Békés Megyei Népújság, 1964. december (19. évfolyam, 281-305. szám)
1964-12-20 / 298. szám
cJl 10. íú{j)rdidőit A színházművészei házba a közönség!... S már kai való összehasonlítás tóét és fél ezer éves, az emberiség százszor, a föld ezerszer ennyi. Ehhez képesít tíz esztendő csak rövid pillanat Egy város vagy megye történetében azonban ugyanez az évtized már korszak lehet, az egyes ember számára pedig a munkában eltöltött, az allkotó- évdk egynegyede. A Jókai Színházat tekintve, a szülemegfogható közelségben van a régen várt öröm, a színház második évtizedének feltétlenül egyik legnagyobb fontosságú eseménye: a színházépület rekonstrukciójának befejezése. Tíz esztendő Javuló külső körülményei közepette a Jókai Színház — Békéscsabám és a megyében — Jelemet as 1954-es első előadásról — Jókai: Arany- ember. lés és nagykorúvá válás időszaka. A korábbi néhány hetes, esetleg pór hónapos szezonok után 1954-ben — vidéken nyolcadikként — állandó színházat kapott Békés megye. A kultúrforradalom egyik nagy győzelme volt ez, hiszen a színház társadalmi szerepét, hatóerejét tekintve az egyik legfontosabb művészet, s — a közönség érdeklődése bizonyítja — a legnépszerűbbek közül való is. S hogy az 1954- es Békés megye 1964-re rengeteget változott, fejlődött, hogy az emberek kulturáltabbak, igényesebbek, tisztábban látók lettek, abban feltétlenül része van a színháznak is. S ez a tény talán megengedi, hogy ez egyszer és csupán egyetlen pillanatra tudatosan, inkább csak az eredményekről beszéljünk, a tíz esztendőnek főként örvendetes emlékeit, tanulságait sorakoztassuk egymás mellé, a negatívumokat, a hétköznapok hibákat kijavító, megszüntető munkájára Egy évtized alatt hatalmasat fejlődtek mindenekelőtt a játszás objektív körülményei. Megyeszerte egyre újabb és egyre szebb, jobb művelődési házak épülnek s mérni, számokkal kifejezni nem is lehet, hogy ez milyen pluszt jelent a színészi munka minőségében, a táj előadások színvonalában. Igazában nem is tudják mások, mint a színház dolgozói, akik nap mint nap megfordulnak és dolgoznak ezeken a helyeken. Ök mesélhetnének arról, hogy mennyivel szívesebben mennek az új szarvasi, mezőkovácsházi, csorvási meg a többi kultúr- házba, mint ugyanitt a régiekbe, hogy mennyivel át- éltebb, őszintébb játékot lehet produkálni kulturáltabb környezetben. És mennyivel szívesebben jár ilyen színmásfél száznál több bemutatót tartott, összesen mintegy 4000 előadásban és kevés hí. ján egymillió 500 ezer néző előtt Ezek csak rideg számok, mégis rengeteget mondanak. Ha pedig a számok mögé nézünk, kitűnik, hogy műsoron volt a világ színpadi irodalmának legjava: Shakespeare, Moliere, Gorkij, Csehov, Brecht drámái, a magyar klasszikusok közül Katona József, Szigligeti, Bródy, Móricz művei, a zenés műfajban Strauss, Kálmán, Lehár, Huszka operettjei. S a mai írók legjelentősebb alkotásai, köztük egy sor ősbemutató is: Arbuzov Tányáj áltól a Majd az utánpótlásig, a Dolores tői a Deák György, a bérkocsisig. Az egyes bemutatók színvonaláról nívódíjak, rádió. és televízióközvetítések, hivatalos elismerések vallanak — közvetlenül pedig a közönség tapsa. És nemcsak a taps, hanem a csabai és a táj előadások utáni levelek is. Tudósítások arról, hogy a megyében mindenütt őszintén érdeklődnek az előadások iránit, hegy az emberek igénylik a színházat. S a színház dolgozód számára — legyenek színészi, műszaki vagy adminisztratív beosztásban — mindenfajta elismerés közül ez az érdeklődés a legkedvesebb, a leginkább inspiráló. Amióta színház a színház, az egyes előadások sikere a közönségen is múlik. Csak akkor tud igazán élővé, hatóvá lenni az író megálmodta mű, ha a rivalda mindkét oldalán egyformán szivvel- lélekkel vesz részt a produkcióban a színész és a néző. A tíz esztendő mindkét felet dicsérő eredménye, hogy egyre gyakoribbak az ilyen közösen alkotott ünnepi pillanatok, hogy mind több előadás állja ki a régebbi sikeres bemutatókpróbáját. Ez a tény is a színház és a közönség jó kapcsolatára utal, vall arról érzékletesen, hogy az egyes előadások hatása évekig továbbgyűrűzik, hogy a megye magáénak vallja a színházat. De a színház is a megyét Egyre több színész telepedik le végleges szándékkal Békéscsabán és sokan vannak olyanok, akik egy-két évi távoliét után visszajönnek a társulathoz. A kollégák, a műsorra kerülő darabok, a közönség kedvéért S az sem véletlen, hogy sokan megalakulásától tagjai a Jókai Színháznak. A színészek közül Padur Teréz és Bánffy Frigyes, a zenekarból Csécsey József és Szabó István, aztán Pataki József fópénztáros és Csabai László asztalos, valamint Dávid Józsefné, a női szabótár vezetője 1954 augusztusától dolgoznak Csabán. És még jó néhány an vannak olyanok, akik néhány héttel vagy hónappal ugyan később, de még az 1954—55-ös évadban kerültek a színházhoz, s jelenleg már a tizenegyedik szezonjukat töltik itt. Az 6 számukra a legszebb, a legtöbbet mondó a mostani jubileum. De fontos eseménye ez a színház, mint intézmény életének is. Hiszen ebben a tíz évben alakult ki jelenlegi struktúrája, hagyományai, színvonala, ebben az évtizedben vált a megye kulturális életének szerves, fontos részévé. S végeredményben ez a tíz év tette lehetővé, hogy az évforduló utáni hétköznapok — napjaink — valójában a művészi alkotómunka ünnepei lehessenek... Ennél szebb örökséget, ajándékot nem kaphat első évtizedétől egy színház. If j. Danlss Győző KÖRÖST AJ KULTURÁLIS MELLÉKLET Suki Antal Bíró József: Figyelmeztetés Ne< szegd a kedvemet késsel, miint száraz, kemény kenyeret, csinálj mindent sok-sok ésszel: vágtak már úgyis eleget! Ny ers, puha zsemle a testem, végy a kezedbe, simogass — a kemence mellé estem egykor... hát rajtam ne mulass! Alaltíts ha kell, magadnak, égő, nagy-szerelem tűzzel, része hn hozzád tapadnak: vigyíizz rám, s sohase űzz el! Ne szegd a vágyamat késsel: törd.... pékek illatát hozom — de ha közömbösen mégy el, örökre kővé változom. Díszletterv a Marion de Lorme-hoz Robert Browning: Éjszakai találkozás A tenger szürke s partja konok; A sárga félhold felhőn úszik; Hullámok csobbannak a fényben S eltűnnek az örök örvényben, Míg ladikom fövenyre csúszik S megragadja a parti homok. n. A tenger izzik s a távolban A mezőkön túl áll egy kis ház, Kopogok a sötét ablakon — Gyufa sercen, világít vakon, Egy drága hang szól halkan: „vigyázd! S két szív már egy ütemre dobban. Hajnali elválás Értem jött a tenger nedvesen, A nap fénye boldogan ragyog... Én mégh boldogtalan vagyok, Mert hiányzol árva kedvesem. Fordította: Beck György Színház és varázslat — Vallomás, tanulmány helyett — „Az elsötétítésben egy résnyi fénysugár — az volt az ifjúság!” — éneklik a költők az „Egy szerelem három éj szaké já”-ban. „Az elsötétítésben egy résnyi fénysugár” — volt a gyermekkor vége, a kamasz vívódásainak ideje — a magam életében. Egy júniusi „nyugodt” bombázás szünetében szegezte nekem valaki a kérdést: „Mi akarsz lenni?” — Színházi rendező! S valójában fogalmam sem volt róla, mi az. — Másnap asztalomon hevert egy csomó magyarul hozzáférhető tanulmány: Hevesi Sándor „Színház”, „A színjátszás művészete”, Bárdos Artúr: „Játék a függöny mögött”, Sztanyiszlavszkij: „Életem” és Németh Antal doktori disszertációja, Hegedűs Tibor könyve, Hesz- ke Béla színháztörténete és Bisztray Gyula kritikagyűjteménye 193(K-40-ből. Ebből körülbelül megsejtettem, hogy mi lehet a színház! — Vaj-ázsiót. Valami minden este megújuló csoda, amikor az ember átváltozik — s ezzel „mintegy tükröt tart a természetnek”, ahogy Shakespeare a Hamletben lerakta minden idők színházesztétikájának alapjait. Mikor az előbbi könyvek mellé odakerült a tragikus sorsú ifj. Horváth István „Örök színház” című könyve is, ükkor megsejtettem, hogy lelhet más is, több is, mint amit a nagy teoretikusok, vagy aprócska „gyakorlati emberek” leírtak. Ifj. Horváth István a 40-es években szegedi egyetemi hallgatóikkal színpadra vitt egy akk or egyedülálló Ham- let-konc:e>pciőt, s utána bátran meghalt csak azért, mert aj: előadás Opheliáját — a kor faji törvényei és előítéletei miatt — nem vehette el. Megélte és valósággá érlelte a színházaira Rómeó és Júliát, csak kedves paptanára, Sík Sándor nem válhatott Lőrinc baráttá, ehhez már a fasizmusban éltünk. Horváth Istvántól megtanultam, hogy a színház a mesterség ismeretén túl elsősorban koncepció kérdése is. Amikor a koncepciót megismerendő először léptem be a budapesti Művész Színház (ma Thália) kiskapuján — a patkányfogókutya, Mufli, megugatott (ez lett az első bírálat), s azután hordtam a rendezőnek a feketét, a vezető színésznőnek az idegcsillapítót, az igazgatónak könyvtárt katalogizáltam, s boldog voltam, ha valaki lényeges ember — eltalálta a nevemet. Itt tanultam meg, hogy a mesterség is titok, melyet a hiúság cerberusai őriznek, s hogy a színházban mindenki ösztönösen arra törekszik, hogy más ne leshesse el titkát. Várkonyi Zoltán, Apáthi Imre, Fábry Zoltán voltak a rendezők, néhai Sennyei Vera, Földényi László, Tol- nay Klári, Komlós Juci voltak a színészeik. Itt indult, mint süvölvény, Darvas Iván, itt aratta első sikerét Gábor Miklós, és itt lett a vidéki „táncoskomikus és apaszínészből” — Pécsi Sándorból — igazi színész. Itt tanultam azt Is meg, hogy egy színháznak lehet egységes stílusa, itt tanultam, hogy a színész egyéni tehetségén kívül végül is minden a rendezőn múlik. Itt láttam először „tér- szervezést”, és láttam kialakulni előadások ritmusát. Ösztöndíjas évek a Nemzeti Színházban, ahol Major Tamás, Gellért Endre rendezett. Itt tanultam meg, hogy mi a megaláztatás, milyen az, amikor a hit és a lángolás elbukik azon, hogy a „műszak” viccből mindig rossz helyre küldi az ügybuzgó segédrendezőt. Itt tanultam meg, hogy az ágy az bútor, de a párna benne kellék — itt tanultam meg, hogy a dogmatikus színház- politika a főrendezőt az igazgató ellen nevezi ki, és közben példás együttműködést kíván. De itt tanultam meg azt is, hogy az akkor ránk
