Békés Megyei Népújság, 1965. március (20. évfolyam, 51-76. szám)
1965-03-14 / 62. szám
te# .QX KÖRÖSTÁJ ____________KULTURÁLIS MELLÉKLET___________ < * írói alkotómunka, túlórában Hogyan lehetne felrázni néhány alvó embert? Fehéren csillogó ősz haja, markáns arcvonásai és ha szól: ízes, szép magyar beszéde az első találkozás után már eleven emlék - kép marad, szeretetteljes modora mélységes emberségről, szatdrizáló hajlama alapos emberismeretről vall. Első regénye 1943-ban jelenít meg, a háború vihara azonban a szó szoros értelmében szótfújta lapjait, a nyomda, ahol készült, a harcok martaléka lett, olvasó a regényt soha nem olvashatta... Majdnem két évtized telt el, amikor újra írni kezdett, élettapasztalatban erősödve, stílusban leegyszerűsödve, gondolatok, ban gazdagodva. Az új kötet a Tiszatáj-Magvető kiadásában 1963-ban jelent meg, Galagonyagally címmel. Tizenhét novella és egy kisregény: a Galagonya, gally, a távolabbi évek és a ma legfrissebb írásai. Csoór István nem szakadt el az irodalomtól, növeli áskötetének sikere egyértelmű volt. A kötet boritólapjánalk fül-jegyzetén néhány humoros mondatban jellem, zi önmaga életútját, majd megkomolyodva ezeket írja: „Szeretem a nagy építményeket, és jólesik tudni, hogy az építményhez felnyújtottam a maltert , adogattam a téglát, és ha a mesterek vízért kiáltottak, vittem a vizet. Szakmunkások mellett kell a napszámos is, így kerek a világ..." Most, újabb találkozásunkkor, Orosházán, a Köröstáj-ankét után, egy kellemes presszóban ülve először erre a kötetre emlékezik, amikor azt kérdem tőle, hogy mi újság a műhelyében? — Így kerek* a világ — megnyugvást a kritikák nyomán, hogy jó úton jár. Így jutott el a mához, ahhoz a perchez, hogy Orosházán, az ankét után egy meghittnek tűnő sarokban a műhelybírekről kérdezem. Csoór István (balról) Mocsár vasú-találkozó szippant egyet majdnem folyton égő cigarettájából —, de amellett, hogy kerek, hogy egész, roppan* bonyolult is... Az igény vagy a cél, amiért ezt említette, nyilván nem az, hogy közhely- lyel üssön el holmi komolyabb problémákat, de ha a szó mögé tekintünk, kiderül, bármennyire is közhely az, hogy a világ bonyolult, mégis igaz. Csak a saját sorsát, életét említi, az első könyve szerencsétlen pusztulását,- aztán az évtizednél is hosszabb időt, amikor úgy érezte, nincs mit írnia, nem keli írnia, aztán a rádöbbenést, hogy mindez nem igaz, van mit írnia és kell, hogy írjon... Az első, valóban megjelenő kötet örömét, izgalmát, és a Vágási Imre: A CSEND A csend, kedvesein, felüvölt néha terhesen a jövő óráitól. Mikor fog bánlat,lan lenni a munka, szerelmünk, mely tétova és átfonja a népet, mikor lesz terheletlen. Nem tétlen csendre vágyom, ó, kedvesem, csak a csendre, mely temperáim közt szétfolyik, g a nyugodt ember képét felszegezi a házak friss falára. SZERELMES MENEKÜLÉS Elfutnék a szerelemtől, mely úgy sarjadzott testemben, mint fűzfa ártér iszapjában. Elfutnék a te testedtől, fürgén festő njiáidtól, én tebenned elátkozott. Ö, hogy egyeznék a törvénnyel, mely megfeszíti testem és kibékítene veled. Kérlek, öltöztess fel a hangok összecsengő játékával, hogy alázatos lehessek. Gáborral egy gyulai író—ol- szünetében, — Az elmúlt óv a megfeszített munka éve volt. Jó erőben érzem magam, napi 14—16 órát is dolgoztam, nem tagadom... És azt sem, hogy az irodalom nekem plusz munka, mert ugyebár van egy „mellék- foglalkozásom” is, a gyulai vízügynél. Ha az nem lenne, nem tudnék írni, mert ott még nem tartok, mint jó néhány befutott, hogy csupán az irodalomból éljek. — Nincs időhiányod? — kérdezem, hiszen a művészek legtöbbje, aki nem „szabad úszó”, ezzel küszködik. Ironikusan mosolyog. — Nincs. Alváshiány, az esetleg. De mondom, bírom, és ennek örülök. A forró fekete mintha közlékenyebbé tenné. Elmeséli, hogy a napokban fejezte be életrajzi regényét és benyújtotta a Szépirodalmi Könyvkiadóhoz. A regéig 420 kézirati oldal, a címe: Hegy és gór ángy. Az elmúl* 18 év története adja a témát, gazdag, áradó cselekménye (módom nyilrt beleolvasni!) érdeklődés* keltő sikert sejtet; egy másik kötete pedig — Hová hullnak a csillagok? címmel — a Tiszatáj-Magvetőné! vár kiadásra. Ebben három kisregényt kap az olvasó, az egyiket (Nemzetes asszony) a Tisza táj márciusi számában kezdték közölni, befejező része áprilisban jelenik meg. Egy esztendő eredménye mindez és nem kevés. Közben máris új tervek foglalkoztatják, ezekről azonban mélyen és bölcsen mosolyogva — haüigait. „Most pihenek néhány hetet, megérdemlőm, úgy gondolom. Legalábbis, ón úgy gondolom... Aztán majd meglátjuk. Az sem árt, ha az ember néha, kiiktatva az idővel való bajvívás*, meditál a világ dolgain, eddigi életén, és rendszerezgeti, elemezgeti élményeit, benyomásait. Munkaköröm is segít ebben: hetenként megfordulok az emberek között, gátőrök, halászok, vadászok a legközvetlenebb ismerőseim. Kifogyhatatlan tár. Süle István ház ez, és érzékeny műszer — mint minden ember —, reagálásuk a hétköznapok eseményeire őszinte, nyílt.” Hangsúlya most nem ironikus, elmaradhatatlan cigarettája bársonyos kék füstfelhőbe burkolja markáns arcát. Később mondja: „Egy baj azért mégis van. Nem valami gyöngy az írók élete ebben a megyében. Mintha nem is lennénk, olyan. Egy éve vagy több is, te vagy az első, aki megkérdezte tőlem: mát írsz mostanában, dolgozol-e? Ez pedig elég baj. Mondd, hogyan lehetne felrázni néhány alvó embert, akinek észre kellene venni, hogy mi is létezünk, és egy-kót téglát feladtunk már az épülethez?” őszinte és nyílt választ adtam Csoór Istvánnak, ugyanúgy, mint vízparti ismerősei: „Néha úgy érzem, fogalmam sincs”. Bizony igaz tehát, hogy a világ amellett, hogy kerek, roppant bonyolult és érthetetlen is néha. Sass Ervin Csoór István: Faluvégen Kiss Zoltán: Téli ködben Nyári melegben gőzölgőit így a terített aszfalt, míg szálló gömbös köd-pára-felhők kánonja tükrös égbolttá feszült. Lépek a járdán. Derékig járok folyondár-karú füstölgő kődben. Almosán néznek reám a házak hártyás szemei. Autó suhan. Villamos csönget. Hajlik a sín, mint terhével a jég. Kapuk nyílnak és didergő utak ködmöne zárul. Távolban — látom — pipáló házak ülik körül a vajúdó régit, várják, hogy szüljön soha nem látott, ébredő újat. Kődbe takartan így él a tegnap köztünk a mában, s remegve féli, mit hoz a zsákját kibontó holnap. Csókafészek II szalmahalú ács «tokbain készítgette a disznóvágást. A húsdarálót sötét este vitte a köszörűshöz, és útközben kerülgette az embereket, nehogy ismerősibe botoljon. A perzselő emberrel is olyan halkan beszélt, mint aki tudja, hogy a meszelt falnak is füle van. A száraz fát is akkor hasogatta, amikor sejtette,' hogy a szomszéd kőműves nincs otthon. A késeik fonásét függömyözött ablak mögött csinálta, és ha nyilt a kapu, olyan gyorsan rámolta el a szerszámokat, mint a sunyi tolvaj a lopott holmikat. A kőműves fia akikor lepte meg, amikor a kés élét pöccin tgette a körmével. Nem hallotta a kapu nyik- kanását, arra riadt fel, amikor a fiú beköszönt az ajtón: — Csókolom... A bajuszát rángatta az ács, és az apró tüskéket szaporán pedergette. Ügy dadogott, mint aki galuskát nyelt: — Tudod... tudod, nem vágta már az aludtejet sem. Az asszonya füzérről szaggatta a fokhagymát és a meghéjazott gerezdeket porceláncsuporba dobálta. Nem időzött a fiú. Sietett haza. Hármasugrásokba! szelte át az udvart, és az apja mellett fékezte le magát, ki a füstölőt élesztgette. Fűrészport szórt a lankadó parázsra, lángolónál! meg fél marók akácszilánkat. Nekitérdelve fújta a parazsat, szinte belevere- sedett a nyaka. A fiú lihegve újságolta: — Odaát vágás lesz... — Mi? — Disznótor! A kőműves felállt. Becsukta a füstölő ajtaját, rátétté a lakatot és az esteli szürkületben átnézett az ács portája felé: — Honnan szagul tad? — Kést fent Károly bácsi, Zsófi néni meg fokhagymát pucolt. — Hűm... Ennyit mondott a kőműves, és ment a dolga után. A gyerek kuncogva lihelt mellette: — Mit csinálunk? — Kacagunk majd reggel... — Kölcsön kenyér visz- szajár? — Vissza, kiskomám, még egy cipót is teszünk mellé... A kőműves már vágott. Még a múlt héten. Arra gondoltak mind a ketten. A hajnali csendre és az ijedelemre. Együtt mentek ki hárman a perzselő emberrel. A kőműves a kifent kést az akól culápjába szúrta, és nyitotta volna az ólajtót. Nem nyílt. Huzigálta a reteszt, ráncigálta, de nem engedett. A fagyra gondolt, hátha beragadt az éjjel az ajtó. Fagyná fagyott, de éppen csak becsei-j edzett a vályúba a víz. Az ajtónak nem árthatott. Kisfejszéért szalajtotta el a fiút, és azzal feszegette. Arasznyi faszegekkel volt beverve az ajtó, és mélyen beágyazva az ajtófélfába. Csak dünnyögött a kőműves, és a kucsmáját csak akkor verte a kőre, amikor a belső ajtót is úgy találta. A fiú húsz faszeget számol* meg a két ajtóban.
