Békés Megyei Népújság, 1964. december (19. évfolyam, 281-305. szám)

1964-12-13 / 292. szám

KOROST AJ

__________KULTURÁLIS MELLÉKLET________

J

aroslava Blazkova:

TÉLI TÖRTÉNET

fiz a nap őrülten tetszett. 22 éves voltam és huszonkét éve álmodtam arról a pillanatról, amikor elköltözhetem a szüleimtől.

Téli reggel volt. Felzaklatva és izgatottan csomagoltam össze könyveimet, rongyaimat, és mint egy mesebeli János, elindultam a világba. Kint esett a hó. Néztem, hogy repíti a szél, hogy kavarog vele, néhány pillanatra úgy tűnt, hogy ellenkező irányba hull, a földről az égre. Kellemes érzés volt nézni a világot, annak megnyugtató tömegét, mely soha nem állítja feje tetejére a fizikai törvényeket. És érezni, hogy bennünk minden mozgásban van, szívünk a szánkban és eszünk a talpunkban.

Sokáig nem tudtam felhajtani tehertaxit; végre sikerült, de az új lakástól majd egy kilométerre vitte el a dolgaimat. Az út jeges volt, a taxisok rablók. A hótól és kínomtól huligánpalánták csapata mentett meg. Ingóságaimat szánkón vitték le az erdőn át, a kút körül, majd ismét fel a szűk magánúton a dűledező kerítések között, melyeket a hó a mesebeli cukrászmenyecske álmává varázsolt át.

Az út egy kapuba torkollott, rajta figyelmeztető bádogtábla:

Hamis kutya!!! VIGYÁZZ!!!

A felkiáltójelek rosszindulatát ellensúlyozta a jóságos lágy i. A kapu régi volt, és nekem volt kulcsom hozzá. Csak nekem. Kezemben tartottam, ízlelgettem ezt a pillanatot Hullt a hó, elolvadt a kezemen, de a kulcs megmaradt, a pelyhek úgy pihentek meg rajta, mint kicsiny fehér csibék. Azt kívántam, hogy most ünnepi zene harsán jón fel. A zár ellenkezett, a zaj felverte a kutyát. Ugatott, bosszúsan morgóit, a lánc hidegen csörgött. A kert közepén, felemelt farokkal felém jött a kandúr.

— Jó napot — üdvözöltem azzal a tisztelettel, ami egy őslakosnak kijárt Végignézett sárga szemével, és nem viszonozta a köszönést.

A viskó fából volt, öreg szilvafák törzsei alatt lapult. A háttérben fekete, magányos tölgyek álltak.

A konyhából kihoztam a kutyának készített fazék levest, hátravittem az udvarra. Az állat ugrálni kezdett, a lánc megfeszült és csörgött. Egy-két délután már ismerkedtünk, de ez egyszer először voltunk egyedül. Hamis kutya volt, foltos, mint a hiéna, keskeny pofájából cérnaként lógott le a nyál és kimeredtek fényes szemfogai. Remegett a kezem.

— Jó kutyuska vagy, szép kis jószág — hízelegtem, de ő tudta, hogy ezek hamis szavak, a félelem szülöttei. Végigmért apró, sárga szemével, és nevetett a bajusza alatt. Olyan közel mentem hozzá, hogyha akarta volna, megragadhatott volna. Odalöktem neki a fazekat, megszagolta és „pff” hangot hallatott, olyan lekicsinylő pff-t, mint amilyent apám szokott, amikor vacsorára metélt volt.

— Egyél, mit képzelsz! Vitamin van benne! — kínáltam, s ő kegyesen a fazékba merítette az orrát. Kitapogattam a nyakörvét. Nedves és durva szőre volt, s a lánc végén karika. Kerestem a fémkapcsot, de nem tudtam kitapintani. A kutya teste megfeszült, csupa éberség volt. Végül is engedett a karika, és a kutya szabad volt. Abban a pillanatban, mintha pontosan látná, mit csinálok, felugrott, háromszor megfordult, bukfencet vetett. És újból. És hátra. Ebben a pillanatban megszerettem. Testvérek voltunk. Én is olyan lény voltam, aki kicsúszott a lánc öleléséből, és lógó nyelvvel repültem a ház körül.

— Te állat — kiabáltam rá. — Te buta állat! Gyere enni!

Ideszaladt, a kabátomra ugrott és engedte, hogy megveregessem. Már nem féltem, és ő ezt tudta.

JJ kanúúr a széken ült a tűzhely mellett. Kihízolt. Közönséges tarka, de a lelke, mint minden kandúré, a független férfi lelke. Tejet öntöttem neki. Meg se moccant, de olyan szemmel szántott végig rajtam, mint aki nem kívánt gazdasz- szonyt fogad be. Letérdeltem, és tölgygaliyakat kezdtem tördelni. A tűz éhesen nyelte el, hallhatóan ropogtatta őket. A szürke levelek görcsösen vonag'ottak a parázson, a tűz egy szadista vidámságával ugrándozott felettük. Az autodafét feszülten, a rosszul működő központi fűtésben felnőtt gyermek szemével figyeltem. Hasábot hasáb után raktam rá, és néztem, hogy állnak ellent, védekeznek mézgás cseppjeikkel, s le- gyűrten mint hamvadnak el kékes fénnyel.

Jól éreztem magam. Arcom kipirult a melegtől és a hirtelen izgalomtól. Magam elé Idéztem a kert mögötti fekete tölgyfákat, a körös-körül alvó almafák ágait, a viskót, mely úgy védelmezte örömömet, mint az üvegharang a darab sajtot. Nem volt senki a közelben, aki azt akarná, hogy így vagy úgy viselkedjem, akinek megjegyzése lenne frizurámhoz, cigarettámhoz, olvasmányaimhoz és álmaimhoz. Egyedül voltam. Mint a nap. Elmosolyodtam, a kandúr korholóan tekintett rám. Elhatároztam, hogy ezentúl senkinek sem engedek, még, ha kétszer akkora is a körme. Belekötöttem, megfogtam a fülét, megforgattam, hogy teljesen elveszítse a fejét és a méltóságát

— Közönséges vedlett patkány vagy, szeplős béka, törlőrongy, görény farka'— sértegettem, és ő szintén úgy vette, mintha sértegetném. Azután megfogtam a seprűt éj a legőrültebb ma- disont táncoltam, akrobatikus ugrásokkal, lábvetésekkel. Körültáncoltam az

emelkedett ki, mint egy madár, mely iszik vagy énekel.

fi sarokban világított a lámpa halvány pergamenje, az ablakon túl esett a hó. Rátelepedett az óriás

diófa ágaira, a bebugyolált rózsák fejére, a ribizlibok- rokra, és bevonta őket habos burkolattal. Ügy tűnt, hogy ugyanaz a hó hull belém is, és betakarja a keserűség minden csúfságát, a haragot. Tiszta voltam, a pelyhek millióival együtt, melyekben visszatükröződött a fény.

A kutya repdesett a kalyiba körül. Hallottam csa- holását, és láttam a futástól elmosódott lábnyomait. Az öröm hajtotta, ő sem ismerte a mozdulatlan boldogságot

Énekelni kezdtem, de nem ismertem azt az éneket, amelyik megmondta volna, hogy vagyok. Hangokat hallattam tehát, és nekiveselkedtem a bútoroknak. Az ágyakat a sarokba dobtam, magam mellé. Mind a kettőt szép kockás takaróval fedtem le, pompás francia ágyakká varázsoltam át őket, a filmnédésben megfelelt, már nem lehetett semmit sem tenni. Sem a szétdobált konyhával, sem a bőröndökkel és a papírokkal. És az a rongyos kutya, az a szép, rossz kutya! Kopogtatás hallatszott, és a zavart arc közeledett.

— Szia — mondta.

— Hogy kerültél ide? — faarccal adtam a meglepettet, hangom megbicsaklott s a belsőm úgy feszült, mint a húr. Mindent egészen másképpen képzeltem el. A házikót teljes rendben, magamat puha pulóverben, és zenét és süteményt, mert ő édesszájú volt. A kandalló mellett ültünk volna, vagyis a tűzhely mellett, a tűz ropogott volna, jázminteát ittunk volna — mindenképpen jázmint, az illat miatt Százszor és még többször láttam kettőnket áttetsző jénai csészékkel, arany színű kesernyés folyadékkal, torta a gyermek- cukrászdából, és a magány édessége, az óráké, amikor beszélgethettünk volna, -rintkezés nélkül beszélgetni, mert a szerelemre tenger időnk lenne. A kis kanna a tűzhelyen bugyborékolna, a jázmintea fa'** I ...I 'T-t Pataj Pál

Varsói híd

egész kalyibát, az egész királyságomat, mely az enyém, enyém, enyém. A kandúrt a dívány alá zavartam, ahol a magányában tudomásul kellett vennie, hogy a királynő én vagyok, és ő — a legjobb esetben is — megtűrt társ az esetleges társalgás céljából. Egy szeletet kanyarítottam le a cipó közepéről és az volt a lakomák lakomája.

Az, ami ezután következett kaotikus, lihegő, régen vágyott tevékenység volt. Remegtem, és a szívem úgy rakoncátlankodott, mintha egy liter koffeint ittam volna. Berendezkedtem. Legelőször leakasztottam Slo- boda valamennyi képét, az ősök, a bérmált kisfiú és a kertészek szövetségének beüvegezett fotógrafiáit, és kivittem őket a kamrába.

— Csinálhatok egy kis rendet? — kérdeztem, mikor ideadta a kulcsot.

— Mindent csinálhat, még olyat is, amihez fejsze kell — mondta.

Előkotortam a térítőt és

lefedtem a sebhelyes asztalt, ráállítottam a tálat jo- natánalmáknak, és mellé egy parádés gyeriyatartót. A bíbor gyér tyácska úgy

zők ideáljává. A kamrából kihurcoltam a régi polcot, színes papírral vontam be, és könyveket helyeztem el rajta. A fűtő odúja gyorsan átváltozott. Az ablakra kreton, a padlóra piros pokróc, a falra plakát trombitával, csörgő felirattal:

Dl

XIE

LAND

A puszta villanyégő, mely mint a szegénység képe függött a zsinóron, a szoba közepén, lampiont kapott. Az éles fény lágyabb lett, rózsás intimitás vonta be a szőnyeget.

fi kutya kint rövid és

örvendező ugatásba kezdett. Kinéztem az ablak jn. Az almaíák között, a hóban Vili fekete télikabátja

gázolt.

Felkiáltottam, és görcsösen felnevettem. Ijedtség, az öröm és a lchangolás zu- hataga omlott rám. Ez nem volt a tervben. Az első estét másképp képzeltem el.

Hosszú, gyors léptekkel jött, a kutya ugrándozott és csóválta a farkát. Letéptem a kendőt a fejem: ő', megigazgattam a hajam, de a koszos, kinyúlt, átizzadt pulóverrel cs a kopott nadrággal, mely a rendezkenyarul illatozna, és én rózsás és illatos lennék. És most nem tudtam egyköny- nyen megbocsátani, hogy megsemmisítette az álmomat.

— Hogyan találtál meg, hiszen nem árultam el?

— Megkérdeztem Mártát.

— Azt gondoltam, hogy holnap hívlak meg, ha minden rendben lesz.

— Segíteni akartam.

— Minden széjjel van.

Egymással szemben álltunk, bizonytalansággal és vággyal telve, és féltünk felszabadulni, mert mind a ketten remegtünk attól a nevetségességtől és feltárul- kozástól, amellyel a másiknak kiszolgáltatnánk magunkat. Még ki volt fulladva, biztosan azt várta, hogy lelkesen a nyakába borulok.

— Mindent másképpen képzeltem el.

A hangomat hallottam,

kesernyés íze volt.

A vágyakozás, amely a havas ösvényen hajtotta, kialudt az arcán.

— Nem vagyok nagyon szenes?

— Á, nem.

WlPQtt az arcom képe, melyet most bekenve, pórusait porral betömve lát,

és amely semmiképp sem ragadja meg.

— Hogy lehet az, hogy a kutya beengedett? Keve. sebb ételt adok neki. Minek van nekem olyan őrzőm, amelyik bárkinek megengedi, hogy megvakar, ja a fülét.

—■ Én bárki vagyok? Engem szeretnek az állatok. Tudod, hogy az állatokkal tudok... Állatka!

Nagyon finom, lágy szája volt És belsejében forró áram, mely bennem teljesen váratlanul tömény, ismeret, len izgalmat keltett. Engedtem ennek az áramnak, de csak egy pillanatra. Eltoltam és a szemében zavaros, kissé kiszámíthatatlan kifejezést vettem észre, amelyet értelemmel palástolt. Értelem ez az ékes függöny, amely mögött olyan biztonságban érzi magát az ember.

— Hideg a kezed — mondtam neki. — Készítsek teát?

Ha azt mondta volna, készíts, előkotortam volna a bőröndökből a jázminteát, a jénai csészéket, és megőriztem volna buta rögeszmémnek legalább a cserepeit. De ő megérezte lehan. goltságomat, nem értette meg, és dacolni kezdett. A legcivilizáltabb hangon — amellyel büntetni akart, és meg is büntetett — mondta:

— Tea? Nem lehet. Úgyis mindjárt el kell mennem.

— Hova?

— Ugyan, megbeszéltük a fiúkkal.

— Igen? Végül is, nem fizetődik ki, hogy idevonszoltad magad a hóban.

— Csak meg akartalak nézni.

A szavak közömbösen hangzottak el és mindegyik, mint láthatatlan szálka szúrt belénk, mely a bőr alatt könnyein gennyesedik.

— Kár, hogy itt mindent széjjel látsz.

—- Nem tesz semmit.

— Mit szólsz a szobához? Tudod, milyen gondom volt? Mindent magamnak kellett cipelnem az erdőn át. Szerencsére, valami suhan, cok segítettek.

— Ajánlkoztam. Ha nem akartad, a te károd.

— Hogy tetszik?

— Klassz. Egészen jó.

Többe! Vártam. Utánamentem és szerettem volna, ha észreveszi a tapétát, a kockás pléden a mackót, hogy értékelje a gyerlyatar. tót, a polcot, a plakátot, a lampionokat. Klassz, mondta még egyszer, megfordult és vállamra tette a kezét.

— Rongyos a nadrágom.

— Nem zavar.

— Elromlott a zippzár.

— Amióta csak ismerlek, minden zippzárad rossz.

Egyszer volt olyan szók. nyám, csak egyszer, és ő emlékezett rá. És most felhívja rá a figyelmemet. Felbosszantott.

— Gyere, ülj ide mellém — mutatott a nagyon régi fotelre, amelyet még egy kockás takaróval akartam modernizálni. Azon a megszépített fotelen ültem ábrándjaimban, a gramafon szólt, ő mellettem ült a szőnyegen, és mesélt valamit az amplitúdókról vagy a technikáról, vagy a dzsesszről, vagy más kedvelt témájáról, és a tűz ropogott volna, a jázmin-