Békés Megyei Népújság, 1964. december (19. évfolyam, 281-305. szám)
1964-12-25 / 302. szám
Leányportré Czóbel Béla KÖRÖSTÁJ Orosházáról — az európai zene áljaira Szokolay Sándorról varsói, bécsi, moszkvai VIT- en, Hegedűversenyét Simor András játszotta a Varsói Ősz ünnepén, Arezzóban 1962-ben ismerték meg nevét, s ez évben Tours-ban Poulenc emlékére írt Rek- viem-jét mutatták be, de mindez csak előjáték, készülődés, mely arra kellett, hogy a színpadhoz eljusson. Két oratórium, hat kantáta, három balett után — logikusan találkoznia kellett a színpaddal, mert zenéjében meglévő minden stíluselem efelé sodorta. A feszültségeket keresi, ebben elmegy a legvégső határig, a szereplők hangokban is végletes feladatokat kaptak, azért kerüli el az operasémák alárendeltségét, hogy felhasználhassa az életképes tradíciók minden inspiráci- ós lehetőségét. A kritikai visszhang, a hazai és külföldi érdeklődés egyre növekszik iránta, talán igaza lesz annak a nézőnek, aki azt suttogta mellettem: talán-egyszer Orosházáról is el lehet jutni Európába... Szomszédom nem is gondolhatta, mennyire pontosan fogalmazott. Mert Szokolay Sándor számára az indítást, inspirációt Orosháza, Békéstarhos, a békési táj és az itt töltött ifjúkor jelentette, jelenti ma is. Amikor beszélgettünk erről, éppen Orosházáról jövet találkoztunk, mert a modern zenéről tartott ott előadást. De nem akarok helyette prólqfhorkodni, ő maga így vall erről: Mindenestől Békés megyei vagyok. Kunágotán születtem. Szüleim orosháziak. Orosházán kezdtem a középiskolai tanulmányaimat, ahol már ekkor feltűntek zenei, illetve művészi adottságaim. „Énekes” akartam kezdetben lenni, minden kulturális megmozduláson énekeltem, szavalóversenyeken vettem részt, bátyám mellett „versfaragással” magam is évekig próbálkoztam. Édesapám „hegedűtanár” volt, de ő zenei tanulmányait csak a felszabadulás után tudta befejezni. S ez utolsó években egyre aktívabban kapcsolódott be Orosháza, illetve Békés megye zenei életébe Kórust szervezett, zenekart vezényelt. Jelenleg az orosházi zeneiskola tanára, és egy lelkes ..Madrieál Együttes” vezetője, — (tavaly a pécsi kamarakórus-fesztiválon részt vettek, ahol „Miniatűr Kantátá”-mat is énekel'ék, melyet kifejezetten nekik írtam.) Nagyapám is orosházi muzsikus volt, aki több hangszeren játszott kitűnően. (Hegedű, trombita stb.) 1947-ben kerültem a bé- késtarhosi zeneiskolába, ahol 1950-ben kitüntetéssé. érettségiztem... A békéstarhosi évek életem legnagyobb élménye volt, és talán marad is. Ott lett belőlem muzsikus. A kórus és a közösségi élet varázsa egy egyszerű zeneiskolától merőben megkülönböztette ezeket az uradalmi kastélyba csöppent, újat kereső, merész embereket. Magunk építettünk utat, vasutat, — kertészkedtünk... — a környezetünk hozzánk nőtt és nem szigetelőd tünk el, mert jártuk a falukat, ahol a konvencionális formákon túl, közvetlen formában adtuk forró sikerű kórus-hangversenyeinket. Az életre alkotó módon készített elő ez az iskola bennünket, s mindennap adott valami „plusz emberit”! Pár heti zongoratanulás után elvégeztem a „Zongoraiskola” I. kötetét. Amíg új iskola érkezett — Sípos . ' Éva (első zongoratanárnőm) ötletére kis „etűdöket” csináltam, „gyártót- tan;” magamnak. így születtek meg teljesen spontán módon, minden kínlódás nélkül, „zeneszerzési előképzettség” nélkül (ösztönösen!) első zongoradarabjaim: „Hüvelyk Matyi”, „Gyermektánc”, „Fogócska”, „Csúfolódó”, „Búsuló”, a gyermekvilág karakterdarabjai, melyek meglepően virtuózok voltak — pár évre rá feleségem, Szesztay Sári zongoraművész is komoly gyakorlás révén tudta csak „rádiófelvételre” vinni.. És ezek a darabok voltak „önfeledt” komponálási készségem első gyümölcsei... A tarhosi évek — a hatalmas park magánya, ahová tanulni és komponálni menekültem, és ahol a természetszeretet mániáját szereztem — s a felszabadult, csodálatos közösségi élet, a falujárás, a kóruséneklés hihetetlen élménye, Bartók és Kodály kórusainak megismerése, és a madrigál-irodalom kristálytiszta csengésé a forrás még ma is számomra. És Szokolay Sándor nemcsak gondolatban jár haza, zongoráján már ott a mű, amelyet az Orosházi Szimfonikus Zenekarnak ajándékoz, s tavasszal a kulturális szemle alkalmából mutatják be. Feleségével együtt sok hangversenyen szerepelt és szerepel ma is Orosházán. II krónikás tehát joggal " hozzáteheti, aki ennyi* re magáénak érzi szülőföldjét, arra nemcsak büszke lehet az, de a fiának kijáró szeretettel, figyelemmel kísérheti további lépteit. Illés Jenő ll’yés Gyula írta le erről a kedves, koránál is fiata- labbnak tetsző művészemberről: „Mint egyszerű tanú mondom tehát: újra egy magyar név van fölszállóban az európai zene egére.” Aki csak egy villanásra találkozik vele az utcán vagy hangversenyen, talán elcsodálkozik egy pillanatra e kijelentésen, mert S2okolay Sándor most a Vérnász című opera roppant sikere után is megmaradt impul- zív, természetes embernek, bár négy fiú apja, azon az emlékezetes premieren, 1964. október 31-én szinte fiús izgalommal hajolt meg az ünneplő közönség előtt. Illyés Gyula és Mikó András főrendező között ott állt sápadtan az izgalomtól és örömtől, s mi a nézőtérről jóleső hangsúllyal állapíthattuk meg — valami történt, aminek tanújául szegődni is élmény. Akik ismerték, tudták róla, hogy nem előzmények nélküli, meglepő, váratlan siker részesei voltak, hiszen díjak jutalmazták kompozícióit a Talán nem érdektelen ezzel kapcsolatban néhány alapvető kérdést tisztázni. Többek között azt. hogy az íróknál: nemcsak joguk, de kötelességük a valóságnak megfelelően írni és állást foglalni a társadalom fejlődése során felmerülő Szoboszlai Sándor Ham/ele Ö rvendetes Jelenség Irodalmunkban a falukutatás reneszánsza. Néhány év süket csendje, illetve a valóságot meghamisító hurrá-optimizmiusa után újra a haladó hagyományokhoz méltóan törekszik néhány írónk a mai falu életének ábrázolására. Legutóbb Békés megyei vonatkozású dolgot Is olvashattunk Tímár Máté tollából az Üj írás novemberi számában. A riportert alapossággal és szépírói stílusművészettel megírt „Falusi csendélet — 1964” bátor hangú, őszinte, szenvedélyes hitvallás a mai, szocialistává alakuló falut segítő társadalmi jelenségek mellett és a visszahúzó erők ellen. Megérdemelné, hogy ne pusztába kiáltott szó maradjon. Mint ahogy nem is maradt. Csakhogy nem nyilvánosain, hivatalos helyen folyik róla vita, hanem baráti beszélgetéseik során, összejövetelek kapcsán. Ez önmagában véve még nem baj, hiszen egy írásmű értékét és hatását nem a méltató segédcikkek és recenziók döntik el. Aggasztó ebben a kérdésben az, hogy a vitákban igen ritka a tárgyilagos értékelés, de annál gyakoribb a szakmai sovinizmusból, sértődésből adódó ledorongolás és elítélő nyilatkozat. Tévedés ne essék: nem az ábrázolt ana. kromatikus jelenségek, a kispolgári élétszemlélet és életmód bírálatáról van szell Nem. Az írásművet ítélik el és az írót hibáztatják, amiért — úgymond — „kiszerkesztett egy csomó rendes embert!” NÉZŐPONT problémákkal kapcsolatosan. Az objektív valóság tényezőihez (helyszín, idői személyek stb.) való ragaszkodás mértékét a téma, forma és az írói egyéniség egymásra hatása határozza meg. Bár az etvoneitkoztaitási képesség hiánya általában a mesterségben tudás fogyatékosságát jelenti, semmiképpen sem leltet ideálisnak tekinteni azt a módszert, ahogyan néhány Írónak önmaga kreálta tulajdonságokkal, álnépies szó- használattal felruházott hőseit útjukra bocsátja. (Jó példa erre Bóka László „Karoling trón” című regénye, amelyben exaltált kutatóbiológustól vörös hajú csodaparasztdg minden megtalálható.) A konkrétság, az eseményekhez való maximális hűség bizonyos irodalmi műfajokban kötelező kritérium, és csak abban az esetben ítélhető el, ha társadalmilag nem tipikus jelenséget ábrázol az író, és nem a bírálva segítő szándék vezeti, hanem kicsinyes egyéni érdek vagy személyi bosszú. Tímár Máté esetében szó sincsen ez utóbbiakról. Keresztmetszetét adja egy Békés megyei falu egyetlen napjának. Talán kissé sűríti az eseményeket, de nagy. szerűen jellemzett alakokat állít elénk. Ha az írásmű alapján valaki önmagára ismert — magára vessen! Ez semmiképpen sem hibája a műnek, amelyet első sorától az utolsóig áthat a mély humanizmus és a szülőföld, a formálódó szocialista falu iránti szeretet. Elhangzanak mostanában olyan vélemények, hogy „az osztádyharc megszűnésének Szakaszába érkertünk.” Lehet, hogy ez a nézet igen kedvező egyeseknek, akik a múltból átmentett életfelfogásukat most próbálják realizálni, de alapvetően téves! Pártunk és kormányzatunk népfrontpolitikát folytat, de az „aki nincs eile, nünk, velünk van” nem jelent megalkuvást és elvi engedményeket. Mint ahogy a „régi szakemberek” — minit az értelmiség egy rétegének — megbecsülése sem jelenti a néhol felszínre törő kis. vagy nagypolgári életforma elfogadását cs helyeslését. Az osztályharc nem szűnt meg, csak formájában változott. És ha van olyan terület, ahol ezt nem szabad szem elől téveszteni, hát az irodalom az. Mázán Mátyás *