nemcsak mint kollégát, mint barátot is. Amikor megnéztem, másnap a Hamletét másként játszottam, mint addig: új színeket, új árnyalatokat fedeztem fel. Amikor1 egy , tehetséges színészt, laka- ’ tost, könyvelőt vágj1 festőt munkája közben láthatok és felfedezhetem az addig ismeretlen igazi lényét, képességeinek újabb és újabb vonásait, ezek a legszebb- ünnepnapjaim!

Mindezt egyszerűen, magától értetődően mondja, mintha másképp nem is lehetne élni. És közben változatlanul mosolyog s kezében

játékosam mozdul a szalmaszál:

*— Tanulni mindig, mindenkitől. Hogy miért tartom ezt ennyire fontosnak? Mert egyetlen író sem tudja azt megírni, amit a színész a színpadon megteremt. Mert egyetlen író sem gondolhat arra, ami éppen az én idegeimben rejtőzik. Az élő emberi Ez a legfontosabb! De mikor láthatod meg, hogy milyen is az az ember igazán, akivel egy asztalnál ülsz és mindennapi dolgokról beszélsz? Csak akkor, amikor azt végzi, amit igazán tud és amit csak ő tud. El tudnád-e képzelni feketézés közben a kitűnő futballistáról, hogy milyen ragyogó szervezőkészség rejtőzik benne? Csak, ha a pályán látod! Játék közben. És csak ott veheted észre, hogy veszélyes helyzetben a másodperc töredék része alatt pontosan meglátja, mit kell tenni és már cselekszik is: egy fejmozdulattal irányít, mozgat, lelkesít tíz embert. És ezt mind csak ott ismerheted meg.

Elgondolkozik egy pillanatra, úgy folytatja tovább.

— Talán azért tartom olyan fontosnak ezt, mert a régi nagy színészek közül csak keveset ismertem, hogy tanulhattam volna tőlük. Odryt sohasem láttam. Csak néhány fényképem van róla és néhány lemezem. Gyakran felteszem ezeket a lemezeket. És hallgatom a hangját. Nézem fényképeit. És ha egy szerepre készülök, olykor gondolok arra: hogyan is mondaná ezt Ödry?

A beszélgető-csevegő Gábor Miklós, a művész, aki szenvedélyesen keresi mindig és mindenkiben az újat. Aki kutatja az élő embert és azt, ami benne a legértékesebb rejtett sajátja, hogy a színpadról aztán százszoros kamattal adhassa vissza, amit tőlük kapott. Jákó Pál

Ülünk a cukrászdában, szalmaszálon szívjuk a narancs levét és ö régi emlékeket idéz. Közben nevet és mosolyog, még a látszólag legjelentéktelenebb epizódokon is. Így magyarázza vidámságának okát:

} — Senki sem tud állandóan csak tragikus feszültségben élni. Igaz, kicsattanó jókedvben sem. Valami, ha még oly kevé6, a másikból is mindig jelen van. Ezt Shakespeare zseniálisan, látta meg. Részben ezért követi nála Olyan gyakran a

Mrg beszél, tekintete állandóan a körülöttünk ülők arcát figyeli. Ügy mondja, szinte bocsánatkérően:

— Figyelni keli az embereket. Nemcsak munkájuk közben, akkoa1 is, ha' leülnek néhány percre megpihenni. Mindig, mindenkitől tanulhatunk és kell is tanulnunk! Hadd említsek egy példát. A napokban láttam Psota Irént a Yer- má-ban. Ki hitte volna, hogy ez a kedves lány olyan gyönyörű asszony tud lenni és olj'an tomboló

iWBE ■ =

Baranyi Ferenc:

Sorrento

Itt szinte mindig jókedvű a tenger, kéken kacag a szürke sziklafalra, amelynek kö-redőzte homlokán fönn szélfútta-hajként leng a sok narancsfa,

A tájhoz szűkül bennem, itt a lélek, nem úszik el„csupán a horizontig, majd visszaring egy hullám sima hátán s parthoz .verődve újra kékbe omlik.

Így jár a lelkem part és láthatár közi, a leékr vidék így tartja bűvkörében, mély, improduktív zsibbadásba zárja, e szépségekkel elhatárolt éden.

Valami bűvös, kéjes renyheség ez, a nemtörödöm-lélek itt bukik meg, mert létfenntartó gondja itt fogy el, itt semmittevő álommá lesz az ihlet.

De éjjelente megvadul a tenger és zaj-zászlót a part-törő moraj bont, olyankor — mint halász-tüzek a sziklán . bennem kigyúl a költőt éltető gond.

Rideg Sándor:

Csadálatos gépezet

Nem mondom, hogy a történetem idejében valami nagy becsülete volt a rnun- kásembemek, de amint mondani szokták: aki akart, dolgozhatott.

Magam a legváltozatosabb munkákat: vállaltam, mivel éppen ez idő tájban jöttem fel Pestre, s nem volt isme. retségem, azonkívül nem akartam huzamosabb ideig dolgozni olyan helyen, ahol keveset fiaettek vagy gorombán bántak az emberrel. Ezért a foglalkozásomat szinte naponként változtattam.

Húztam kocsit, fejtem tehenet, cipeltem halottat, éjjelenként egy péknél kenyeret dagasztottam; máshol hurkabelet mostam, majd tormát árusítottam, a kőművesek mellett latyakot kevertem, részt vettem egy szegény család kilakoltatásában és számtalan egyéb dolgot műveltem. S a végén ott álltam a széna piac közepén a többi rongyos ember között, bután és reménytelenül, mint aki semmihez sem ért a világon.

Sokára virradt rám a sze.

rencse napja, amikor már mindent meguntam, munkát és munkanélküliséget egyaránt: bejutottam egy csokoládégyárba zsákporolónak. Poroltam a zsákot délelőtt, délután száz- és ezerszámra. Az orrom és a fülem telerakódott kakaóval és mindenféle szemétporral, a szemem beragadt, a hajam összegubancolódott tőle, s utóbb az agyvelőmet is belepte: álmomban is zsákot poroltam, bálákkal birkóz. tam. Reggelenként csuromvizesen. elpiszkolódva ébredtem föl, mintha egész éjszaka dolgoztam volna.

Később már aludni sem tudtam. Olyan zavaros szemmel jártam a világban, mint valami próféta. Gondolkodtam, tépelődtem, hogy miként szabadulhatnék meg a zsákporolástól? A cél érdekében kész lettem volna a vallásalapítástól kezdve a miskárolásig mindenre.

Gondolkozásom közben lassanként kialakult képzeletemben egy csodálatos gépezet terve. Nagyot mondok, de való igaz: föltaláltam a zsákporoló gépet. TöVajnai László:

MÉGIS

Feladványa magamnak:

Fehér veréb és fekete galamb.

Ki állítja, hogy ismer engem1'

Anyám néha kitalálta gondolataimat, de ő már régeit búcsúzás nélkül magamra hagyott.

A világ azóta egyre bonyolultabb.

és városom

mint ezerkarú polip

fogvatart.

..Vidéki'’ vagyok aki Pest utcáin majdnemhogy idegen.

Szemem Íriszébe cigányfejeket rajzol a reggel.

Menekülő árnyék s hóditó tény, magány és. közösség torlódik össze bennem Csigahéj a házam és hazám a gyár.

Egy repülőgép húz az ég alatt: a vágyam

innen és túl

ősvadon,

sziklarengeteg,

s a nagymesszi tenger.

Mégis,

úgy vagyok itt

és úgy maradok.

mint fűzfa a Körösparton.

keletiesebb valamit még el lehetne valahogy képzelni, de szebbet, soha! He sem kellett rajzolnom, úgy készítettem el egy-két kézi szerszám segítségével. Ven. tillátorforma szerkezet kere. pelt benne és a kintornához hasonlított. Mindenképpen alkalmasnak látszott arra, hogy életfogjrtig megéljek belőle. Kipróbáltam a szomszédaim előtt. Kitűnően működött. Semmi akadályát sem láttam annak, hogy nyilvánosság elé ne lépjek vele. De, hogy lék ne támadjon a szerencsémben, először is hozzáláttam közvéleményt szerezni magamnak.

A gyárban minden elérhető embert meggyőztem gépem rendikívüliségéről. Órákig beszélgettem a portással mindenféle technikai kérdésekről. Állítása sze. rint neki is volt előkészületben valami találmánya. A távcső látókörzetét akarta kitágítani, az ördög tudja, miért.

S amikor egy munkavezető is érdeklődni kezdett nálam a találmányom felől, döntő lépésre szántam el magam. Beszállítottam a gépet a gyárba, s a kora délelőtti órákban minden számottevő főbb embert összehívtam a zsákporoló helyiségébe. El is jött mindenki, akiben .egy kis kíváncsiság volt.

Ott volt többek között az osztályvezető, a vegyészmérnök, négy felügyelő, az igazgatóságtól egy hivatalnok és néhány kisebb szernél júség. Magam le sem vettem bejáróruhámat. Szentül hittem, hogy nem porolok zsákot többé az életben.

A márványkád helyén, ahol a zsákot rázogatni szoktam, ott állt a gép, és én a szerkezet csodalatos egyszerűségét magyaráztam az egybegyűlt uraknak. Úgy beszéltem velük önérzetesen, mint egyenrangú emberek szoktak beszélni egymás között.

De amikor az első zsákot beeresztettem a gép szájába, még a levegő is megváltozott körülöttem. A gépen minden elképzelhető nyavalya erőt vett. A zsák rácsa- varodott a belére, a hajtóvasa levált, a dob megrepedt benne. Szét kellett szednem az egészet.

A dirib-darabokra azonban már senki sem volt kíváncsi. Az urak úgy tűntek el mellőlem észrevétlenül, mint a pipafüst. Két perc alatt egyedül maradtam és ott álltam kétségbeesve a gépem mellett. Ügy éreztem, örök adósság marad utánam, ha el nem bujdo-