Békés Megyei Népújság, 1965. április (20. évfolyam, 77-101. szám)
1965-04-16 / 90. szám
W65. április 16. 5 Péntek Nem a Enyedi G. Sándort, a gyulai ■tanács elnökét felszabadulásunk 20. évfordulóján a Munkaórdem- rend araoyfokozatával tüntették ki. Nem kérdeztem meg tőle, hogyan jutott el a kitüntetésig, mert ezt válaszolta volna: -V Sajnos, most nem érek rá. — Ezért mkább olyan illegális íze lesz ennek a riportnak. Több mint egy évtizede vezeti, irányítja Gyula város tanácsi apparátusát. Emlékszem, 1957 júniusában a város úgynevezett Krinol in -negyedében egy nagy zápor után és a feltörő talajvíz miatt vadvíz lepte meg a kerteket, udvarokat. Egész éjszaka ástuk- az ideiglenes levezető csatornákat. A sötétben nem látja az ember, ki mellett dolgozik, A sáros, szürke hajnaliban üdvözöltük egymást, s akkor szólt rá az egyik szomszéd á borostás, sápadt fiatalemberre: Te is itt vagy, Gábor? — Nem válaszolt, csak motyogott valamit Egy cserépdarabbal ilékotorta a sarat az ásóról és eltűnt. Kilenc óraikor pedig már fogadta az első nénikét, aki nem tudott eligazodni a különféle hivatalos papírok útvesztőjében. Elegáns volt, frissen borotvált akkor is, mint mindig. A portré írásakor az ember szeretné megrajzolni a külső lényegtelen, és a belső lényeges tulajdonságokat. Enyedi G. Sándor esetében a munka és az ember elválaszthatatlan. Rá talán ez illik: Ember tud lenni mindig. A legnehezebb munkában is. a legfonákabb szituációban is arra ügyel, hogy a másik embernek segítsen — senkinek se ártson. Szenvedélye, hogy fényképezőgépével járja kedves városát, s lencsevégre kapjon minden olyan életképet, amely városának egy- egy jellegzetes eseményét jelenti. Barátjával sétált egyszer az utcán. A DÁV előtt betonoszlopokat raktak egy teherkocsira. Váratlan mozdulattal a földre haji tolta nyakából a fotómasinát, s rohant a cipekedők felé. A barátja értetlenül nézett a rohanó elnök után. Pedig csak az történt, hogy az egyik idősebb rakodómunkás lábai megroggyantak egy pillanatra a teher alatt... Sok szó esik manapság a romantikáról, arról is, milyen vadregényes volt az a korszak, amiVaj... haj! Nincs vaj... Napok óta ezt a ; feleletet kapják a háziasszonyok 1 az üzletekben. Pedig dehogyis- j nincs. Csak mindig máskor. Ha ; délelőtt jönnek, azt mondják, : délután lesz. Ha délután, az a fe- : lelet: délelőtt kiosztottuk. Legyünk tárgyilagosak. Elhisz- : szüli, hogy az átlagosnál ezúttal : kevesebb vajmennyiség áll az üz- ■ letek rendelkezésére, mint mond- • juk tavaly húsvét előtt. De iga- • za van annak a fiatalasszonynak, ; aki a napokban kifakadt a cse- ! megebolt pultja előtt: „Én egész délelőtt dolgozom, délután pedig • soh’ sincs vaj. Bezzeg délelőttön- : ként három-négy táblával is el- j visznek. Miért nem gondolnak 1 azokra, akik csak délután tud- ; nak vásárolni!?” Tényleg, miért nem gondolnak. ! Vaj nincs — mondják. De baj az • akad, főleg a vaj „elosztása” kö- ; rül. Ami pedig bosszantja az ál- ’ lampolgárokat. v. d. ; márványtábláért kor a lovag csodátlates vívással ledöfte az álnokot. Ö mondta, az elnök elvtárs, hogy a ma emberének a hétköznapok látszólag egyszerű, de mégis nagyszerű munkájában lehet és kell is romantikus hőssé válnia. A vendég és a kívülálló ezelőtt tíz évvel -még mosolygott a gyulaiakon, mondván: lokálpatrióták. Valóban, a váron és a füzes partú Élővíz-csatorna n kívül nem is volt olyan vonzó érdekesség, ami a modern ember érdeklődését lekötötte volna. Nemcsak megyénkben, de az egész országban tudják, hogy az őspark kellős közepén létrehozott, ma már híres Vérfürdő gondolatának megvalósítása Enyedi G. Sándor, és az évekkel ezelőtt elhunyt munkatársa,barátja, Törzsök Márton agyában, szívében született meg. Ott ásták az első medencét az őspark súlyosan suhogó lombjai alatt. Emlékezhetnek rá az első ikapavágók, hogy volt ott egy csöndes, ikifakult melegítés fiatalember, aki szó nélkül hajigálta ki a földet az egyre szélesedő, egyre mélyülő gödörből. Mellette egy, a földmunkához jobban hozzászokott ember dolgozott. A két ember a tanácselnök és az apja volt. A gödör azóta a Gyulai Vérfürdő legszebb medencéje. Vidám gyerekek csúsznak bele hangos loccsanással, pettyes labda csapja a vizet, s a tanácselnök angol vendégeket kalauzol. Kár, hogy nem tudja az angol „lady”, hogy az elegáns fiatalember barna kabátjában, jól megkötött bordó nyakkendőjével — egyike volt azoknak, akik a kavicsos, harasztos földbe elsőnek vágták bele a csákányt... — Ha az ember csak azért dolgozna, hogy az utókor márványtáblát állítson neki, az élet nem érne egy hajítófát sem — mondta egy író—olvasó-találkozón a szünetben, amikor az élet értelméről. s az ember céljáról beszélgettek írók s olvasóit. Alig egy hónapja, hogy felavatták Gyula újabb büszkeségét, a fedett gyógyfürdőt. Szépségéről, hasznosságáról a televízió, a rádió és napilapjaink beszámoltak. A tanácselnök, akinek számtalan ajtón kellett kopogtatnia, akinek különféle szervekkel kellett veszekednie, hogy ne húzódjék már a határidő — szerényen meghúzódott a háttérben. ® az embereket figyelte, vajon tet- szik-e nékik, vajon jól érzik-e magukat. Meglestem: amikor az egyik bajuszos bácsi derűsörömmel üldögélt a vízben, s feljebb tolta fején a kalapot — elkattin- totta a fényképezőgépét. Azt mondják az emberek: Enyedi Gabi nélkül (így szólítják a „háta mögött”) semmi sem történik Gyulán. Ha túlzott is a kijelentés, igaz az, hogy több mint egy évtizede vezeti, irányítja a kis város életét. Az elszigeteltnek látszó Gyulára lassan felfigyelt az egész ország; nyaranta egyre több turista látogat el más országokból is, s amikor egy-egy augusztusi vasárnap tízezer ember lubickol a vízben; köztük a diósgyőri vasmunkás, a csabacsűdi tsz-paraszt, a francia turista, akkor ő is elvegyül seregükben. S csak azért száll ki néha a vízből, hogy fényképet készíthessen a dolgozó emberekről, akik a gyulai fürdőben pihennek. Hazánk 20. szabad évében mellére tűzték a kitüntetést. Meet őt fotózták. Az ünnepségen zavarban volt, mintha erre gondolt volna: „nem tettem én semmi különöset..Ternyik Ferenc Cikkünk nyomán Kár volt veszni hagyni Lapunk 1964. december 30-i számában széljegyzetként Hátha megszívlelhető címmel arról írtunk, hogy Orosházán, az úgynevezett Kiss István-gödör partját az ottani vas- és fémipari ktsz telepéről oda szállított műanyag hulladék borítja, ami látványnak sem szép és az sem lehetetlen, hogy a hulladékanyag iparilag még értékesíthető, felhasználható. A közelmúltban a cikkéi kapcsolatban levélválasz érkezett a Kisipari Szövetkezetek Békés megyei Szövetsége részéről, melyben — többek közt — ez áll: — A cikk valóban jelentős problémára hívta fel a figyelmet, olyanra, mely revizori vizsgálat alapján szövetségünk előtt már korábban ismert volt. Az Orosházi Vas- és Fémipari Ktsz múlt év elején kezdett műanyagcikkek gyártásával foglalkozni, a hulladék értékesítése azonban nem nyert megoldást. Ezért jelentős felelősség terheli a MÉH Vállalat orosházi telepét is, mert annak ellenére, hogy kötelezve van — jogszabályi rendelkezéssel— a műanyag hulladék átvételére, csomagolási és tárolási nehézségekre hivatkozva azt megtagadta. A ktsz a nagy mennyiségben felgyülemlő hulladékot a telephelyen tárolta, amikor azonban ott építkezés kezdődött és a felvonulási területet biztosítani kellett, az útban lévő műanyag hulladékot kihordták az úttest túldldalán lévő gödör partjára, de bekerítéséről és ily módon való megőrzéséről nem gondoskodtak és így a lakosság belőle nagy mennyiséget széthordott. A hulladék az újságcikkben említett célokra nem alkalmas ugyan, azonban fnegőrölhető és ismét műanyag lapokká önthető. A fenti eljárás miatt tehát a ktsz-t jelentős anyagi kár érte és emiatt szövetségünk a szövetkezet elnöke ellen fegyelmi eljárást indított. Az okozott kár megállapítása nem könnyű, mert a hulladék nyilvántartásának a vezetése nem történt meg. A fegyelmi eljárás során intézkedés történik a felelősségre- vonásra és a szövetkezetei ért kár megtérítésére. • Jobb későn, mint soha — tartja a közmondás — és az eset másutt is szolgáljon tanulságul olyképpen, hogy még a hulladékanyagok is népgazdasági értéket képviselhetnek, megóvásukról és további felhasználásukról idejében kell gondoskodni. / Elsüllyedt város Görög és amerikai régészek a legmodernebb tudományos berendezés, az úgynevezett rubidium magnetometer segítségével akarják feltárni a Kor i n thoszi - öbölben mintegy 2338 évvel ezelőtt elsüllyedt ősi Helice város romjait. Helice városa a bronzkor vége felé szökőárnak esett áldozatul, abban az időszakban, amikor a görög kultúra a fénykorát élte: Pláton javában tanította növendékeit, Arisztotelész 12 éves fiú volt, Skopász és Praxi telész remekműveit faragta márványba. A tudósok szerint Helice városában minden bizonnyal csodálatos remekműveket lehet felfedezni, amelyek kitűnő képet nyújthatnak az antik világ virágkoráról. (MTI) Gerő János: ICUsi Biti Utcctttysépa Szatirikus kisregény 26. Megint felvillant benne az a gondolat, ami először: el kell fogatni őket Kérészékkel. Áthívta az „ezredes”-t tanácskozásra. Kun Ferit szalasztotta érte, a kisbírót, a Független Kisgazda Földmunkás és Polgári Párt elnökét. Az „ezredes” meg is jelent öt perc alatt. Kicsi Biri elmondott mindent, és várta Kérész tanácsát. Az „ezredes” azonban egyelőre a füle tövét vakargatta, nem tudott javasolni semmi okosat. Valami pocsék érzése támadt hirtelen, olyasmi motoszkált benne, hogy ennek nem lesz jó vége. A bizottság rájöhet sok mindenre. Mondjuk: a disznók, borjúk, nagy hordó borok elrekvirálásá- ra. A bebörtönzöttekrői is tudomást szerezhetnek — egyiket éppen a napokban rakták meg a közbiztonságiak, szerencsétlenből nemigen lesz ember ebben az életben — szóval, ebből csak baj származhat... Elfogni éppen elfoghatnák őket, egy szavukba kerülne csupán, és már hoznák is befelé őket a közbiztonságiak. Ez viszont nagy kockázat, hiszen akkor még jobban meggyűlne a bajuk a debreceni kormánnyá!. Kicsi Bin türelmetlenül noszogatta Kérészt: — Na, mit lehetne tenni? Máskor nagy szád van, de most mit javasolsz? Az „ezredes” sunyított. Gyűrte a cigarettát, nagyokat szippantott, majd amikor látta, hogy nem térhet ki a válasz elől, csendesen mondta: — A fene tudja?! — Elfogassuk őket? .:. Az „ezredes” tanácstalanul és bátortalanul széttárta a karját, de nem szólt egy szót sem. Kicsi Biri a fogát csikorgatta. Most lenne okos tanácsra szüksége, s ehelyett se hideg, se meleg választ kap. Ilyen bizonytalanságot nem várt leghűségesebb emberétől. Mi lesz itt, ha ilyen hamar gatyába szalad a bátorságuk a többieknek is? Ma- gá ráhagyják a legkritikusabb időben, elpártolnak, megfutamodnak? A düh szétterjedt egész ideg- rendszerében. Markolászta az asztal sarkát, belesápadt. Előbb sipítva tört fel belőle a hang, azután ordított: Minden épkézláb közbiztonsági ide jöjjön, a községházára! Itt bevárjuk őket. A további utasítást majd megkapod. * * * Kérészt a régi parancsoló hang észhez térítette. Üjra az utasításokhoz szokott, tisztesség- tudó szolga volt. — Értettem — válaszolt alázatosam, majd sarkon fordult katonásan és elment. Kicsi Biribe olyan ütemben szállt vissza a lélek, ahogyan a közbiztonságiak érkeztek. Egy órán belül ott volt minden fegyveres emberük a községháza tanácstermében. Kérész négyet elugrásztott közülük azzal a paranccsal, hogy tartsák szemmel az idegeneket, jegyezzék meg, hová mermék, kivel beszélgetnek. Szigorúan a lelkűkre kötötte, kettő mindig a nyomukban legyen, kettő pedig felváltva hozza a hírt, hogy minden lépésükről tájékozva legyenek. Az elnök küldöncöt menesztett azokhoz is, akik földet kaptak a Liesthein-birtokböl. Azt üzente az új földtulajdonosoknak, álljanak keményen a sarkukra, mert Debrecenből két ember érkezett, akik el akarják venni a földet. Jöjjenek hét családostól megvédeni a köztársaságot. Az elnök úgy számított; ha az ötven háztól néhány tucat ember megérkezik, az is jó lesz. Legalább meglátják a híres debreceniek, hogy a nép ki mellett áll. Eltelt egy óra, mire az első küldönc megérkezett. Újságolta, hogy Mihályéknál, Széles Jóskáéknál, Süket Kabaréknál jártak a kormány biztosék, később arról hoztak hírt, hogy a Kishangyában összeszaladt vagy tizenöt ember a két débreceni hírére. Késő délutánig szaladtak a küldöncök, a közbiztonságiak meg várakoztak. Kártyáztak a tanácsteremben, egyik csapat huszonegyezett, a másik ultizott. Játék közben pedig iszogattak is. Méghozzá kisüstit. Ezt kapták szíverősítőnek. Enni nem engedtek haza senkit, mert az elnök megtiltotta. Kárba veszne az egész napi rostokolás, ha akkor térnének vissza a debreceniek, amikor a közbiztonságiak éppen ebédelni vannak. Majd esznek, ha az idegeinek ki- taikarodnak a faluból. A Liestheim-birtok új tulajdonosai közül néhány szintén ott lézengett egy darabig a községháza előtt. Faggatták az elnököt, tudni akarták, miféle emberek ezek a debreceniek. Akadt, aki látatlanban azt tanácsolta, hogy zsuppolják ki őket a faluból. Mások a megverés mellett szavaztak. Kicsi Biri mégsem adott parancsot egyikre sem. Várt, és a szobájába zárkózva, gondolkozott. Az új birtokosok nem győzték türelemmel. Acsorogtak délfeléig, aztán lassan szétszéledtek. A tanácsteremben strázsáló közbiztonságiak, jobban mondva rendőrök viszont nem mehettek él. Meg is éheztek alaposain, mert már sötétedett, amikorra a kormánybiztosék előkerültek. Kérész parancsa szerint három rendőr a községháza előtt cirkált, négy ember meg a folyosón állt. A többi fegyveres a tanácsteremben várakozott készen arra, hogy beavatkozzanak, ha szükség lesz rájuk. Jöttek Siposék, és itt is, ott is fegyveres emberekkel találkoztak. Két járőr a nyomukban volt egész nap, itt a községháza körül meg valóságos főhadiszállásra bukkantak. Amerre csak tekintettek, mindenütt puskás, gép- pisztolyos embereket láttak. (Folytatjuk)
