Békés Megyei Népújság, 1964. november (19. évfolyam, 257-280. szám)

1964-11-06 / 261. szám

1964. november 6, 5 Péntek Abdul Karim: Germanus Gyula Nyolcvanéves a nagy orientalista Nincsen olyan matematikai zseni, aki meg tudná határozni: a világhíres magyar professzor, Germanus Gyula hány kilomé­tert tett meg élete során? Gyalogolt, tevére szállt, konf- lisozott, vonaton utazott, ele­fántháton ült, tengeren, óceánon hajózott, autón robogott, TU— 104-esen repült, lovagolt, felsza­badulás után ugyanis ő szervez­te újjá a magyar lótenyésztést. Járt Konstantinápolyban, ku­tatta Kossuth Lajos emlékét Ku- tahiában, ellátogatott Hannibál sírjához, angolok fogságába ke­rült a Dardanellákon, otthont talált Bengáliában, s elzarándo­kolt Mekkába. Vámbéry Ármin­tól tanulta tudományát, Rabind­ranath Tagore barátjának tekin­tette. Egészen fiatalon, mint az ifjú törökök titkos társaságának tagját, a szultán börtönbe vetet­te, halálra ítélték, az utolsó pil­lanatban szabadították ki jóba­rátai. Arabul, törökül, perzsául is beszél, fogalmaz. Tanácsát ké­rik a világ minden részéből az orientalisták. A Korán ismerője, a mohamedán tanokat a kairói „Virágzó” mecset-iskolában, az ezeréves Azharban sajátította eL , — A tanár, a „seikh” egy osz­lophoz támaszkodva ad elő, gyakran kénytelen eltűrni, hogy tudós diákjai ellentmondjanak tanításának — mesélte budapes­ti lakásán a riporternek Abdul Karim: Garmanus Gyula. — A diák néha otthagyja, másik osz­lophoz ül és ott fejti ki külön­véleményét. Így ő is seikhé vá­lik, és ha van hallgatója, bátran taníthat tovább. Egy ízben én is összekülönböztem egy seikhel a Korán nyelve fölött. Botot emelt rám, mire egy másik oszlophoz ültem és ott fejtettem ki nyel­vészeti véleményemet. Sokan követtek és egész kör alakúit körülöttem. Bizonygattam, hogy a Koránban grammatikai hibák vannak a nyelvészek szerint. Fe­szült figyelemmel hallgattak és nyelvcsettintéssel nyilvánítot­ták csodálkozásukat. Beszédem után az egyik megszólalt: „Ö, Abdul Karim, bámulatos a te tudásod, és ilyen bölcsességet még eddig nem hallottunk. De nem lehet igazad, bármilyen ki­tűnően tudsz is arabul, mert a Korán Allah nyelve és ő talán mégiscsak jobban tudta az arab nyelvtant, mint te.” „Va huva kazálika!” — Ebben bizony iga­zad van — feleltem, s így let­tem az Azhar mecset seikhje... Hatvankét könyvet, tanulmányt írt, jelentetett meg. Nevét ismeri Európa, Ázsia, Afrika. Munkásságát számon tartják Londonban, személyét szívesen fogadják Bécsben, testvérként várják Kairóban. Az olasz Acca- demia del Mediterraneo tagja. A nyelvészeti tudományok dok­tora. Tucatnál több nyelven le­velez, publikál. Kedves városa — Budapest. Az Eötvös Loránd Tudomány- egyetemen a keleti nyelvek tan­székének vezetője. Országgyűlé­si képviselő. Ma is aktív társa­dalmi munkás. Tervez, szervez, rádióban, televízióban szerepel. Fordít, tanít, dolgozik — újabb könyveken. A friss szellemű „hadsi” ma ünnepli születésnapját. Egy ország szeretete köszönti a nyolcvanéves Germanus Gyu­lát L. M. A valóság esztétikumát keresem Az alkotóműhely titkairól vall Koszta Rozália festőművész Az óriási zöld filo- dendron olyan a sa­rokban, mint egy ten_ gerből kifogott polip, valósággal nyújtogat­ja karjait a látogató felé és nem engedi. Persze, könnyű a dol­ga, hiszen a látogató nem is siet kényel­mes sarokba telep­szik, néhány pillana­tig élvezi a műterem- ablalkon bezúduló őszi fényeket, körülpillant a sokféle vásznon, a bontakozó kompozí­ciókon ; aztán elbú­csúzik a művész ara­nyos kedélyű, fejken­dős édesanyjától, pil­lanatokra egyedül marad és elgondolko­zik. Meglbocsájtja önma­gának, hogy legyőzte a nosztalgiát, mely akárhányszor elfogja, ha műterembe téved és utána feleslegesnek tűnő festékvásárlá- sokba bonyolódik; há­rom ’ doboz tempera lapul most is otthonában, hogy képpé formálódjon: a toll azon­ban eddig erősebbnek bizonyult. Es most, amikor a művészt, Kosz­ta Rozáliát várja vissza, a nosz­talgia hirtelen elillan, kérdéseket rendezget magában, hogy abból, ami érdekli, egy se maradjon ki. Két csoportba sorakoznak; akár a gyerekek játék előtt, ami­kor választ a két kapitány. Az egyik: a megyében élő képzőmű­vészcsoport élete, a másik: Koszta Rozália művészi munkássága, tervei. Csendet kérünk...! Aki egy délelőtti ügyfélfogadás óráiban lép be az OTP békéscsabai Eiókj áriak igen látogatott helyiségé­be, az tanácsos, ha előbb idegnyug­tatót vesz be, hogy könnyebben vi­selje el azt a bántó ritmusú hang­zavart, amely itt uralkodik és ir­galmatlanul rátelepszik mindenki idegeire. Az itt dolgozó tisztviselők hol szükségszerű, hol kétes indokoltsá­gai beszédébe, az irodagépek éles kopogásába, csattogásába mint vala­mi folyóár ömlik az ügyfélsokaság társalgásának zaja. Az ügyintéző számára tanácsos kiabálva többször megismételni a betenni vagy kiven­ni szándékolt összeget, (az én ese­temben még így is volt már tévedés­re példa), a pénztár ablaka előtt pe­dig, az alig két méter távolságnyira lévő pádon, még nagy figyelem mel­lett is alig-alig lehet meghallani a hívószámot vagy a hívott ügyfél ne­vét. Ezt rendszerint úgy adják száj­ról szájra az ablak előtt várakozók... Egy itt eltöltött fél óra tanulsága alapján önkéntelenül is felvetődik az emberben a kérdés: nem lehet­ne-e ezen segíteni? Talán egy mikrofon beállításával, amelyet olykor fel lehetne használ­at caendkérésre is... (S-i) Az első színházi este Szép, szép, szép, szinte csak ezt az egy szót ismételgeti, fejkendős fejét félrefordítja jobbra, balra, egy kicsit sarokban van, hogy most riportalany lett, újságba ke­rül. Az első kérdés után kiderül, hogy valójában most van először színházban. — Igaz, valamikor kislányko­romban elvittek néhányszor, de arra már nem emlékszem. Az bi­zony régen volt, s itt Szarvason elég ritkán járt színház akkori­ban. Most 50 éves özvegy Szebe- nyinszki Györgyné, ritkán mozdul ki otthonról, de az új művelődési házra ő is kíváncsi volt. S egy ki­csit vágyott már színházba is. Ugye? — Ha mindig oda mehettem vol­na ahová vágytam! A férjem meghalt a háborúban, a lányomat egyedül neveltem fel. Most már férjhez ment, kevesebb a gon­dom, s talán a színházba is gyak­rabban eljöhetek. — Hogy tetszik az előadás, az első színházi este? — Nagyon szép, igazán nagyon szép! Én nem tudok erről sokat beszélni, csak ülök abban a szép pámás székben, hallgatom a ze­nét, nézem az előadást, nagyon jól érzem magam. Az egész életem munkában telt, szegénységben, s nem hogy színházra, mozira sem telt. Most úgy érzem magam eb­ben a szép kultúrházban, mintha más lennék magam is, mintha ki­cseréltek volna, szóval, egészen megfiatalodtam. Kedvesen nevet Szebenyinszki néni, és eltűnnek arcáról a nehéz évek nyomai. A darabról kérdem, hogy tetszik a „Montmartrei ibo­lya”? — Tudja, kedves, mintha csak nekem játszanák. Én bizony sok szegénységet láttam életemben, meg néha ilyen figurásat is, mert az ember jobban kibírja, ha nem siránkozik sokat. Mert szeretek én nevetni meg szórakozni, s ha lesz rá időm, el is jövök ezután más­kor is... V. K. E. Kiderül odakirm, a polipkarú filodendron püialkáitayi levelein sárgás színit húz az ablak előtti fáik ágad között idáig röppenő napsugár. Nyűik az ajtó, a mű­terem úrnője érkezik. Leül, a lá­togatóra néz, elmosolyodik és alig ' hallhatóan felsóhajt. Pedig nem rossz riportalany. A látogató jól ismeri. Azt is tudja, hogy pór hó­napos kényszerpihenő után valami íj kezdődött művészetében, és — érdekes a találkozás — a me­gyei csoport életében is. Szerény­ségéhez illő, ha erről csevegünk élőbb. A látogató jegyez és jó szívvel hallgatja a sok nagyszerű dolgot. Azt, hogy a Békés megyei, Csong- rád megyei és a szegedi csoporto­kat nemrég összevonták, vásár­helyi központtal. Az összevonás kimondott célja: inspirálóbb alko­tói légkör teremtése, a tájegység sajátos művészi feladatainak meg­oldása. A nagy csoport vezetője Kohán György kétszeres Munká- csy-díjas festőművész, Hódmező­vásárhelyen ól. A három csoport vezetői megyei megbízottak let­tek, lényegében tehát az történt, hogy a budapesti központ „köze­lebb költözött” a vidékhez; a gaz­dasági életben ezt decentralizá­lásnak mondanánk. Persze, itt is olyasféle. — Jó ez? — kérdezi a látogató. — Jó, hangzik a válasz — már­is szép terveket dolgoztunk ki. Szokásos tavaszi Alföldi kiállítá­sunkat ezután is megrendezzük, a megyei csoport tagjai is több ön­álló kiállítást terveznek (Hajdik Antal, Liptak Pál, Miklós István), a nagy csoport pedig jövőre mu­tatja be először tagjainak alkotá­sait egy monstre kiállításon. Már biztos, hogy a vásárhelyi megnyi­tó után a tárlat megyénkbe költö­zik, és a várjátékok idején a gyu­lai vár lovagtermeiben láthatja majd a nagyközönség. Jó még í azért is, mert jobban összehoz bennünket, megismerjük egymás 'elfogását, művészi törekvéseit. Plusz: hadállás a provincializ­mus ellen, a vidéki edzárkózottság ellen; küzdelem a meglassuló mű­vészi reagálás felgyorsításáért — ha ezeket valóban megvalósíthat­ják, ha találkozásaik rendszeresek lesznek, egyszóval: ha az összevo­nás nem marad papírra fektetett tartalmatlan keret, akkor képző­művészeink alkotókedvének, mű­vészi kibontakozásénak reneszán­sza kezdődik. A látogató úgy érzi: időben és majdnem éppen idejében. Ezzel nem állítja azt, hogy a Körösök vidékén Ólő és alkotó festők pro­vinciálisak, elzárkózók és a társa­dalom eseményeire lassabban rea­gálókká váltak, de azért ki-ki a magáét jól tudja ezekből, hiszen akad jónevű művészünk nem egy, aki alig hallat magáról. Mintha nem parázslana bennük a belső tűz: kifejezni, amit érzek, amit gondolok... — Az alkotói kedvvel lenne baj? — kérdezi Koszta Rozáliától. — Van ilyen is; az emiber sok­szor hónapokig, évekig érlel ma­gában valamit, egy képet, sok té­mát, egyáltalán önmaga még jobb kifejezését keresd, és ezért torpan meg, de minden megtorpanás után feltétlen fellendülés következik. Az alkotóműhely titkaiba még a műteremben is nehéz belelátni.;. A látogató akaratlanul kör be­pillant és gyorsan megfordítja r kérdést. — A maga titkait elárulja? Koszta Rozália megint elmoso­lyodik, cseppnyi szünet, aztán be­szél. Közben az állványhoz lép, tokaji tájat festett éppen: hajóál­lomás, uszály, a Tisza. Az állvány lábánál hasonló, véglegesen még formába nem öntött olajképék. — Ezek egyszerű színtaniulmá- nyok, a színek viszonyát kísérlete­zem — emeli le a tokaji képet, majd másik kerül fel oda. Cso­portban cigányasszonyok, gyere­kek; derűsek, őszinték. A látogató csodálkozik. A mű­vész új képein sok-sok gyerekfi- gura nevet, játszik, ugrándozik vagy komolykodik. — A gyerekek foglalkoztatnak mostanában — és a házban lakó kisfiú portréját támasztja a mo­dern vonalú szekrény elé. — Néz­ze ezt az arcot: mennyi komoly­ság, mennyi értelem! Ezek a srá­cok sokkal többet ismernék már a világból, mint én, ilyen idős ko­romban... Nekik egy csomó dolog nem új, nem probléma. Tudja, hogy erről a televízió tehet? Dicsérve mondja. Igaza van. És abban is igaza van: gyönyörű művészi feladat a kor gyerme­két megörökíteni, lelkivilágát tük­rözni, ki bontakoztatni a vásznon. — Sok gyerekképet rajzolok, tanulmányokat készítek. És, hogy a „Cigányokhoz” visszatérjek (ez a kép azóta a vásárhelyi tárlaton osztatlan sikert aratott). Tokajban kezdtem érdeklődni irántuk, 1961. ben. Milyen mások, mint hittem őket! Elhatároztam, hogy a sok fe­lesleges cifraság, romantikus han­gulatkeltés helyett a valóságosat mutatom be róluk, azt az esztéti­kumot, melyet sugároznak: gyer­mekszeretetüket, egymáshoz va­ló ragaszkodásukat... Így készült el ez a kép és egy másik változa­ta is, melyet az itteni, gyulai tár­laton láthatott. Lehet, hogy egy sorozat első két darabja lesz ez a kettő... Ezek hát a titkok, Koszita Rozá. lia szívesen elárulta. A látogató indul, de az eddig leküzdött nosz­talgia újból lázadni készül, aztán mégis boleszélidül egy némán el­mormolt mondatba: „Majd más­kor...” A polipkarú filodendron mintha bólintana. Sass Ervin

Next

/
  • Layout
  • Zoom
  • Rotation
Thumbnails
Contents