Békés Megyei Népújság, 1965. január (20. évfolyam, 1-26. szám)
1965-01-17 / 14. szám
Hajdik Antal Gyulai vár ■•■•■■••■•Ma« «Hain Szabó Pál: Bogdán Károly takar- mánykezelő és raktáros elérek a jól va áll a kuglizóban. Jobb kezében a golyó, egyszer előralendíti, egyszer hátra. — Nem lesz hét fa, van rá egy tízesem! — mondja Mimák Károly brigádvezető és egy tízest a földre dob. Bogdán a pénzre sandít, de a golyó csak lendül. Most egy másik ember szól. — Itt is egy tízes, hogy nem lesz! — s ismét repül egy tízes. A golyót a hóna alá csapja, zsebében kaparász. S ledob a földre két tízest. Fiatalok és idősebbek csomóra gyúródnék, s nézik a pénzt, • nézik Bogdánt. — Kinek kell még egy húszas? — kérdezi Bogdán kihívón, és meglobogtatja a pénzt. Aztán csak úgy le- pöccenti a földre. A pénz száll, mint a falevél a fáról, s innen is mellérepül megint egy tízes, onnan is. Egy lendület előre, hátra, s aztán durr. Belevágott. A golyó szinte csúszik, mintha a pálya jeges volna, a babák csörömpölnek, s ahány ember, annvi nyak mered a fa felé. — Négy! — mondja kissé meghökkenve Mimák. — Még két dobás van. Ügy válogat a golyók között, mintha a nyereség máris a markában volna. Nem a pénzért, mint összegért, hanem a nyerésért ' — Szerencsés kezed van, hallod! — fanyalog a traktorista. Az iménti pózzal veselkedik neki megint egyszer, kétszer, háromszor és durr- bele! — Bal spiccre volt! — rikkantja Mimák Károly vígan. Igaz: a golyó ész nélkül kalótyol össze-vissza. Szóval, olyan vángli lett ebből a dobásból, mint a pinty. Na, de mindössze három fáról van még szó. Négy már van, négy meg három az hét és ezt nemcsak mindenki tudja, hanem mindenki számolja is. Kiváltképpen azok, akiknek a pénze ott van ni, a földön. A golyó megint kirepült, de túl a dobódeszkán ért földet. Hiába szórta szét a fennálló babákat. — Meritlás volt! — rikkantják egyszerre a fogadók és gyorsan kapkodják fel a pénzeket. — Hiába na — mondja Bogdán. — Nekem nincs szerencsém. Tegnap se volt szerencsém, ma sincs, holnap se lesz... Mirnák rikkant, s közben a pénzeket simogatja, s tárcájába teszi: — Akinek a mai világban szerencséje nincs, annak esze sincs... — kacag Mirnák. — Gyere. Ne csüg/ f1 i —|—T-i _I» — Mit hogy? — Hát az, hogy hát... fejének azért mégiscsak kell lenni, hát mi vagyunk a kéz, meg a láb, ő, mármint az elnök, a fej, meg az ész. így van ez rendjén, Bogdán van, sógor? — Nekem? Van annyi, hogy... más embert már ennyivel régen eltemettek volna... — No, de mégis! Vészes vérszegénység? — Nahát ez mégsem olyan vészes, még tán az a jó. A feleségemnek meg magas a vérnyomása. — Az enyém is alacsony, az asszonyé magas... hát így állunk, sógor. — Mindkettővel lehet élni, csak okosan. Különben pedig, az elnökünknek is alacsony a vérnyomása, és éppen a minap magyaráztam rieki is, hogy csak feketét inni, feketét. Naponta legalább három—négy duplát, sógor, akkor nincs semmi baj. — Valaki már mondta nekem, de... amúgy, törökösen nem szeretem, nincsen rá ándungom egyáltalán. Akartam már itt venni a szövetkezetben, de nincs. Hiába rendelnek, mire ideérne, el is fogy. — Tényleg nem lehet, de... én bent jártam Debrecenben, és... az elnökünket akartam kitüntetése alkalmából megajándékozni, de... a család mégiscsak egymást segítse inkább. A sógor a sógort, a koma a komát, vagy éppen fordítva... — Az átkötő gerendáról levesz egy aktatáskát, kicsatolja, s kivesz belőle egy új kávégépet. — Tessék. Használd egészséggel. Bogdán feláll. Meghökkenve kérdi: — Mi ez? — Kávéfőző. A legújabb modell. Tulipán. így kell üzemeltetni, nézzed! —mutogatja, babrálja. — Tessék. Aztán naponta három vagy négy kávét! — Hiszen... De hiszen akkor — révedezik Bogdán és a gépet szórakozottan forgatja. Valahova messze néz. — Akkor nem muszáj nekem örökkön hajnalban kelni, amíg már csak élek... Köszönöm, sógor! — s már indul is. — De hát hova mégy? — csudálkozik amaz. — Hogy hová? Megyek, evvel a kávéfőzővel köszöntőm az elnököt! Neki is alacsony a vérnyomása, nekem is, kvittek vagyunk! Szerbusz! — És elmegy. Mirnák néz utána, néz, aztán kiált az állító gyerekhez. — Vigyázz, te! — s négy golyót egymás u‘án dob ki. A babák csörömpölnek, s az utolsó dobás után lekucorog és bámul a guruló golyó után. Bogdán Károly hátrább lép, s szinte szónokolva mondja: — Nem szerencse vagy nem szerencse kérdése itt semmi. Nekem jó három gimnáziumom van, époénosak hogy... nem érettségiztem és mégis, mi vagyok? Felkelek már ha jnalban háromkor, de sokszor kettőkor, mert a jószág nem vár, aztán... az elnöknek, még annyi sincs, mégis ő itten az elnök. De én nem udvariok. Neki meg éppen nem udvariok. — Aki szép lányt akar, annak udvarolni kell... A közelben autó áll meg. Ajtó csapódik, s három ember megpakolt aktatáskákkal igyekszik keresztül a gyepen az iroda felé. — A... járásiak. Biztosan most jönnek köszönteni az elnököt — Igen! A ...kormánykitüntetés! — Hát persze. A szövetkezet mégiscsak jól megy, igaz, hogy ebben igen nagy szerepe van az elnökünknek is — magyarázza Mirnák. — Neki? Nagy szerepe? Nekem van nagy szerepem meg neked, meg... mindenkinek, aki két kezével vagy az eszével becsületesen dolgozik! — magyarázza Bogdán, s sorban mutogat az emberekre. — Na-na, hát azért még— Legyék feje, de azért nekem is adhatna más beosztást vén létemre! Nem bírom én már. Egy szép hajnalon ott fordulok fel a siló mellett. — Szedd össze magad és eredj be az elnökhöz. Most talán jobb hangulatban is van, mint máskor. — Hogy én beállítsak hozzá? Próbáltam. Nem ér semmit. Hát én többé hozzá nem megyek, annyi szent. — Hát akkor ott lesz az őszi közgyűlés. Terjeszd a gyűlés elé. — Őszi közgyűlés... — Legyint. Zsebbe dugja két kezét s bámul kifelé. Megannyian Bogdánra néznek, aztán két ember összesúg és szótlanul elmennek. Egyenest az irodaház felé. Bogdán is, Mimák is megütközve néznek utánuk. — Hova mennek ezek? — kérdezi Bogdán megiszonyodva. — Mennek köszönten! az elnököt, nyilván. Lehuppan a lócára, s két térde közé csüngeti a kezét, s csendesen nyögdécsel. — Micsoda rongyok az emberek. Minden lehető alkalmat felhasználnak, hogy... hízelegjenek, udvaroljanak... Mimák riadtan ül le mellé. — Hát, az emberek nem valami földre szállt angya- '~v. De neked mi bajod Sass Ervin: SÜSMUS Az a kis eset, megesett... Fátylat is boríthatunk rá hamar, ha maga is jót akar. Bár bevallom, amikor kiderült derült égből csapott, mint a villám, s a villám legmélyén napokig töprengtem azon, miért tette amit tett azon a végzetes napon. Egyre csak magát láttam: a könnyes szemét, s a kezét, mely úgy remegett, mint porba hullott, szélfújta virág, imát is rebegtem volna, de azóta, hogy marxista lettem, sajnos, elfelejtettem. ... Elég lesz kétezer7 Vagy talán öt? Tíz?! Hisz tudhatta volna, csak egy szavába kerül, s minden kiderül, 1 de nem úgy, mint most majdnem, hanem az én szivemre hull a fény, szerény ajándék a léha sorstól, mit addig kóstol az ember, míg meg nem részegül. De maga? Konokul hallgatott s inkább a kassza ajtaját tárta szét, mint boldogságot osztó két kezét... Jó, jó, tudom, a nercbunda Ara máma csuda magas, s a sikkes kis csizmát, a néger barnát sem adják ingyen; minden baj oka ez volt, s most itt áll, holt. sápadtan, mert megfúrták azok (a gazok!) kik beosztására régen spekulálnak. ... Bűnt követett el, nagyot, s hogy nem akart tudni rólam: jól van! Értem én, az élet nem kalandregény, a tisztaságnak ára van... De ha már bunda-vágya van, mért nem vette észre, hogy létezem s pénzemen a nercbunda, a kalap, a sikkes kis csizma ajándék is lehetett volna'.'.. S azalatt, míg a páncélból lopott, hozott anyagból már el is készül minden, mire vágyott; látott, hallott már ilyet... ...Hogy csak úgy, szerelem nélkül?..', ö, maga kínos helyzetbe hoz! Vagy talán csíkos ruhában szeretne ülni rács mögött? Bundában sokkal csinosabb, s bunda nélkül csak tovább szépül, és ha már sehol semmi nem takarja, s hófehér ivet rajzol a karja: gagyog a szó és döcög a mondat, szépségére nincs kifejezés, kevés az óda és a líra, de nem kevés, ugye, a pénz?... És ha valóban tudja, mi a hála, az a kis eset, nem olyan nagy eset, elfelejtünk mindent, ami volt, nem marad magán semmi folt drága... Szóval holnap délután. Az autóm majd várja...
