Békés Megyei Népújság, 1965. január (20. évfolyam, 1-26. szám)
1965-01-07 / 5. szám
1966. Január 1. 5 Csütörtök SZOT ERTENV „Szót érteni a világgal” — így lehet a hírt, a Művelődésügyi Minisztérium most befejezett Iskoláztatási statisztikájának egy mérföldkövet jelentő adatát ösz- szefoglalni. Szerény, egyszerű a megfogalmazás: több mint 700 ezer általános iskolás tanul idegen nyelvet Hadd mondjak el egy történetet ezzel kapcsolatban. Egy hófúvásos téli estén Vásá- rosnaményben szálltam ki, eddig visz a vonat, végállomás, innét — k,a világ háta mögé” — Jándra gyalogosan juthat csak el az ember. Pedig Jánd volt az úticél, hajdani iskolatársam meghívására indultam. Elkerülve a pesti László gimnáziumból a kis tiszaháti Jándra került, családja van, 25 éve nem láttuk egymást, már rég itt az ideje, hogy felkeressem. Éjfél utánra érkeztem meg. Lehunyt szemű ablakok, alvó, álmodó kis falu. Csak vendéglátóm ablaka volt világos. Nem, nem azért, mert várt — le is mondott érkezésemről —, hanem mert levelet, leveleket írt Párizsba, Prágába, Düsseldorfba, Weimarba, Lenin- grádba. Képzeljem — meséli a falu Iskolásainak legújabb szenvedélye a levelezés. Úttörők, akik az NDK- ban nyaraltak, barátságokat kötöttek, címet és jelvényt cseréltek, aztán az ifjúsági lapok segítségével — mert láz lett a levelezés — mindenki címet, levelező partnert keresett. „S mindezt nekem kell lebonyolítanom. Nekem hozzák a leveleket, fordítsam le s megkérnek, válaszoljak is nekik.” Jándról, ebből a világ háta mögötti kis faluból száz és száz baráti szót, s szívet visz a posta szerte a nagyvilágba. Mindez öt esztendeje volt. Most nyáron ismét befértem a kis Jándra. Panaszkodik-e még barátom, tart-e még az a nagy levelezési láz? A láz talán még magasabbra szökött. „De már nem jönnek annyian hozzám, képzeld, az iskola elvette a kenyerem, ezek a fiúk, lányok már maguk olvassák külföldi postájukat és írjók oroszul, németül, franciául leveleiket!” öt esztendő..: Mérföldkő tehát a mostani jelentés: több mint 700 ezer általános iskolás tanul idegen nyelven. Szót érteni a világgal ... Nem érthetetlen már a posta jelentése sem: 30 millió üdvözlő ünnepi lapot kézbesített, illetve továbbított már az ünnepek előtti héten is! A 30 millióból — ha csepp is a tengerben — több száz egy kis tiszaháti faluból indul s viszi a Szív, a barátság szavait a nagyvilágba ... K. Oy. A Békés megyei Népújság november 27-i számában „Miért mondta le békéssámsoni előadásait a csabai színház” címmel közölte Zsigmond M. Sándor elv- társnak, a békéssámsoni művelődési otthon, igazgatójának levelét. A levélben foglaltakkal kapcsolatban vizsgálatot indítottunk és annak eredményét az alábbiakban közlöm: Zsigmond elvtárs azt állítja, hogy a színház négy esetben mondta le a meghirdetett előadásokat. Ez a megállapítás nem egészen pontos, mivel előadás csak 3 esetben maradt el, a negyedik esetben pusztán időpontváltoztatás történt, az is idejekorán. Zsigmond elvtárs levelének néhány kitétele feltételezi, hogy a színházat az előadások lemondásában szándékosság vezette. A Békéssámson- ban elmaradt 3 előadással kapcsolatban a tényállás a következő: 1963 novemberében a „Lili bárónő” előadása azért maradt el, mert a díszleteket és kellékeket, jelmezeket szállító tehergépkocsi, rálassol Az Igazgatóság véleménye a békéssámsoniak panaszáról m A ár megint légy van a i\fi levesben, te mama. IFI Hiába mondom, hogy menj be azért a szemüvegért. Még szerencse, hogy én jól látok, különben a morzsolt csutkát is elém tennéd, mint sült halat. — így zsörtölődött az öreg Csubai az asztal mellett, s közben derűs ábrázattal kavar- gatta a krumplilevest. Élete párja, Juliska néni ilyenkor már a plafonon volt, s inkább nem szólt semmit, magába fojtotta a mérget. Mikor a gombócos tálat is az asztalra tette, leült az öreggel szemben. Kanalazták a párolgó levest, s Juliska néni orrán a hajladozástól egészen előrecsúszott a megviselt pápaszem. Nem sok volt már a tányérjában, amikor észrevette, hogy légy van a levesben. Megállj, öreg betyár, csak te tehetted bele — gondolta, de egy mozdulat sem árulta el indulatát. Holnap bemegyek a városba és megveszem a szemüveget — döntött magában. A legyet kitette az asztalra — hadd lássa az öreg, hogy azért észrevette ő. A zsírtól elnehezült jószág lekonyult szárnyakkal vánszorgott a viaszosvásznon, halvány nyomot hagyva maga után. Másnap a hatórással bement a városba. Érdekes, hogy a szomszédasszonyával már csak a leszállásnál találkozott. Körülbelül egyidősek voltak, de Teri néni sokkal idősebbnek, megtörtebb- nek látszott. — Majdnem otthagyott a vonat reggel — mondja Juliska néninek a találkozás örömével az arcán. — Tudja, szomszédasz- szony, mielőtt eljöttem, gondoltam, megetetem a malacokat. Hát nem kiszaladtak, ahogy ajtót nyitottam és fellökték a mos- lékos vedret. Alig bírtam velük. A két kis öregasszony ballagott befelé az állomásról, s kifogyhatatlan energiával beszélgettek, néha még nevetgéltek is, mintha két csitri lány haladt volna a kirakatok előtt az aszfalton. Pedig a lánykor már messze volt. Mindketten dédnagymamák voltak, de az örökös munka szívóssá edzette szikár termetüket, s magas korukban is megőrizte lelkűk elevenségét. — Hát Teri néni mikor járt A szemüveg iff legutóbb? Én már alig ismerem ki magamat itten. — Én, Juliska néni? — Bizony, van annak három éve is. Mikor legkisebb onokám ballagott. De akkor autóval voltunk, úgyhogy én se mozgok olyan otthonosan. Most meg egy pár posztócipőt akarok venni, mert amit a. Feri fiam küldött, már tönkrement. — Akkor maga is elég régen járt itt. — Nem voltam én nagy híve sose az utazgatásnak, a rongyrázásnak. Ezek a városiak mindig azt csinálják. Azért olyan soványak. Nézze meg ezt is — mutatott egy valóban vékony, fekete hajú lányra Teri néni. — Hálni jár belé a lélek. Ezt ha • megfogja egy férfi, marad is, nem is a markában. — De a férfiak is olyanpk, mint a paszulykóró — kontrázott Juliska néni. — Olyan penészvirág némelyik, hogy csak a szemét kellene lefogni. Hiába, korcsosodik az emberi faj — vonta le a nagy következtetést az öklömnyi asszony. — A sok gép miatt van ez, szomszédasszony, higgye el nekem. Máma már nem gyalogolnak az emberek, nem dolgoznák annyit, persze, hogy nyápicáb- bak. Még egy kilométerért is taxit hívnak vagy buszra ülnek. Lánykoromban reggelenként öt kilométerre jártam kapálni, de előtte kisütöttem a kenyeret, megfejtem a tehenet és enni adtam a disznóknak. Mondom is sokszor az onokámnak, hogyha neki egy napig kapálni kellene, ott hálna meg a dűlő végén. — Nem is érnek el mostanában olyan magas kort az emberek, mint a mi nagyszüleink vagy szüléink — hozott fel újabb érvet a sorvadás mellett az elmélkedésbe mélyedt kis asszony. Közben megállt egy kirakatnál, hogy cipőt nézzen. Divatosan öltözött, szőke kontyos fruska áhítozott mellettük, s Teri néni megszólította: — Mondja, lelkem, merre van itt az OTI? — Ezen az utcán végig, aztán jobbra és ott van. De nem OTI az már, hanem SZTK. Egy nagy, szürke, sok ablakos épület. — Köszönjük lányom. Nekünk már csak OTI marad — felelte, s mentek is tovább. — Látta Juliska néni, hogy milyen maskarában volt? Először azt hittem, fiú, de látom a kontyot, hát akkor már csak lány lehet. — Kiderül az ott, ahol kell, hogy melyik micsoda — tette hozzá huncutkásan Juliska néni, de már ekkor bent voltak a tágas épületben. Zsongott a folyosó, időnként kinyílt egy-egy ajtó, s a fehér bóbitás lányok neveket kiabáltak. A szólítottak oda- tömörültek az ajtóhoz, s egymás után elnyelte őket a rendelő. A két néni megkereste a szemészetet, leültek az ajtó előtt. Középkorú, fehér köpenyes nő nézett ki. — A néniék ide várnák? — Hogyne, lelkem — állt fel Juliska néni, s már útközben magyarázta a panaszát. Bent vizsgálni kezdték, de bizony a kopott ókuláréval még a legnagyobb betűket is csak találomra olvasta el. — Magának nénikém már húsz évvel ezelőtt kellett volna jönni — mondta az orvos, s kedveskedve megveregette a vállát. — Igen ám, doktor úr, de akkor még nem járt az OTI, most meg jár. Hát ezért jöttem most. Még nem is harangozták delet, az új szemüveg már ott díszelgett Juliska néni orrán. * — No, szomszédasszony, ugye többet lát a világból most már? — tréfálkozott Teri néni köny- nyü lélekkel, hiszen az ő sza- tyorjában is ott lapult már az új posztócipő. — Hát nem is lehet egy napon említeni a kettőt. Csak igaza volt az én öregemnek. Az állomáson jóval az indulás előtt beültek a vonatba. Komótosan enni kezdték az almát és a kiflit. Egyszer csak Juliska néni figyelőén előretekint, s hangosan olvasni kezdi a szemben lévő kép aláírását. Munkácsy Mihály: A vak Milton. — Istenem, micsoda borzalmai lehet annak, aki vak — mondta felsóhajtva, és egy simogató mozdulattal megtapogatta az új szemüveget. — Hát igen — helyesel Teri néni, s tovább ették az almát. Gál Sándor amelyet az AKÖV-től béreltünk, útközben összetört. Nem „vártuk meg” az előadás megkezdését, mert abban az időpontban, amikor értesültünk a balesetről, már késő volt minden intézkedés. A második esetben a „Vándordiák” előadása azért maradt el, mert a darab főszereplőjét behívták katonának és Baranya megyében, Siklóson kellett jelentkeznie szolgálattételre. Ebben az esetben valóban történt mulasztás, mert szervezőink az előadást csak az utolsó napon mondták le, bár menti őket az a tény, hogy az illető színész szolgálathalasztási kérelme épp elintézés alatt állt és reménykedtek abban, hogy a békéssámsoni előadás időpontjára visszaérkezik. A „Montmartrei ibolya” produkció a darab főszereplőjének, Darabos Ferencnek betegsége miatt maradt el. A darabban hosszú ideig Mucsi Sándor, a szegedi színház művészének vendégszereplését voltunk kénytelenek igénybe venni, őt azonban anyaszínháza a kérdéses napira nem engedte el. A fenti tényeket kívánságra bármikor igazolni tudjuk. Tudatában vagyunk annak, hogy ezek a bizonyítékok talán nem eléggé meggyőzőek azok számára, akik nem ismerik belülről a színház problémáit, de le kívánom szögezni, hogy a békéssámsoni esetekben csak a véletlenek sajnálatos találkozásáról van szó és vissza kell utasítanom minden olyan feltételezést, ami szándékosságot tételez fel a színház részéről. Tapasztalatból tudjuk, hogy Zsigmond elvtárs odaadó és lelkes munkát fejt ki tójelőadásaink érdekében, és a színházlátogató közönség megszervezésében. Nagyra értékeljük ezt a munkáját és megértjük, hogy levelében a szervezés terén elért eddigi eredmények féltése is vezette. Mégis az a véleményünk, hogy éppen a közös munka eredményei és tapasztalatai alapján Zsigmond elvtársnak a történtekben nem kellett volna a színház rosszindulatát feltételezni, hanem törekednie kellett volna az igazság megismerésére. Nem tudok egyetérteni azzal a megállapítással sem, hogy a község színházszerető közönségét a fenti esetek elfordították a színháztól, mert például december 15-én, tehát az utolsó i elmaradt előadást követő Időpontban megtartott A sebhely című előadáson is telt ház volt. A békéssámsoni művelődési otthon az 1964/65-ös évadra valóban nem szervezett bérleteket, de a színház ettől függetlenül a község számára az előző évadban bérlettel lekötött előadásokkal azonos számú hat előadást ütemezett be, ebből is kitűnik, hogy a színház feladatait Békéssámsonban is megvalósítani törekszik és mint ahogy a múltban nem állt szándékában az előadások indokolatlan lemondása, úgy a jövőben is minden előadást feltétlenül meg fogunk tartani. A színház számára kötelesség tájelőadások tartása, de egyben megtisztelő feladat is. Nincs nagyobb örömünk, ha ezzel a munkánkkal mind a közönség, mind a művelődési otthonok minden vonatkozásban meg vannak elégedve. Ehhez kérjük a békéssámsoni közönség és személy szerint Zsigmond M. Sándor elvtárs további megértő támogatását Vass Károly igazgató • A SZERKESZTŐSIG MEGJEGYZÉSE: Ha a színház és a művelődési otthonok vezetői a jövőben még szorosabbá teszik kapcsolatukat, ilyen esetek még a „véletlenek találkozásaként” sem születnek. Tény, hogy adódtak panaszok, — de mindkét részről. Nem ritkán beszélnek színészeink arról, hogy egyes művelődési otthonokban ridegen és különösen a téli időszakban nem megfelelő körülmények megteremtésével, előkészítésével fogadják őket. Ezek a panaszok is lehetnek jogosak, de azok is, amelyek esetenként a néző és mások számára nehezen megmagyarázható előadás-lemondásokkal kapcsolatosak. A kapcsolatok javulása sok kérdést megold; a kitűnő összműködésre színház és művelődési otthon között már nem egy példát említhetnénk. Magától értetődik, hogy ez a helyes út. Újévi számvetés a békéscsabai Szabadság moziban — Az üzemi közönségszervezők előadásonként csak „másfél” nézőt visznek be a moziba — (Tudósítónktól) A békéscsabai Szabadság mozinak, a megyeközpont: Békéscsaba város bemutató mozijának a munkájáról beszélgettünk Geréb István üzemvezetővel. Sok egyéb közül először is a televízió hatásáról. — Annak ellendére — mondja —, hogy a televízió elszívó hatása kétségtelenül érezteti hatását, a békéscsabai Szabadság mozi már november első napjaiban teljesítette éves tervét, látogatottsága 44 200-al meghaladta előző esztendei forgalmát. Ezt az eredményt nagyban segítette az a kedvezményes diák-mozilátogató akció, amelynek során mintegy 20 000-el emelkedett idei látogatóink száma. Ennek a körülménynek felmérhetetlen értékű haszna van a tanulóifjúság tudat- formálásának a szempontjából is. — A Szabadság mozi elért sikerei métánylásánál nem szabad figyelmen kívül hagyni a mozi 12 dolgozójának áldozatkész munkáját, akik közül különösen kiemelkedik az öt jegykezelő. Igen nagy szerepük van a közvetlen közönségszervező munka eredményességében. Az üzemi közönségszervezők aktivitásának nagyfokú hiánya azonban hiba. Számszerű adatok tükrében ez úgy mutatkozik meg, k hogy a mozi 1964. évi látogatóiból csupán 1400-ra tehető az üzemi közönségszervezők útján mozgósított mozilátogatók száma, ami előadásonként 1,8 főnek felel meg... — A mozi 1965. évi tervei között néhány új diák-filmklub alakítása szerepel a békéscsabai középiskolákban. Ezekben a klubokban, megfelelő szakmai irányítás mellett, nemcsak a látott filmek szakszerű kielemzésére kerül sor, de a tanulóifjúság esztétikai fejlődését is elősegítik majd az itteni foglalkozások. Surányi Sándor
