Békés Megyei Népújság, 1965. január (20. évfolyam, 1-26. szám)
1965-01-14 / 11. szám
mi. Január H. 6 Csütörtök A TUDOMAinr SS TECHNIKA VIJ.ÁCAAOI. Miként lettem űrhajós ? It*fa: Vlagyimir Komarov űrhajós pilóta AMIKOR okmányokat kell ki- töltenem, a születési hely és év rubrikájába nem kis büszkeséggel írom: Moszkva, 1927. március 16. Moszkvához fűződő gyermekkori emlékeim a 30-as évekig nyúlnak vissza. Különösképpen emlékezem azonban a Cseljuszkin északi-sarki expedíció megmentésének történetére. Arra, hogy ezek a bátor emberek miként tanyáztak egy úszó jégtáblán, miután hajójukat a jéghegyek összeroppantották. Leírhatatlan volt az örömöm, amikor kiderült, hogy a hős szovjet repülők felkutatták és megmentették az expedíció tagjait. Ügy éreztem, pilótának lenni nagyszerű dolog, mert nagyszerű tetteket hajthat végre a hazáért. Gyermekfővel fogant meg bennem a gondolat: „Pilóta leszek”! És attól kezdve folyton erre a célomra gondoltam. És minthogy a cél megteremti az akaratot is — következetesen nagy álmom megvalósításához láttam. Sokat és szorgalmasan tanultam. Amikor az embernek van határozott életcélja, könnyen megbirkózik a nehézségekkel. Márpedig nehézségek bőven akadnak minden ember életében. Nos, gyorsan teltek és múltak az évek. Nőttem, sőt felnőttem és megismertem Moszkvát. Előbb a békéset, aztán a háborúsat. Korábbi éveimben sohasem hittem volna, hogy Moszkva egy napon frontvárossá válik. EKKORTÁJT magánúton tanultam, mert a Nagy Honvédő Háború kezdete óta sok iskolában szünetelt a rendszeres tanítás. Már letettem a hetedik osztály vizsgáit, amikor valamennyi diáktársammal égyütt frontkatona szerettem volna lenni. Szenvedélyes kérésünkre az volt a válasz, hogy előbb vizsgázzunk jól a tananyagból, azután majd megtudjuk, mi lesz a határozat. Én a sikeres vizsgázók közé tartoztam, mégsem engedtek ki a frontra. Engedélyezték azonban, hogy a szovjet légierő első számú moszkvai szakiskolájába mehessek. 1942 ŐSZÉN utaztam el Moszkvából az evakuált iskola szálláshelyére. Csak az édesanyám kísért ki az állomásra, mert édesapám a fronton harcolt. Határtalan lelkesedés fűtött. Az a kilátás, hogy pilóta lehetek, elfeledtetett velem minden nehézséget. Pedig a különleges katonai iskola körülményei egyáltalán nem voltak jelentéktelenek. Végre, 1945-ben elvégeztem a légierő szakközépiskoláját, s mint komszomolista, a szaszovszki repülőtiszti iskolába kerültem. Itt mindenekelőtt az elméleti tananyagot kellett elsajátítanom, s a gyakorlatban tanultam meg, mi minden kötelessége van egy szovjet katonának. Mind megalapozottabb lett tudásom. Elkerültem előbb a Cskálov, majd a Szeröv tiszti iskolára. Csak ezt követően kaptam beosztást egy repülőszázadhoz. OLY SOK TANULÄS, kitartás és szorgalom után végre a légierő pilótája lettem. Szeretettel gondoltam azokra az instruktoraimra, akiktől az első repülőleckéket kaptam. Nos, teltek-múltak a tanulórepülés napjai. Szabad időmben — társaimmal együtt — társadalmi munkát végeztem a Komszomolban. Mély gyökereket vert bennem a bajtársiasság szelleme. Ismertem a legjobb pilóták teljesítményeit és a legkiválóbb komszomolisták hőstetteit. A parancsnokom egy alkalommal megmutatta jellemzésemet. Ez állt benne: „Szereti a repülést. Bátran, magabiztosan repül. Nem pihen meg a babérjain. Repülés közben kitartó, körültekintő. Szívesen kezdeményez. A magasságot jól bírja, repülőbalesete nem volt.” Amikor ezt a jellemzést elolvastam, a parancsnokom mosolyogva megveregette a vállamat: — Nem szédül, hadnagy? — kérdezte. —• Nem, őrnagy elvtárs — feleltem. — Jól bírom a repülést. — No igen, csak aztán a fejébe ne szálljon a siker. Én most erre gondoltam. Mert, ha meggondolom — van is mitől megszédülnie... Tovább folyt a munkám. Mindjobban megtanultam repülni. Két évvel később azt javasolták, iratkozzam a Zsukovszkij repülőmérnöki akadémiára. Nem nagyon kérettem magamat. Szükségét éreztem a további tanulásnak. A legmagasabb szinten akartam tudni minden tudhatót a repülésről. EZT AZ „AKADÄLYT” is sikerült „jól vennem”. Moszkvába kerültem tehát, ahol neves tudósok foglalkoztak velünk. Különösen nagy hatással volt valameny- nyiünkre Golubjev professzor, a hadmérnök vezérőrnagy... Ö matematikát tanított. De nemcsak tanított, hanem nevelt is bennünket. Egész életemre emlékezetembe véstem szavait: „Mindenkor egyszerűen, közérthetően kell mindent elmagyarázni.” Jómaga mindig lebilincselően érdekes előadásokat tartott. Ö vezetett rá igazán a matematika jelentőségére. Szükséges tudomány ez az olyan ember számára, aki kijut a világűrbe és dolga van a több millió kilométeres kozmikus röppályák számadataival. Mindezt azért érdemes elmondani, mert sokan talán azt hiszik, bizonyos fizikai adottságokon kívül egyébre alig van szüksége az űrpilótának. Nos, az akadémia elvégzése után tudományos kutatóintézetbe kerültem. Itt, mint kellő képzettségű tisztet, beosztottak az űrhajós csoporthoz. Ezzel viszont új szakasz kezdődött az életemben. Most jöttem rá, boldogan és büszkén, milyen jó dolog volt annyit tanulni. Most aztán hasznát vettem tudásomnak, pedig közben újabb tanulmányokat folytattam és különleges edzéseket végeztem. Az elmélettel könnyen megbirkóztam és a különleges szereken végzendő testgyakorlást is hamar megszoktam. Sokat segített e tekintetben a korábbi rendszeres sport. 1961-ben, egy különleges parancs sikeres teljesítéséért kitüntettek a Vörös Csillag renddel. Ebben az esztendőben az egész világ megismerte az első szovjet űrhajósok nevét, Jurij Gagarinét és German Tyitovét. Jól emlékszem, hogy azon a derűs, áprilisi napon, amikor Moszkva köszöntötte Jurij Gagarint, mi, a bajtársai, valamennyien ott állottunk az ünneplő moszkvaiak között. Határtalanul örültünk barátunk sikerének s a szovjet haza dicsőségének. AZ ÜRPILÖTAK sikere kollektív munka eredménye. Részesek benne azok a tudósok, tervezők, mérnökök, technikusok és ipari munkások, akik a munkájukkal a sikert lehetővé tették. Ugyanez vonatkozik a professzorok és előadók, az orvosok és ápolónők, az instruktorok és szakácsok közreműködésére is. De megilleti a dicsőség azokat is, akik az ércet és a szenet kibányásszák, megöl vasztják, fémmé ötvözik. Akik megépítik az űrhajót, összeszerelik és útrakész állapotba hozzák. A repülés előtt, alatt és utána is — minden űrhajós szeretettel emlegeti azokat az embereket, akik dolgoztak a közös sikerért. Olyan korban élünk, amikor a mindenséget ostromló ember tudatos, átérzett, alkotó kapcsolatba kerül embertársaival. Nemcsak a világűrt hódítjuk meg — de az emberiét legnemesebb eszményeit is... 4 pedagógus ír/as A gyermeki tevékenységet irányítani kell! Hirek az orvostudomány köréből Svédországban, Olaszországban és az Egyesült Államokban a termékenységet növelő, sőt, hármas-négyes ikrek születését előmozdító „hormon-koktél” felfedezésén dolgoznak. A New Yorkban kikísérletezett keverék hatására 21 meddő nő közül 15 állapotos lett: a kihordott hét eset közül háromban születtek ikrek és egyben négyes ikrek. • Amerikai repülők gyermekeinél megfigyelhető volt az állandó fáradtság, álmatlanság, hányinger és fejfájás. A légierő orvosai hosszas kutatás után rájöttek, hogy gyengeség és ro&szul- lét oka: a beteg gyermekek naponta három-hat órát, vasárnaponként hat-tíz órát ülnek a tv- készülék előtt, tehát ébrenlétük egynegyedét a képernyő előtt töltik. Gyógyelőírás: nincs televízió, sok játék a szabadban és elegendő olvasmány. Az előírást betartó gyermekek három hét alatt meggyógyultak. • Franciaországban megszervezték a „légi segélyt”. A Turbigo 27—50 telefonszámot kell felhívni, mire az országszerte több helyen működő repülőklubok gépein pilótaorvosok sietnek az országúton vagy eldugott helyeken fekvő betegek segítségére. • Angliában vizsgálatot folytattak a mongolkor okainak kiderítésére. Megállapították, hogy a központi idegrendszer veleszületett rendellenességében szenvedő újszülöttek száma rendkívül nagy volt Londonban, az 1962—63-as, különösen ködös tél idején. Abban az időben a szokottnál nagyobb volt a légkör szennyéződé- se. Az orvosok felfedezésükkel rámutattak a szennyezett légkör é az abnormis születések nyugtala nító összefüggésére. L| inden egészséges gyermek- ben elevenen működik a cselekvés vágya. Mozgásigénye percről percre előtör. Ha az irányítás hiányzik, ösztönösen mozog, fut, kiabál, s ha játékait nem adjuk készen elé, maga talál ki — rendszerint a felnőtteket utánzó — játékokat. Ezek összetettebb cselekvések, melyek a képzelőerőt is fejlesztik, sőt a gyermek jellemének alakulását is elősegítik. Játékaikban megmutatkoznak jellembeli sajátosságaik: az erőszakosság, önzés, másoknál az engedékenység, udvariasság, önzetlenség. A fiúk sokszor bátorságuk fitogtatására cselekszenek helytelen ÜL A gyermekek tevékenységét irányítani kell, mert gyakran előfordul, hogy a magára hagyott, önmagát irányító gyermek „rossz fát tesz a tűzre”. Pár évvel ezelőtt történt Vörös Marci VIII. osztályos tanuló esete, amely példája annak, hogy irányítás nélkül sok esetben mire viszi a gyermeket a cselekvés vágya. Persze, belejátszott a dologba az is, hogy a „haverjainak” meg akarta mutatni, milyen bátor fiú ő. Tudomásomra jutott, hogy egy szép tavaszi estén Marci néhány barátjával csavargóit, és szórakozásképpen minden nyitott ablakon beköpött — aztán elfutottak. Szerencséjük volt, mert csak egy helyen vették észre, de ott is sikerült úgy kereket oldaniuk, hogy meg sem ismerték őket. Természetesen a „haveroknak” tetszett ez a bátorság. Másnap egy órát szántam ennek az esetnek a megbeszélésére. El-“ mondtam az osztálynak — név említése nélkül —, hogyan szórakozott Marci előző este. A fiú sápadtan ült a helyén, s a kétség és remény sűrűn váltakozva marcangolta bűnös lelkét, mert néhány százalék lehetősége volt annak is, hogy én magam sem ismerem a tettest. I^íegkérdeztem az osztályt, 1 1 hogy véleményük szerint kellett-e bátorság az elmondott csúnya kalandhoz. Rövid vita után megállapították, hogy kellett. — A bátorság pedig az ember egyik legszebb, legértékesebb tulajdonsága — mondtam. Ezt a megállapítást a gyermekek elfogadták. — Akkor ezt a köpködő fiút is tisztelnünk kell? — kérdeztem. Rövid beszélgetés. Maguk a tanulók mondták el a véleményüket, hogy az ilyen bátorság nem tiszteletre méltó. A bátorságot másképp kell felhasználni. Mondtak háborús eseteket, történelemből tanult példákat, de ezek távoli dolgok voltak, olyanok, mint mikor a 10—12 éves gyermek Hunyadi Jánost választja példaképének. — Helyesen látjátok ezt a dolgot — mondtam nekik, de most szeretnék bemutatni egy hős gyermeket, akinek a példájából látni fogjátok, milyen az a bátorság, amely mindenkiben tiszteletet ébreszt. A Pál utcai fiúk ekkor még nem volt kötelező olvasmány. Elmeséltem a tartalmát, elemezgettem a kis Nemecsek jellemét, és felolvastam egy-két jelenetet: amikor kikémlelik Nemecsekék a vörös ingesek vezérét. És utána a tiszteletadást a kisfiú halál ás ágyánál. A gyermekek meghatódtak, lelkesedtek. Nagy hatása volt a nemes indítóokok al'apián véghez vilt bátor cselekedeteknek. A köpködő „hős” nevét most sem említettem. Marci óra után odajött hozzám a folyosón: — Tanár bácsi! Tessék velem akármit csinálni, de én olyan szeretnék lenni, mint Nemecsek! A szemében könnyek. A példa hatott. Figyelemmel kísérem azóta is, és örömmel látom, hogy rendes ember lett ebből a fiúból: Tudom, hogy nem ez az egyetlen hatás tette rendes emberré, de amint felnőtt emberként elmondta, életének egy fordulópontja volt ez az epizód. A pedagógia tudománya sze- ” rint nem elég, ha a gyermeki cselekvést ösztönzésekkel (in- centivákkal) irányítjuk. Ilyen ösztönzés, ha azt mondom: Ezt a leckét meg kell tanulnod, mert kötelező! Ezt a munkát el kell vé-. gezned, mert ha nem, egyest kapsz! Aki ezt nem végzi el, nem vehet részt a kiránduláson. — Ez még nem biztosítja a munka sikeres elvégzését. Ahhoz, hogy a gyermek teljes erőbedobással álljon munkához — akár tanulásról, akár fizikai munkáról van szó —, jól tudatosított indítékokra (motívumokra) van Szükség. Ilyen — majdnem tökéletesen ható — indíték alapján végrehajtott gyermeki tevékenységre példa az alábbi eset: Balázs Pista VI. osztályos tanuló elvégezte az elsősegélynyújtási tanfolyamot. Egy alkalommal a védő néni azt mondta, hegy elsősegélynyújtáskor feltétlenül fél kell venni a sérült adatait is. Cegy hideg téli napon a gyer- *" mekek egy része tízpercben is a tanteremben volt, s mert a tanárnak éppen az udvaron volt elfoglaltsága, rendetlenkedtek. Egy rövid nyelű seprűt dobáltak egymás után, s az egyik fiút úgy eltalálták, hogy a homlokából erősen csörgött a vér. Balázs Pista —■ jól tudta, mi a kötelessége egy tanfolyamot végzett VI. osztályosnak— a keservesen síró sérültet leültette, és elkezdte faggatni: — Hogy hívnak? — Hát nem ismersz? — kérdezte sírva a másik. — Ne járjon a szód — felelte hivatala méltóságában Pista, s minden tiltakozás ellenére peregtek a kérdések: — Hogy hívnak? Édesapád neve? Édesanyád neve? Foglalkozása? Hány éves vagy? — és így tovább, s kötözésre csak akkor került sor, amikor a „hivatalos” részen túl voltak. A tanuló kötelességét komolyan vette, a motiváció helyes volt, a kis mentő csak a sorrendet tévesztette el. Akkor a legértékesebb a gyermeki tevékenység, ha irányítással bár, de az indítóok megértése után saját maga tervezi meg a cselekvést. Erre egy rövid példa: A z egyik iskolában az irodal- " mi szakkör Gajdar: Timur és csapata című regényével foglalkozott. Ez ihlette az egyik tanulót hasonló célú csoport alakítására. Tíz-tizenketten összefogva elhanyagolt betegekhez, öregekhez mentek, fát vágtak, udvart takarítottak, rendbe tették a disznóólát stb. Munkájukért még köszönetét is alig fogadtak el, mert boldoggá tette őket az általuk tervezett önzetlen munka. Nemcsak a pedagógusoknak, hanem a szülőknek is módjában áll az egyszerű követelmények támasztása helyett jól megértetett indítóokokkal elősegíteni a helyes, teljes odaadással végzett gyermeki munkát, s ezzel fejleszteni kö- telessígtudásukat, képzelőerejüket és jellemük kialakulását. Tarján László
