Békés Megyei Népújság, 1965. március (20. évfolyam, 51-76. szám)
1965-03-07 / 56. szám
SP \ A szocialista realizmusról A Társadalmi Szemle februári számában közölte az MSZMP KB mellett működő Kulturális Elméleti Munkaközösség tanulmányát a szocialista realizmus kérdéseiről. A bevezető megemlíti: a tanulmány az évek óla folytatott viták eddigi eredményeit rögzíti, s emellett további vitára kívánja ösztönözni az esztétákat, irodalmárokat, kultúrpolitikusokat és művészeket; hogy a kommunista művészetelmélet eme legfontosabb kategóriájának tisztázására irányuló együttes erőfeszítésük elősegítse művészetünk és kultúránk még eredményesebb fejlődését. Az alábbiakban röviden összefoglaljuk a terjedelmes írás főbb szempontjait. 1932-ben a szovjet párt feloszlatta a proletár irodalmi szervezeteket s a szektás, proletkultos gyengeségek elhárításával egyidejűleg a szovjet irodalom fellendülésének új korszaka kezdődött. Ebben az időben fogalmazták meg először a szocialista realizmus fogalmát. E meghatározás szerint: „A szocialista realizmus, mely alapvető módszere a szovjet szép- irodalomnak és irodalmi kritikának, a művésztől megköveteli, hogy a valóságot forradalmi fejlődésében igaz, történelmileg konkrét módon ábrázolja. Emellett a valóság művészi ábrázolásának igaz voltát és történeti konkrétságát egybe kell kapcsolni a dolgozók szocialista szellemű eszmei átalakításának és nevelésének feladatával.” A későbbiekben ezt a helyes és a művészetek fejlődését ösztönző élvet dogmatikus és revizionista torzítások befolyásolták. A dogmatizmus a valóság gazdag és művészi ábrázolása helyett a merev sémák szerinti illusztrálás felé szorította az irodalmat, a reviziönizmus pedig kétségbevonta a pártirányítás elvi jogosultságát, nem ismerte el a pártosságot a művészetben, hanem az ösztönösséget hirdette. Bár a marxista esztétika igen fontos vívmányai fűződnek Lukács György nevéhez, mégis munkásságának egyes elemei mind a dogmatikus, mind a revizionista torzításokhoz hozzájárultak s nem segítették ösztönzően az új vívmányok között a szocialista irodalmat. Lukács elméletének helyes alaptétele a lenini visszatükröződési elmélet alkalmazása a művészetben. Ennek lényege az, hogy a realista művészet a valóságot híven, a maga összetettségében, teljességében, „intenzív totalitásában” tükrözi. E művészet a valóságot. érzékletes konkrétsággal fejezi ki az egyedi és az általános dialektikáját önmagában egyesítő különös segítségével. De ez az esztétikai felfogás a visszatükröződés filozófiai elvét túl közvetlenül vitte át a művészetbe, s hajlamos volt arra, hogy valamely meghatározott, egyedül helyesnek vélt formát, stílusrendszert is egyedüliként érvényesnek nyilvánítson. Ez a stíluseszmény — számára — a gyakorlatban a múlt századi polgári regény volt, s ehhez képest egy-két alkotó kivételével a későbbi fejlődés — szerinte — hanyatlásnak, dekadenciának minősült. Ez az esztétikai iskola elhanyagolta a világnézet fontos szerepét, a pártosság elvét, lényegében tehát a polgári ízlés és szemlélet húzódott meg mögötte, demokráciafogalmának az irodalomban és művészetben a „nagyxe- aüzmus” kategóriája felelt meg. Így ez a felfogás alkalmatlanná vált arra, hogy vele a / huszadik századi művészetnek a múlt századitól lényegesen eltérő szocialista és polgári jellegzetességeit megfelelően értelmezhessük. A mai vitákban a realizmust és a szocialista realizmust illetően különböző marxista vagy marxista indíttatású nézetek alakultak ki. Roger Garaudy francia és Ernst Fischer osztrák esztéták hajlanak arra, hogy a világirodalom minden jelentős alkotóját besorolják a realizmus körébe. A korábbi dogmatikus felfogás sok jelentős nem-realista művészt elhatárolt onnan, mivel a realizmus fogalmát azonossá tette a művészi értékkel, sőt etikai tartalommal is megtöltötte azt. A realizmus „parttalanná” válása azonban semmitmondóvá tenné a művészi realizmus fogalmát, sole, végletesen absztrakt és eszmeileg _ dekadens, pesszimista művet is bevonna ide, ezért végeredményben elfogadhatatlan. Mindazonáltal a „parttalan realizmus’’ képviselőinek érdemük, hogy — habár túlzottan is —, de hangsúlyt adtak az eddig némiképpen elhanyagolt sajátosság: a művészi aktivitás, az alkotói teremtőkészség gazdag tartalmainak. Egy másik jellegzetes álláspont a vitában az, amely Lukács nagyrealizmus-elméletének nyomában jár, azzal a lé-- nyeges különbséggel, hogy igyekszik magát elhatárolni mindazoktól aZ elméleti torzításoktól, amelyek Lukácsnak a XIX. srázadi irodalomra korlátozott szemléletéből fakadtak. Ez a felfogás kritikailag értékeli és elismeri a huszadik századi szocialista avant- garde legjobb vívmányait is. Egy harmadik felfogás a realizmust nem módszerként, hanem stíluskategóriaként értékeli, felismervén, hogy egy-egy kor azonos stílusán belül különböző művészi felfogások, törekvések helyezkedhetnek el. A Kulturális Elméleti Munkaközösség tanulmánya a továbbiakban a történeti és elméleti kérdések áttekintése után a szocialista realizmus általános problematikáját tárgyalja. Megállapítja, hogy a szocialista művészet az első, amely tudományos világnézetre, a marxizmus—leninizmusra támaszkodva fejlődik, tudatossága abból ered, hogy szorosan összefonódik a forradalmi munkásmozgalom fejlődésével. Innen ered pártossága is, és humanizmusának újszerűsége, hiszen most vált első ízben igazán lehetségessé az ember teljes szabadsága, harmonikus kibontakozása. A tudományos vjlágnézet alapján értelmezhető helyen a pártosság, a munkásosztály történetileg objektiven kifejeződő érdekeinek felismerése, ez egyben a valóság helyes művészi visszatükröződésének, a realizmusnak is kulcsa. A szocialista művészet nem nélkülözheti a pártirányítást, amely elsősorban eszmei befolyásolást «jelent, amely nem egyéb, mint a nép, a társadalom s a szocialista építés művészi szükségleteinek megfogalmazása, közvetlen kifejezésre juttatása, valamint az eszmei-ideológiai bírálat kötelezettségének teljesítése. A tanulmány fellép a politikai és a művészi értékelés vulgáris összekeverése ellen. Míg a politika az ember sokoldalú létét a természeti és társadalmi mozgásformák legalapvetőbb törvény- szerűségeinek összefüggéseiben fogja fel, addig a művészet sajátosságai révén képes arra, hogy konkrétan, részletezően és személyes jelleggel egyidejűleg, egységben ragadjon meg tipikus jelenségeket s így érzékletesen tárjon fel lényeges összefüggéseket. Ez azt is jelenti, hogy a művészet nem tölthet be társadalom- irányító vezető szerepet, de ugyanakkor az irodalom nem alkalmas arra sem, hogy a napi politikai kérdéseket közvetlenül visszatükrözze, azokat illusztrálja. A szocialista realizmus a szocialista társadalom fejFiladelfi Mihály: Eiégíkus asszony-himnusz Palaszürke égen csak vágyunk feszült. Kínok szögeztek, s fonnyadt tavaszok űztek keresni nem-volt-örömünket. Titkok lengtek sejtelemszárnyakon ... S a kárpit széthasadt! S szülni fogunk már szabad fiakat. Homlokunk az értelem kapuja, s a béke temploma a szívünk ... Világ! Két karunk a csillagoldg felér! Örzünk, akár szelíd csendjét az est. Lészkó András: Március 8-ra Üdvözlégy Asszony, emberiség anyja, üdvözlégy hű társ, drága feleség, lángoló érzésünk . virágot fakasszon előtted ott is hol. csillog még a jég! A világűrbe ér fel dicsőséged, Te szép, Te örök nő, tettek asszonya; piros lobogóval hódolunk ma néked, halld, szívünk várfokán zeng a harsona. Jövünk ma elődbe tisztességet tenni, alkotó asszonykéz, Te simogató, Te taníts magunkon is diadalt venni s ha sorsunk nem megy jól légy vigasztaló! Éltető kebleden ringatod a békét, mosolyod hatalma felhozza napunk s fennen ragyogtatja a jövendő fényét, megedzi vigyázó vas-akaratunk. Nyugaton viharzó atommáglyák égnek, kormozó lángjuk szemünkbe vakít s rengeti gyönyörű pálmáját a létnek, bezúzza az égbolt kék ablakait. Asszonyok, erős nők, vérzőszívű bátrak, Lesbiák, Jean d’ Arcok, fenyeget a vész, szívetek alatt van sorsa a világnak, • tirajtatok áll, vagy bukik az egész. Őrült tűzgyújtókra kiáltsatok átkot, szédült gyilkosoknak törjétek kezét, szüljétek újjá a kallódó világot s tegyétek áldottá az ember nevét! lődő, alakuló valóságának művészi tükrözése, ebben rejlik optimizmusa, ezért idegen tőle a polgári irodalom szorongása, a pesszimista, dekadens hangulatok és a prespektívátlanság. Rámutat a negatív jelenségekre, megőrzi a korábbi realizmus kritikai jellegét is, de egyben meg is haladja azt, hiszen az objektív valóság mélyebb összefüggéseit, tartós törvényszerűségeit fa. gadja meg. Ugyanakkor szerepe nem korlátozódik kizárólag a szorosabb értelemben vett visszatükrözésié, ellenben egyszerre érvényesül benne a megismerő és az írói szubjektumot kifejező funkció. Korunkban a szocialista, realizmus fontos jellemzői: az adott életanyag mély és teljes ábrázolása, az intenzív totalitásra való törekvés, a konkrétság, az értelmetlenül túlhajtott absztrakciótól való tartózkodás, a változás, a fejlődés iránti különös érzékenység, a múlt visszahúzó erőinek a bírálata, az új társadalom új embere arculatának megrajzolása. A szocialista - realizmus nem kerüli -.meg az életben jelentkező konfliktusokat, mert társadalmilag, emberileg és művészetileg csak a kiküzdött, megszenvedett távlatnak Van hitele és csak a távlat ösz- szefüggéseiben válhat a harc, ha esetenként, mégoly tragikus is, emberileg, művészileg . értékessé. A tanulmány befejező részében az irodalom, a művészetek magasrendű nevelő hatásáról szól, a szocialista irodalom és a tömegek kapcsolatáról, a művészet demokratizmusáról, a gondolati és formai igényességről és ugyanakkor a formalizmus elkerülésének szükségességéről. Megjelöli a további kutatások távlatait is, így pl. a pozitív hős, a forradalmi romantika fogalmának történetileg helyes értelmezését, a művészetek nemzeti és nemzetközi sajátosságainak figyelembevételét, az egyes művészeti ágak sőt műfajok különleges problematikájának kidolgozását szorgalmazza. Sürgetően szükséges az is, hogy az elmúlt évtizedek, századunk ' művészi alkotásainak elemzése során az esztéták meghatározzák azokat a törvényszerűségeket, amelyek a szocializmus felépítése korszakának realizmusára jellemzőek. *
