Békés Megyei Népújság, 1965. március (20. évfolyam, 51-76. szám)
1965-03-07 / 56. szám
IMS. március 7. 5 Vasárnap Köröstáj ankét Orosházán Lány a vonatlépcsőn Vállalati bélyegző a „szajrén” ,,Harisnyavásár44 a sarokban Vonatellenőrzésen a rendőrséggel Orosházán, március 5-én, a Petőfi Művelődési Ház klubtermében — Békéscsaba és Szarvas után immár harmadszor — kerüli sor a Köröstáj-ankétra. Az összejövetelen a megyei pártbizottság, a megyei tanács művelődésügyi osztálya és a Békés megyei Népújság képviselőin kívül írók, költők, irodalomesztéták, képzőművészek jelentek meg. Sass Ervin újságíró megnyitójában rámutatott arra, hogy az ankét hagyományossá válása sikernek könyvelhető el. Ezután Beck Zoltán, a megyei múzeum munkatársa a Köröstáj legutóbbi három hónapban megjelent számai alapján vitaindításként tájékoztatta a jelenlévőket, hogy a csabai és a szarvasi ankét óta miben javult a melléklet formai és tartalmi színvonala, és mi lenne a további javítanivaló. Kifogásolta, hogy népművelési vonatkozású cikk kevés jelent meg; ebből, valamint irodalmi, színházi, képzőművészeti és filmcikkekből, elemzésekből, kritikákból nem ártana — véleménye szerint — többet közölni. Az első ankét óta megvalósult elgondolások közt említette az írók, művészek békéscsabai találkozóhelyét, a TIT művészklubot, mely a Köröstájjal kapcsolatos egészséges viták színhelye is egyben. Az, hogy a jelenlegivel már három ankétről beszélhetünk és májusban Gyulán a negyedikre is sor kerülhet, úgyszintén ide sorolható eredmény. A Köröstáj — mondotta — tartalmilag és szerkesztésileg céltudatosabbá, szervezettebbé vált. Kitűnő volt a Jókai Színház 10. éves jubileuma alkalmával megjelentetett „színházi szám”. Miként más megyék folyóirataiban, irodalmi mellékleteiben erre példa van, be kellene mutatni a Köröstájban is néhány írót, alkotót — mondotta befejezésül Beck Zoltán. A megjelentek felszólalásainak — öt-hat nap és a brigád keze alatt újjávarázsolva, megfiatalítva ismét róhatja majd a száz kilométereket — rezzent fel gondolataimból Vándor Pál. Aztán egy kis szakmai előadás következik a termelékenység növeléséről. Érdeklődve hallgatom. — A legtöbb a brigádon múlik: hogyan szervezik meg a munkát, mennyire törekednek. Ebben az évben egy présgépet és egy dara- bolót kapott a fűtőház, ami ugyancsak nagy segítséget jelent. A vasúti szállítás évről-évre növekszik, a fűtőháznak is ehhez kell alkalmazkodnia, mégpedig — egyelőre — a létszám növelése nélkül. “■ — Megoldható így is a feladat? — Csak négyszemközt mondom, hogy el ne bízzák magukat — hajlik közelebb. — Ilyen brigáddal igen. — És a minőség? — teszek fel egy újabb kérdést, hogy a brigádvezető is hallja. S a választ már tőle kapom: — Még egy mozdonyunk sem „feküdt” le a vonalon. Nagy szégyen is lenne az! Képzelje csak el, rohan a vonat az éjszakai vaksötétben, aztán a gép egyszerre... De inkább ne beszéljünk erről. Elképzelni is iszonyú, hogy a mi hanyagságunk miatt emberek halnának meg és hatalmas értékek mennének tönkre. összegezéseként elmondható, hogy minden lényeges elképzelés, kérdés, probléma, tanács felszínre került. Célként említették, hogy táj- jellegűvé kell tenni a Köröstájat, hiszen elsősorban megyénk életét, kultúráját tükrözi, de ügyelni arra, hogy ugyanakkor ne váljék provinciálissá. Amellett szélesebb horizontú kérdések felvetésére is szükség van irodalmunk értékelését és szerepét illetően. A megyében elhangzott különféle kulturális jellegű vitákkal és azok utóhatásával is foglalkozzék időnként a melléklet. Ilyen szempontból a Nézőpont című rovatban megjelenő írások jó szemszögből reagálnak helyi és országos problémákra, vitákra. Irodalomelméleti cikkek is elkelnének. Az írók legyenek igényesek s akkor nem rekednek meg a „megyei író” szintjén. El kell érni, hogy nehezen lehessen bejutni a Köröstájba, vagyis csak színvonalas alkotások, kai. Jobban tükrözhetné az újság a népművelés, a művészet az irodalom közti kapcsolatot. Az is helyes lenne, ha a különböző irodalmi folyóiratokat rendszeresen ismertetnék a Köröstájban és tájékoztatnák az olvasót az irodalmi élet eseményeiről. Nem lenne haszontalan könyvekről reflexiókat közölni. A jelenlévők javasolták, hogy a következő ankétokon a melléklet egy-egy része, területe kerüljön terítékre; például vers, próza vagy képzőművészet. A harmadik ankét után ugyanis , már illuzórikus lenne általánosan vitatkozni. Azt is megfogalmazták az ankét részvevői, hogy a modernség kritériuma az író életszerete- te. Ha lelkesedésből ír, akkor műve alapvetően sikerül. Abban pedig mindannyian egyet értettek a jelenlévők, hogy a Köröstáj-anké- tok a melléklet még jobbá tételének szolgálatában állnak, ezért hasznosak. H. R. Ez a gondolat ott él a brigád minden tagjában. Csak pontosan, szépen lehet dolgozni. Aki hanyag, egy percig sem maradhatna tovább. Nem tűrnék meg maguk között. Szegedi Károly főművezető sem fukarkodik a dicséretükkel. Szereti őket. Legtöbbjük fiatal, akiket még oktatni, nevelni kell, de bármilyen feladatot kapnak, igyekeznek a legjobban végrehajtani. — Persze, néha csintalankodnak is. Kálmán Ferenc olyankor „közéjük vág”. Megzavarja a legényeket. Ezt a pár szót sem haragosan mondja Szegedi Károly, és a brigádvezető, aki hallja, egy kis magyarázatot fűz hozzá: — Tudom, mi sem voltunk mások az ő korukban. Az a jó, hogy vidámak, derűsek, olyanok, amilyeneknek lenniük kell. Mire mennénk életuntakkal? Hogy néha-néha „elkapom” őket?... Hát ez is szükséges. Érezzék azt, hogy a szemem mindig rajtuk van. Csűri Jánostól, a brigádvezető helyettesétől ezt kérdezem: — Mi ösztönöz itt a jó munkára, hiszen mindenki órabéres? Látom rajta, meglepődik egy kicsit, de a válasza nem sokat késik. Egy mondatban fejezi ki magát: ■— Az embernek önérzete is van. Február 26-án éjszaka M. őrnagy vezetésével rendőrcsoport ellenőrizte a vonatot Békéscsabától Gyoméig, majd vissza. Az álmukból ébredt, morgolódó emberek arca megenyhült akikor, amikor a felszólítás udvariasan hangzott el: — Kérjük felmutatni a személyi igazolványokat. — Az egymással való érintkezés úgy zajlott le, hogy azok, akik becsületes emberek lévén, munkahelyükről haza vagy otthonról munkahelyükre igyekeztek, érezhették: az őket igazoltatók ő értük vannak. A rendnek őrei a becsületes dolgozókért dolgoznak, az élet bármelyik területén — a vonaton is... — Én különben is... A fekete éjszakában vágtató vonat két oldalán fütyülő szél havat ragaszt a vonat ablakaira. Az egyik lépcsőn lilára gémberedett kezű, fiatal lány kapaszkodik. A legközelebbi kis állomáson még csak lassít a szerelvény, amikor rutinosan, menetközben leszáll az ellenkező oldalon, s ténfereg. Mindaddig, amíg az utolsó kalauz is föl nem lép az újra megmozduló kocsik egyikére. Akkor ő is felugrik, s újra kapaszkodik a következő állomásig... — Azért nem váltottam jegyet, mert nincs pénzem... S azért nincs pénzem, mert nem dolgozom,... s azért nem dolgozom, mert nem kapok munkát. Hogy miért? Mit tudom én! — roegrándítia a vállát... Nem igaz, ón nem vagyok azért olyain romlott, mint az anyám, aki mellettem egy ágyban... — Különben is teljesen hülye vagyok — kacagni kezd, és közben csorognak az arcáról a köny- nyek. Valódi könnyek. Mihály Andrással egyszerű köz- gazdasági kérdésekről tárgyalunk. Mit jelent az, ha egy mozdony javítása határidő előtt fejeződik be? Csak egy nap is sok ezer forinttal gazdagítja az országot. Különösen a tranzit-szállításoknál. A legfiatalabb brigádtag Légrádi István, ö egyszer majd motorvezető szeretne lenni. Machnik Mihály a mozdonylakatosi munka szépségeiről beszél: — A kívülállók azt látják, hogy az olajtól, koromtól fekete a ruhánk, kezünk. Mi ezt • már megszoktuk. De sok változatosság van a munkánkban. Nem egy szakmához kell érteni, ha valaki itt meg akarja állni a helyét. És milyen öröm az, ha a mozdonyvezetőktől, az első útjukrói visszatérve, egykét elismerő szót hallunk! Mert itt nem szokásosak a nagy szólamok, az ünnepélyes aktusok. A tettek emelik a tisztesség magaslatára az embert. Kálmán Ferenc az utolsó, aki a munkaidő befejeztével elindul hazafelé. Mellészegődöm. A kislányáról beszél, a feleségéről, a szép családi házukról. Szeretet árad minden szavából. A békéscsabai vasútállomás re- pülőhídjáról még egyszer visszanézek a fűtőház felé. A Kilián- brigád holnap folytatja a munkát. Pásztor Béla — Mint mond a személyi igazolvány? A. Mária, 16 éves lesz májusban, foglalkozásnélküli. Apja évekkel ezelőtt meghalt, s az anyja^ — igen, az (!). „A villany szerelő’* Vígh László „alkalmi” villany- szerelőt a kalauz mutatta be a razziázó csoportnak. — Miért baj az, hogy megjavítottam a villanyt a fülkében, hiszen nem égett, most pedig íme, ég — mutat olyan mozdulattal a széttört, aztán össze-vissza drótozott kapcsolóra, mint a világhírű mester, élete főművére. A villany valóban ég, de a kár is jelentős. Megfelelő szerszámok híján az alkalmi villanyszerelő „erőteljes” módon vizsgálta meg az áramszünet belső okait. — No, és akkor mi van, ha fizetni kell? Megkeresek én két és fólezret is havonta — veti oda hénya-veti módon a végtelen udvarias őrnagynak. — Mondják meg, mennyit kell fizetni, s fejezzük be ezt az ügyet, mert nekem át kell szállnom. Vígh László, 21 éves, kőműves szakmunkás, fiatal kora ellenére mór a kilencedik munkahelyen dolgozik, s ki tudja hányadik vonaton mutatja be szerelési, de főleg rongáló tehetségét. — Részegen, mindenkit megbotránkoztatva ordított a Keleti-pa- Jyaudvartól egészen idáig, amíg nem tetszettek jönni — mondja a becsületes emberekre jellemző, őszinte megvetéssel, egy . ki tudja az ország melyik részéről szabadságra hazaigyekvő „Idskatona”. Bizonyisten a bátyámtól kaptam... Érdekes, hogy az ellenőrzést végző rendőrök szinte már egy- egy arcrándulásból, szemrebbenésből is következtetni tudnak. A. György 16 éves segédmunkás is tehetett egy tétova mozdulatot, ami feltűnt. — Kérjük, nyissa ki a táskáját, mi van benne?! Lassan bontogatja a fiatalember a táskát, látszik, időt szeretne nyerni. Szerszámok: kisebb-na- gyobto méretű ecsetek sokasága, s a szobafestő szakmához hozzátartozó 8—10 féle faihenger borul ki a csomagból. Mind érték. Újak vagy kevéssé használt szerszámok ezek. Az utas Pusztaottlakára igyekszik. Hivatkozik arra, amire „a villanyszerelő”: hogy lekési a csatlakozást. Különben külsőre elegáns, jói öltözött, jóképű fiatalember, akinek az arcán azonban több „élettapasztalat” látszik, mint amit a tizenhatéves kor mutat. Valahogy hiányzik a tizenhat év frissesége, hamvassága. Szigorúvá válik az egyik rendőr hangja, amikor ezt mondja: — Maga Békéscsabán leszáll velünk, s ott fogja igazolni, kinek a tulajdonát képezik ezek a szerszámok. — Én nem loptam, a bátyám adta. — Hol dolgozik a bátyja? — Most katona. — Mióta? —. Az ősszel vonult be. — És maga hol dolgozik? — Budapesten, a 23-as számú Állami Építőipari Vállalatnál. Segédmunkás vagyok. — Nézze meg, mi van rásütve a szerszámnyelekre. — 23-as számú építőipari... — elakad a hangja. — Elhiszi most már, hogy ezeket a szerszámokat a vállalat senkinek sem ajándékozta, hanem jogtalanul eltulajdonították? — Én kérem, bizony isten, hogy a bátyámtól kaptam... — De azért A. György már nem olyan magabiztos. A rend őrei udvariasan, de határozottan lefülelték azt az embert, aki a becsületes doiigozók rovására, saját céljaira, jogtalanul tulajdonította el az állam vagyonának egy részét. Én csak harisnyát akartam venni Ezt Békéscsabán mondja éjjel kettő és három között Sz. Julianna gyulai lakos. Az állomáson egy sötét sarokban fedezte fel a rendőri zseblámpa, amely olyan szituációban találta egy férfival, hogy ott minden egyébről szó lehetett, de harisnyavásórlásról semmi esetre sem... — Én egy rendes, dolgozó nő vagyok, de nem kaptam Gyulán csík nélküli harisnyát, azért jöttem át Csabára. Tehetek én arról, hogy közben lekéstem a vonatot? — Mikor jött át? — Délután fél négykor. — Akkor nem indul vonat Gyuláról. — Nem is vonattal, hanem gépkocsival jöttem át. — Maszek gépkocsival? — Nem. A városi tanácséval. — Hogy hívják a sofőrt? — Pista. — Olyan nevű nincs. — Nem is Pista, hanem Miska. — Olyan nevű sincs. — Mit tudom én, nem is érdekel, tény az, hogy lekéstem a vonatot! — Kérjük a személyi igazolványt. — Mit tudom én, hol van. Ne molesztáljanak! — Lekéste a vonatot... Miért, hiszen Gyula felé öt vonat is indul délután? — Mit tudom én! A további kérdésekre megmutatta, hogy pénze van, viszont azt is elárulta, hogy munkaviszonya már januártól kezdve nincs. S a szülők? A lány gyermekkora óta különélnek egymástól, s most egyáltalán nem aggódnak, hol lehet a különben csinosnak, szépnek mondható, de elhanyagolt külsejű és elhanyagolt lelkű gyermek... * Akadt még az ellenőrzés során egynéhány olyan szituáció, amelynek szereplői nem tudtak kellő alibit igazolni. A rendőrcsoport udvariasan, türelemmel, de végtelen határozottsággal járt el ezekkel szemben. Azok a becsületes, álmos dolgozók, akik vagy a munkából utaztak haza, vagy éppen éjszakai műszakra igyekeztek, nem haragudtak az ellenőrzésért. Érezték: a rendőrök is dolgoznak most. Óvják a közbiztonságot, leintik a rendbontókat, hangosko- dókat, azokat, akik károsak társadalmunkra. Temyák Fereas
