Békés Megyei Népújság, 1965. március (20. évfolyam, 51-76. szám)

1965-03-18 / 65. szám

19M. március 18.

5

Csütörtök

Torzsgirda jelvények kiosztása a Korosvidéki Egyesült Cipész Ktsz

gyűlésén

A Körösvidótó Egyesült Cipész i Ktsz március 13-án tartotta mér- Jegzáró közgyűlését Békéscsabán.' Az ünnepségen a ktsz elnöke, Áment Ferenc, rövid beszédben méltatta a szövetkezeti mozgalom fejlődését. Kiemelte, hogy a ktsz telepein és a központban is igen sokan már hosszú évtizedek óta aktívan vesznék részt a munkában és kiváló eredményeket ér-,

nék el. Elmondotta, hogy ezen az ünnepségen tizenöten kapják meg a 20 éves, 67-an a 15 éves, 124-en a 10, és 168-an az 5 évi folyamatos munkáért járó törzsgárda jelvényt és igazolványt. E megtisztelő jelvényt a tagság 80 százaléka kapja meg. Az ünnepi beszéd után sor került a nyereségrészesedés kiosztására is,

Áment Ferenc, a ktsz elnöke Nagy Sándorral, Nyíri Sándorral, a békési telep dolgozóival, és Bakó Jánossal, a gyulai telep vezetőjével beszélget, Mindhárman 20 éve dolgoznak a szakmában.

Az ünnepség legnépszerűbb pillanata: a nyereségrészesedés átadása.

K. J.

(Fotó: Kocziszky László)

Az aranyérem vagy a népművelés az igazi cél ?

Nincs és nem lehet helye a „profi-stílusnak"

Nem csökken, sőt országszerte egyre fokozódik a kulturális vetélkedés láza. Az óvodától az egyetemig, a művelődési otthonoktól, kluboktól, presszóktól a rádióig, televízióig, az irodalomtól a tudományig mindenütt és mindenben vetélkedünk.

Természetesen Békés megye sem maradt tó. ebből. Nem hiszem, hogyha a vetélkedésekről országosan statisztikai kimutatás volna, szégyenkeznünk kellene a többi megye előtt. Mosit is zajlik egy ilyen eseménysorozat. A megyei K ISZ-bizottság és a megyei tanács művelődésügyi osztálya patrcnálásával, a középiskolák K ISZ-szervezetei nék rendezésében, javában folynak az irodalmi színpadok, szavalék, táncosok, szellemi tusázók vetélkedői. Már túljutottak a területi versenyeken és a megyei döntőn is. Közülük a legjobbak, a győztesek a Gyulai Erkel Diák Ünnepeken, más megyék győzteseivel mérik össze tudásaikat, miként eddig, ezután is a szocialista művelődés, kulturálódás nyereségére.

Néhány tapasztalat azonban felveti a kérdést: megyénk középiskolásai ezen a hasznos és nagyszerű kulturális erőpróbán csakugyan mindnyájuk hasznára és épülésére vetélkednek? Nem fenyeget-e olyasféle veszély, hogy a nagy vetélkedés közben alámerül a „lényegtelenség” szürke közegébe a legfőbb cél, a fiatalság kulturális nevelése és maga a vetélkedés, a verseny, az elsőbbség hajhászása, vagyis az eszköz válik céllá?

Ahol egyének, csoportok mérik össze erejüket, különösen olyan téren, mint az irodalom, a képző- és előadóművészet, ahol nem a stopperóra, nem a méretek és kilogrammok száma, sem az elektromos impulzusok alapján döntő „villanybíró” vagy a fotocella ítéli meg a teljesítményt, hanem a tanultsága, műveltsége, szakismerete bonyolult együtthatásában maga az élő ember (szubjektív értékítélettől teljesen sohasem megszabadultan), — bizony bő lehetősége és tág tere van a legnagyobb objektivitásra törekvés esetében is, a nem teljes értékű elbírálásnak, dömtésnék. Perszenem egyetlen zsűritag véleménye alapján nyer különböző érmeket valaki vagy valamely csoport, s jut tovább egy magasabb vetél kedési

szintre és végül a legmagasabb győzelmi körbe. Ezer szerencse, hogy így van. A kollektív bölcsességbe vetett bizalom ritkán szenvedhet hajótörést. Nálunk, megyénkben azonban mintha egy tó- í csit ilyen veszély fenyegetne, ép- í pen a fiatalság legutóbbi időben lebonyolított kulturális vetélkedőin. Bár ne lenne igazam, mikor leírom azt, hogy ha így halad tovább,

akkor vetélkedőink pusztán az elsőségért, az aranyminősítésért, éremért, oklevélért vívott öncélú, ádáz, késhegyig menő küzdelemmé fajulhatnak.

Olyan küzdelemmé, melyben zsűri és zsürizettek szembefordulnak egymással, a közös kultúraszeretet helyét féltékenység, túlzott feldicsérés, méltatlan lebecsülés, szubjektív érzésektől fűtött egészségtelen versenyszellem váltja fed.

A néhány héttel ezelőtt Békéscsabán rendezett megyei Ki miit tud? vetélkedőn már ennek, a szerencsére még be nem következett veszélynek, jobban mondva „verseny a versenyért” betegségnek a tünetei mutatkoztak. A rendezőnek, a zsűrinek vagy a zsűri Zeiteknek volt igazuk? Akármint is legyen, egyik részről sem álltak a helyzet magaslatán, máskülönben sosem kerülhettek volna tó- sebb-nagyobb mértékben és ilyen vagy amolyan értelemben szembe egymással. Ugyanis, ha mindkét részről mindig szilárdan megmaradnak az egyetlen lehetséges talajon, a szocialista népművelés, kulturálódás szolgálatának biztos talaján, akkor mivel egy nyelvet beszélnek, mindig szót értettek volna. Nem ez történt.

A mostani megyei középiskolás vetélkedőkön ugyancsak hallatszottak disszonáns hangok. „Mindent a csabaiak fölöznek le.” „Miért kaptunk ezüstöt, mikor aranyat (?) érdemeltünk volna?” „A vidékiek (?) követelőzni tudnak, de nem fejlődnek!” „A nagymenők meg a vezetőik mindig csak nyilatkoznak a gyengébbek megsegítéséről, de alig vagy sosem jönnek közénk.”

Ilyen és hasonló sirámok, indulatszavak, követelések hallhatók vegyesen, igaz, hogy nem minden esetben. A társastánc megyei döntője után nem hangzott el kifogás, panasz, sem a versenyzők, sem a zsűri részéről, úgyszintén a szellemi vetélkedő esetében sem. Ez azt bizonyítja, hogy nem általános jelenségről van szó. A hiba azonban akkor is hiba, ha csupán bizonyos területre és néhány esetre korlátozódik. Elharapódzásának, terjedésének feltétlenül gátat kell vetni. E tekintetben elsősorban — ez most általában minden jelen és jövőbeni kulturális vetélkedőre értendő — az ilyen eseményeket patronáló és rendező KlSZ-szer- vek, bizottságok és művelődési szervek — megyei és minden szinten tehetnek a bajok, a hibák felszámolásáért a legtöbbet. Mindennél fontosabb azonban az, hogy a kulturális szemlékre nevezők tisztában legyenek vállalkozásuk jelentőségével, tehát szorgalmasan készüljenek és ne úgy, mint sok esetben most is előfordult, hogy az utolsó hetekben, mondhatni napokban láttak munkához, ami így nem lehetett tökéletes. Azonban úgy védték, hogy erősen megdolgoztak szereplésükért és nem a színvonal és tartalom,

hanem az izzadás „jogán” követelték maguknak az elsőbbséget.

Utoljára, de nem utolsósorban pedig a meggyőzés eszközével, és más egyéb lehetséges módon meg kell értetni mindenkivel, aki véletlenül nem tudná, vagy hajlamos sokszor elfelejteni, hogy a md rendszerünkben az önként, kedvtelésből és tudatos jószándékkal vállalt kollektív művelődésben

nincs és nem lehet helye valamiféle „profistílusnak.”

A mi klubjaink, művelődési otthonaink, előadótermeink dobogóit sem a bírálók, sem az elbíráltak ne téveszthessék össze például valamely nyugati nagyváros bokszarénájával, ahol élet-halál kérdés ■ enedzsemek és a súlyos fogadásokat kötő, tomboló közönségnek, hogy tó-tót üt tó. Elnézést, de kellett ez az éles kontraszt, hogy láthassuk, milyen messze állnak a mi vetélkedőink attól, hogy azokon helyet kaphasson a „verseny a versenyért” tőlünk teljesen idegen szelleme és gyakorlata.

Magától értetődő, hogy léteznek

Gerő János:

ICicsi Bid Uicáttysátya

Szatirikus kisregény

1.

Kicsi Blri megigazította fején a maga készítette fehér csíkos kozáksapkát, azután a szurkos fonaltól kieserepesedatt ujjaival mahorkát csavart egy arasznyi újságpapirosba. A művelet végén odasétált a főjegyzői szoba ablakához, komótosan, szin te ünnepélyesen meggyújtotta a cigarettát. Amikor fellobbant a láng, nagyokat szippantott, és a bodorodó füstfelhő mögül fölényes pillantásokkal megszemlélte az utcán gyülekező iparos embereket

Kint, a községháza előtt két kilőtt tank nézett egymással farkasszemet. Az egyik a váracki útról, a másik a debreceniről fordult ki, itt találkoztak, véletlenül, azóta is itt vannak kiégve, tehetetlenül. Az egyik vaskoporsó körül nagy csizmába, bakancsba meg télikabátba bújt emberek topogtak, rugdosták az egyik tank hemyótalpát. Lehettek vagy tizenöten. Mint a hangya a kiszemelt zsákmányt, eéőbb körüljárták a tankot, később megpróbáltak róla egy-egy darabot leemel,ni. Némelyik még be is mászott az acélszömy belsejébe, s bent keresgélt használható alkalmatosságot. A csoport másik része a szemközti tankhoz ment, hangosan tanakodtak, hogyan lehetne leszerelni az éppen stráfszekér alá kívánkozó tömör gumikat.

Eddig nemigen merészkedtek ezekhez a harckocsikhoz közel. Nem mertek hozzányúlni,, mert a községháza épületében volt a parancsnokság, és valahogy úgy érezték, a tank is oda tartozik az orosz katonákhoz. Most már azonban, mivel elment a kommandó, elérkezettnek látták az időt a tankok szétszerelésére.

Még mielőtt megegyezhettek volna, ki melyik részét hasznosítja a vasszömyetegnek, Bili Tibor lábujjhegyre ágaskodva kinyitotta a községháza ablakát, majd kiszólt:

— Magukat várom, polgártársaim!

Ennyit mondott csupán, ezzel már be is csukta az ablakot.

— Még ez csinálja furcsán! Hát mit polgártársazik ez? — morogta egy nagy darab pirospozsgás arcú mester a tank tetejéről, de cseppet sem igyekezett a hívó szónak engedelmeskedni. Ellenkezőleg, addig matatott, amíg leemelt róla valamit. Csak ezután kászálódott lefelé, és indult lassú léptekkel be az épületbe. A körülötte álldogálók mind utat engedtek neki, pedig a kovács egyáltalán nem tolakodott.

Hogy mától van az egyik embernek tekintélye, a másiknak mitől nincs, azt nehéz lenne hirtelenjében megmondani. íme, itt van ez a Mihályi is. A többiek egyszerűen kitérnek előle, elismerik elsőségét. Pedig ez idáig olyan észrevétlenül élt a faluban, hogy éppen csak tudták: megvan. Mindössze egyszer emlegették nagyon a nevét, vagy tizenöt évvel ezelőtt. Gépész-ko- vács-inas volt abban az időben, és egy gyönyörű tavaszi délélőt- tön Iglói urat — akit mesterének tisztelhetett — a nagykalapáccsal végigzavarta a kövee- úton. Csupán csak az igazság kedvéért akarta agyonütni a ráverő kalapáccsal a mestert. Mert Iglói úr a másik inas bűne miatt őt ütötte arcul. Hogy nem sikerült a mester életét kioltani, azt a fehérre meszelt református templomnak köszönhette Iglói Felmenekült ugyanis a toronyba, ott bújt el a felbőszült inas élői.

(Folytatjuk)

kulítúrgócok (megyeszékhelyek, nagyvárosok, s a főváros), ahol helyzeti adottságok, lehetőségek következtében kulturálisan is több, nagyobb eredmények születnek, keld is, hogy szülessenek. Például Fürjes sohasem tudna egy irodalmi folyóiratot kiadni a szükséges írógárda hiánya miatt. Ez viszont Szeged vagy Budapest esetében magától értetődő. Hasonló a helyzet más tekintetben is. Ilyen értelemben tehát mellébeszélés lenne azzal érvelni, hogy a „kicsiket elnyomják a nagyok”. Másrészről viszont nincs joga egyetlen kultúrbázisnak sem, hogy helyzeti előnyét kizárólag a maga céljaira és gátlás nélküli önmutogatására használja fel.

Ismét csak a „kultúra, a művelődés mindenkié” szocialista elvéhez kell ragaszkodnunk és akkor talaját veszti a „váro6” és „vidék” kulturális „ellentéte”. A mi kultúrpolitikánk csak minden erő összefogását, egymás^ segítését, közös fejlődését és előrejutását ismerheti el vetélkedésben, versenyben is törvényesnek.

Huszár Rezső