Békés Megyei Népújság, 1964. november (19. évfolyam, 257-280. szám)

1964-11-20 / 272. szám

1964. november 20.

4

Péntek

A pártfunkció

kccsülete

^zokról szólunk most, akik — bár nehéz, felelős posztokon, önzetlenül munkálkodnak a köz javára — a legkevésbé igénylik és szeretik a hangos, a nyilvános elismerést. Keresheted őket az üzemben, mint esztergályost, mérnököt, mint tanárt az iskolában, mint orvost a rendelőintézetben vagy könyvelőt a hivatalban, csak a közvetlen munkatársak tudják róluk, hogy a pártmunkás rangját viselik. Gyakran írunk munkájuk nehézségeiről, hibáikról, de ritkábban az áldozatról, melyet a közösségért hoznak, a szeretetről, a megbecsülésről, amellyel körülveszik őket munkahelyükön. Szerénységük tiltja, hogy sokat és gyakran szóljunk erről, hiszen a munka, amit végeznek, önként vállalt, önzetlen, nem tűri a reklámot. Az ügyet, embertársaikat kívánják szolgáink

Jj^zűttal mégis megbecsülésükről akarunk szót ejteni. Ezekben a napokban minden üzemben, hivatalban, intézményben a pártszervezetek háromesztendős munkáját teszik mérlegre s a számvetésbén az érdeklődés középpontjába kerülnek ők is. Párttitkárok és vezetőségi tagok tízezreire adják szavazataikat városon és falun a kommunisták, s szavazócéduMikat nem pusztán a bizalom, hanem a megbecsülés jelének is tekinthetjük. Az eddig végzett munka elismerésének és tiszteletének, még akkor is, ha az „igen”-t éles, szókimondó bírálat előzi meg. Kommunista szokás kevesebbet szólni — s akkor is elsősorban a tanulságok kedvéért — az eredményekről és többet a hibákról, a mulasztásokról, a megoldásra váró feladatokról. A pártalapszervezetek vezetőinek is főként a bírálatból jut ki, ám ez nem csorbítja tekintélyüket. Tudják, amit vállaltak, a közösségért teszik s nincs annál magasztosabb érdek.

Az újjáválasztott párttitkárok és vezetőségi tagok között sokan vannak olyanok, akik évtizedek óta munkálkodnak a pártvezetőségek soraiban vagy más területem járták ki a harcok, a megpróbáltatások nehéz iskoláját Régi pártmunkások, ha a munkában eltöltött hosszú éveket számláljuk és mégis „újak”, mert megőrizve az illegális harcokban, valamint a hatalom megszerzéséért és a szocializmus alapjainak lerakásáért folytatott küzdelemben kicsiszolódott nagyszerű tulajdonságaikat, egy sor olyan új vonással rendelkeznek, amelyre az utóbbi esztendőkben sok tekintetben megváltozott feladatok közepette kellett szert tenniük. Megnőtt a követelmény, az igény a pártmunkásokkal szemben s ők csaknem kivétel nélkül megfelelnek megbízatásuknak. Szívós, nehéz munkát igényelt ez s éppen ezért fokozott elismerés j'r nekik. De nem kevésbé becsülendők azok a fiatal pártmunkások, akik most kerülnek a vezetőségekbe, most állják majd ki a pártfunkció nem könnyű próbáját. Megválasztásuk előzménye a jó munkájuk. Nyilván sokat kell tanulniuk a régiektől, velük vállvetve Kell dolgozniuk.

IV aprói napra tanúi lehetünk hogyan dolgoznak tíz- és tízezren pártfunkciókban. Egyik nagyüzemünkben, nem panaszként, csak a sok-sok teendő jellemzésére mondta egy alapszervi titkár: „Hajnalban jövök, estig itt vagyok és mégse jut mindenre

időm. Előfordul, hogy este kilenckor megállítanak a kapuban: „Titkár elvtárs, lenne egy kis ideje? Kérdezni szeretnék valamit... Fáradt vagyok, várnak is rám otthon, de mondhatom hogy nem érek rá? Meg kell hallgatnom, nem utasíthatom vissza...” Igen, pedig őket is várja a család, a tanuláshoz segítséget kérő gyerek, és hány és hány esetben a tankönyv, a rajztábla. Mert jó részük tanul, régi hiányokat pótol vagy továbbképzi magát. Az utóbbi években ugyanis a szaktudás növelése minden területen elsőrendű kötelességükké lett a párttagoknak s ez igen nehéz feladatot jelent a nem függetlenített pártfunkcióban dolgozóknak, j^endkívül fontos a mozgalmi, a politikai tapasztalat, de a pártmunkásoknak szaktudásban is élen kell járniuk. Csak így tudják méltóképpen segíteni a szocialista építés mai szakaszában különös hozzáértést kívánó bonyolult gazdasági munkát Menynyi lemondást, fáradságot igényel ez a többletmunka! S ezt sem magukért teszik: nagyobb tudásukkal elsősorban a közösséget kívánják szolgálni, a pártnak szereznek megbecsülést, erősítik tekintélyét.

Az utóbbi években nemcsak elvvé, hanem gyakorlattá is vált, hogy a párttagsággal és a pártfunkcióval nem járhat semmiféle előny. Párttagok és pártomkívüli- ek egyaránt egyetértenek ezzel. Nem szabad viszont megfeledkeznünk arról sem: a pártmunka a nem függetlenített párttitkárok és vezetőségi tagok szamára gyakran nagy áldozatot, sőt előfordul, egyéni konfliktust is jelent. Miközben gyakran elszólítják őket a gép vagy az íróasztal mellől, szakmai munkájukban nemcsak helyt

kell állniuk, hanem példát is kell mutatniuk. Hogyan kell összeegyeztetni a párt- és a szakmai munkát, amikor időnként a pártmunka is egész embert kíván? Áldozattal, törődéssel, a családtól, a pihenéstől, a szórakozástól elvont órákkal.

A pártmunkások megbízatásuk teljesítésével eltöltött órákért nem várnak semmiféle ellenszolgáltatást, sem anyagit, sem erkölcsit, távol esik tőlük a számítás, a hiú becsvágy. Honnét fakad hát az erő a nehéz, fárasztó többletmunkához? Abból a meggyőződésből, hogy mindenek- felett áll a közösségi érdek. S akik ezt a meggyőződést vallják s eszerint élnek, cselekszenek, azok nemcsak latba vetik erejüket a közösség szolgálatában, hanem e szolgálat nélkül nem is tudnának igazán élni. Életelemük, elidegeníthetetlen tulajdonságuk a segíteni akarás, a közösségi, a társadalmi érdek előmozdítása. Talán így és erre születtek? Nem. A harcok, a sikerek és kudarcok közben edződtek ilyenekké. S hogy ei tudták viselni a nehézségeket, meg tudtak birkózni a sokszor emberfelettien nehéz feladatokkal, ebben a dolgozó emberek, s a haladás iránti szeretet és odaadás játszotta a legnagyobb szerepet. Szeretik és becsülik a dolgozó embert és érte vállalják a több munkát.

I?!ismerés, megbecsülés jár a pórtmunkájukat „második” és „harmadik műszakban” végző pártmunkásoknak az áldozatos tevékenységért. De a méltó megbecsülés korántsem a dicsérő szavakban nyilvánul meg. Számukra az igazi megbecsülés egészen mást jelent: odaadóan segíteni az ügyet, amelyet ők is szolgálnak, a szocializmus építését.

A békéscsabai munkavédelmi kiállításon láttuk

Körösparti Pál, a Felsönyomásl Állatni Gazdaság biztonsági megbízottja és Brachna János, a gazdaság igazgatója érdeklődéssel szemléli a munkavédelmi szempontból kifogástalan mezőgazdasági gépeket és eszközöket.

Vaüentinyí Márton, a Szakszervezetek Megyei Tanácsának munkavédelmi felügyelője Lovas Jánossal, a Felsőnyomási Állami Gazdaság szb-titkárával a nagyfeszültségű kémlelőt

nézegeti.

Fotó: Kocziszky László

A nap aranylóan szórta sugarait ezen a nyárutói reggelen. A fák zöld levelében sárgán tar- kállott már az ősz első jele.

Lajos most is korán kelt, rendbe tette magát, aztán elindult az állomásra. Vonatra ült. Negyedórányi az út. Munkahelye a szomszéd községben van. Reggel megy, délután jön. A vonaton a röpke negyedórákat kedvenc szórakozásával, olvasással töltötte el. Táskájában, amiben a kosztot vitte, most is ott lapult a könyv. Elővette, olvasott. Gyorsan teltek a percek, valahogy nagyon sajnálta, hogy ilyen hamar megérkezett. Táskájába csúsztatta a könyvet, leszállt a vonatról. Tíz perc múlva már ott volt az építkezésen. Megreggelizett, egy kicsit még lustálkodott. A munkakezdésig volt egy kis ideje.

Ma fizetés lesz — jutott hirtelen az eszébe. Elmosolyodott. Akkor a későbbi vonattal megyek haza — határozta el. Édesanyámnak megveszem azt a bundacipőt, amit a múltkor kinéztem. Már előre örült a meglepetésnek. Egyedül élt özvegy édesanyjával. Tizennyolc éves volt, családfenntartó. Az ő keresetéből éltek. Jóravaló, szorgalmas fiúnak ismerték. Reggelenként, amikor munkába indult, édesanyja örökös anyai féltéssel mindig utánaszólt:

— Vigyázz magadra, fiacskám!

— Vigyázok, édesanyám.

Közben megérkeztek a többiek.

— Lajos — szólította meg a munkavezető —■, te harmadmaKihunyt fények

gaddal elmész meszet oltani. Tudod, hogy kell csinálni. A raktárban már el van készítve a mész. Hozzátok ki, aztán lássatok hozzá.

— Jó, megyek — bólintott és

máris indult. Máskor is oltott már meszet. Tudta, hogy nem gyerekjáték.

Kicipelték a meszet. Mindent elkészítettek. Lajos egyszer-egy- szer megcsúszott a sáros földön, mert olyan szűk volt a hely, hogy alig fért hozzá a gödör mellett a meszesládához. Akkor még nem gondolt arra, hogy milyen veszély fenyegeti. Nem tett fel védőszemüveget. A többiek sem, mert, ha akartak volna, sem tudtak volna. Nem volt egy darab sem.

A többiek arrébb dolgoztak az építkezésen. Hangosan beszélgettek. Sipos Tóni — szokás szerint — most is kedvenc slágerét fütyörészte. Olyan volt ez a nap is, akár a többi. Mindenki csinálta dolgát, talán még több szorgalommal, mint máskor.

— Ma pénzért dolgozunk — rikkantotta el magát hirtelen a Lajossal egyívású Tóni.

— Csak aztán el ne verd, mig hazaérsz — kiáltott oda a tetőről Németh Jóska, a barátja.

— Azt aztán várhatod. Tudod, hogy tangóharmonikára gyűjtök. Még egy hónap és megveszem — csettintett.

— Legalább akkor leszoksz a

fütyürészésről — incselkedett vele Jóska.

— Bajosan. Ide azért mégsem hozom ki a harmonikát Korai volt az öröm, komám. Sokszor elfütyülöm én még a nótádat.

Így tréfáltak, közben a kezük is szaporán csinálta a magáét. Lajos a meszesláda körül sür- gött-forgott. Két társa a raktárba ment. Megemelte az egyik vödröt, hogy vizet öntsön a mészre. Ebben a pillanatban a sáros földön megcsúszott és fejjel beleesett a ládába. Éles sikoly hagyta el az ajkát. A közelben dolgozók először azt hitték, hogy valaki tréfából sikoltoz. Nem zavartatták magukat. Német Jóska, aki a tetőn dolgozott, a kiáltásra felkapta a fejét. A magasból irtózattal látta, hogyan esik bele Lajos a meszesgödörbe. Az ijedtségtől majdnem leesett a tetőről. Rekedt hangon elordította magát:

— Fiúk! Lajos beleesett a meszesládába. Gyorsan segítsetek és fürgén ő is elindult lefelé. A kiáltásra a többiek is úgy megiramodtak, mintha darázs csípte volna meg őket. Odafutottak a gödörhöz, kihúzták a csupa meszes Lajost.

— Gyorsan! — rendelkezett a hirtelen ott-termett munkavezető. Lajosról — mentőláda hiányában — úgy, ahogy tudták, letisztították a meszet.

Közben valaki a mentőkért telefonált. A néma csendben csak Lajos nyögései hallatszottak.

— Nem látok, semmit sem látok — szólt panaszosan és eltorzult az arca. Világtalan szeméből könnyek peregtek. A töb- biekéből is.

— Ne félj, egész biztosan látsz majd — vigasztalják a körben állók. ,

— Nem. Érzem, hogy soha többé! — fordította a hang irányába az arcát. Legalább egy vacak védőszemüveg lett volna rajtam. Akkor talán — csuklóit el a hangja. — Anyám, édesanyám! — sírta el magát —, mi lesz velem, mi lesz veled?

Az úton fülsiketítő szirénázással feltűnt a mentőautó' Nemsoká kórházba szállították. Nem búcsúzott senkitől. Talán titkon még azt remélte, hogy visszatérhet. Munkatársai némán kísérték tekintetükkel a távolodó autót. Aztán szó nélkül dolgozni kezdtek. A jó előbbi örömük azonban egy szempillantás alatt kihunyt, akárcsak Lajos szemefénye, aki egész életére elvesztette a látását. A reggeli tervek végleg összeomlottak. Fizetését barátai vitték el a kórházba zokogó édesanyjához. Nem kapott bundacipőt. Az anya szemefénye örökre elvesztette a szeme világát. Nem tudtak rajta segíteni.

A vétkes: a bűnös mulasztás és a könnyelműség volt. A felelős bűnhődése azonban nem adhatja már vissza a fiatalember látását. Lajos nem gyönyörködhet többé soha az aranyló napsugarakban, a kék égben, a tarka virágokban. Számára örökre kihunytak a fények.

Podina Péter