Békés Megyei Népújság, 1964. november (19. évfolyam, 257-280. szám)
1964-11-15 / 268. szám
Már a WufyáV Is elhallgattak a faluban, ami azt jelentette, hogy tökéletes a csend, tömény az éjszaka. Nem is világított a vü’any sehol, csak a Rózsa utca egyik szerény kis házában, ahol Ede albérlete volt. Ede tanítóként jött a faluba s amikor kopott bőröndjével beállított mostani rezidenciájába, még nem sejtette, hol választotta meg csöndes elmélyülésre és pedagógiai értekezésekre áhítozó lelkének otthonát. A Rózsa utcát ugyanis nem véletlenül SZERENÁD keresztelték erre a névre. Majd minden házban feslő rózsaként ékeskedtek a kemény húsú, csúcsos mellű és darázsderekú lányok, akik, ha reggelenként kihajoltak az ablakon, arcukon az éjszakai álom megigéző visszfényével, bizony a járókelőknek megremegett az inuk a csizmaszárban akkor is, ha hatvan felé po- roszkáltak. Ede pedig mindössze huszonkettő volt és eddig nagy sikerrel tartóztatta magát a kísértéstől. Szóval, a tanító úr ült a szobában. Feje fölött égett a villanykörte, fejében azonban most nem világmegváltó gondolatok futkostak, hanem egészen más. Teri járt az eszében, akivel egy hete a kúton találkozott. Szégyellte magát akkor, hiszen olyan szőrös volt, mint a macska, s hogy megborotválkozhasson, vízért kellett menni a kútra. — Kezét csókolom! —biccentett az egy szál ruhában is megrendítő hatást kiváltó Terikének. — Jó napot. Maga az az új tanító? ... — Hát kérem, tetszik tudni... fogott Ede a magyarázatba és középiskolai tanulmányait kezdte emlegetni. A lány azonban egy holtat is életre keltő mosoly kíséretében szavába vágott. — Ne haragudjon, de menni kell. Majd máskor megbeszéljük. — Kezét csókolom — re- begte Ede s a csodalátók tekintetével meredt a jelenség után. Fél óra múlva olyan kicsattanó örömmel szappanozta az arcát, hogy a hab szerteszét röpködött a szobában. Egy nagy habfelhő a tükör melletti Má- ria-képre esett s olyan volt, mintha fehér szakálla lenne a szent asszonynak. Azóta nem látta a lányt, bár, ha volt ideje, ott állt az ablaknál és leste a kutat, az utcát. A lány azonban nem volt sehol. Tegnap •reggel aztán, mikor az iskolába ment, azt vette észre, hogy Teri ablaka nyitva van és a lány hangja ki- hallatszik. Énekelt. „Ha tudnád, hogy mennyire várlak...” — csendült a hang és Ede rögtön elképzelte a karcsú derekat és a test forradalmaként előretörő melleket. Pillanatra megszédült s aztán elfehé- redve folytatta az utat. Telibe találó szatíra Szatíra ez a film, ritka esemény filmművészetünkben. Rendezője, Palásthy György művészi célul azt tűzte maga elé, hogy ízes, jó szocialista, telibe találó, lényegbe vágó mondanivalójú filmvígjátékokat készít. így alkotta meg első filmjeként a Mindenki ártatlan-t és a Meztelen diplomat4-t. Legújabb műve ugyancsak ezen a csapáson halad. Tabi László írta a Másfél mil- lió-t, egy becsületes ember történetét, aki a népgazdaságnak — bár szándéktalanul — okozott kárt meg akarja téríteni. Mire jut vele? Egyesek bolondnak nézik, pedig csak becsületes. Nyilvánvaló: ez a téma vérbeli szatíra, temérdek mulatságos lehetőség rejlik ]?cnne, olyan görbetükör, amelyben magatartásunk, közéletünk, közgondolkodásunk kisebb-nagyobb visszássága lelepleződhet. Palásthy érdeme elsősorban ez a ragyogó témaválasztás, a kertelés nélküli szatíra. A hibája pedig: néha nem eléggé szatirikus, máskor meg túlzásba esik. Igen: a történet olykor meglassul, ernyed az irama, a mülatságossága, de a szókimondása, a gúnyolódó készsége is, fegyvertárába pedig az éles irónia mellé érzelmesség tolakodik. Talán ezt ellensúlyozandó, időnként a másik végletbe lendül át a történet, nagyhangúvá válik. örvendetes, hogy a Másfél millió igazán mulatságos, őszinte, bátran bíráló film. Amit számon kérünk rajta, amit a jó kezdet még jobb folytatásaként várunk, az éppen e kettősség még jobb kidolgozásává valósághoz való még szorosabb kapcsolódás és a gúnyos, mulatságos fejtetőre állítás tökéletesítése. A filmben számos nagyszerű színészi alakítást láthatunk, elsősorban Makláry Zoltánét, aki kedves, dör- mögős humorral játssza a becsületes öreg bácsit. Kitűnő partnerei Kiss Manyi, Márkus László, Bessenyei Ferenc, Sinkovits Imre, Garas Dezső, Gábor Miklós, Gobbi Hilda és még sokan mások. : „...hogy mennyire vár• lak...” A magyarórán a E szerelmes versekről beszélt • a hetedikeseknek, hosszan • idézve Petőfitől: „... aztán : elvenni a leányt... H- — ■ mondta átszellemülten és E itt megállva merengve néz■ te hátul a plafont. A gyere• revett és ők is hátrafordul- 5 kék azt hitték, valamit ész• tak. Nem értették Edét, E akit maguk között alvajáró 5 Bonifácnak csúfoltak, mert 5 a tanító valóban alvajáró • volt. Nem akarta elhinni E magáról, hogy ő ugyan• olyan ember, mint a töb- E bi, hogy az ő fajtájából is ■ tizenkettő egy tucat. Az E irodában elhangzott viták : során nemegyszer ki is j£- ! lentette, hogy őt nem ér- 5 deklik a mindennapok szür- E ke kis gondjai és a földi ■ hívságok. Belőle soha nem : lesz disznókat hizlaló és ■ libát tömő kispolgár, ö 3 g csak a szellemieknek fog • élni és lehet, hogy nem is ■ nősül meg. Vagy, ha bele is : esik ebbe a hibába, az csak : azért lesz, hogy valaki gon- ! doskodjon a meleg ételről ■ és a puha ágyról. • — Hallottatok ti egyálla- 5 Ián Körösi Csorna Sándor- : ról? — szokta mondani egy• egy óraközi szünetben ;ol■ légáinak. — Na hát, elárul■ hatom, hogy ő az eszmény• képem. Ö sem nyúlt soha • nőhöz, de könyvekhez an- j nál többször. 5 — Ne hőzöngj, Eduskám. ; Majd, ha te is annyit gya- ; logolsz,' mint az eszmény■ képed, örülsz, hogy lerosJ kadhatsz, nemhogy még ; nőre gondolj vagy pláne E hozzányúlj — intette le a : szókimondásáról közismert : Tátrai. » : Ede ezért annyira megi haragudott, hogy szóra sem méltatta a többieket, hanem asztalához ülve a könyvekbe merült. Az engines napjának estéjén, amikor a tanító ott ült a sápadt fényű szobában, már azon gondolkozott, hogy szerenádot kellene adni Terikének, hiszen így soha nem tudja meg, hogy milyen érzéseket táplál iránta. Pedig az ő szerelme már oroszlánná hatalmasodott azóta, hogy a kúton azt mondta Tériké: „azt beszélik, fél a lányoktól, de én ezt nem hiszem...” Miiiio- szor idézte már a mondatot, amelynek valódiságáról végképp meggyőzte a reggeli éneklés; ez vitathatatlanul neki szólt, nem kell különösen nagy ész ahhoz, hogy ezt felfogja — gondolta magában. Tud .a a dalt, hiszen hetenként hallhatta a rádióban. Elhatározta, hogy ezt fogja énekelni. Bátorításképpen megivott néhány pohár vöröset. Órájára pillantott: fél tizenegy. Az ügy nem tűr halasztást, ütött a cselekvés órája — ilyen gondolatok jártak a fejeben, mikor kilépett a kiskapun. A negyedik ház volt a Teriéké. Megállt az ablak alatt és hallgatózott. Semmi nesz. A környék is olyan csendes volt, mintha minden élőlényt kitelepítettek volna erre az éjszakára, összerezzent a gondolatra, hogy ő most itt elkezd énekelni. Pedig nem lehetett mást csinálni. Elve volt, hogyha kimondja az Á-t, kimondja a B-t is. Hozzákezdett tehát, hogy kimondja a B-t. „Hosszú az a nap, amely a csókod nélkül műnk el«..” — csendült fel az izgalomtól és a karcostól elvékonyult férfihang. Edének tetszett a saját hangja s felbátorodva folytatta a szerenádot. Hangja úgy szállt az éjszakában, mint a sivatagban párja után üvöltő hímoroszláné. ő azonban nem volt oroszlán, legszívesebben a- bagolyhoz, a tüdomány szimbolikus madarához szokta magát hasonlítani. Ügy belemerült az éneklésbe, hogy a félálomból felvert kutyák csaholását sem vette észre. De még azt sem, hogy az utca sarkán két ember befordul és egyre nagyobb érdeklődéssel igyekszik a hang Irányába. Ede csak azt figyelte, hogy jelentkezik-e a fény az ablakban, amely az elismerés és az együttérzés jele szokott lenni. A fény azonban nem jelentkezett. Éppen ott tartott, hogy „... tán még jobban sietnél hozzám :. amikor mellette megszólalt valaki. — Jó estél, tanító bácsi! — Tériké! — sóhajtott fel a megzavart Trubadúr olyan hangon, mint akiből éppen most száll ki a lélek. A következő pillanatban teljes sötétséggel borult agyára a helyzet tragikuma, mert a lány mellett felismerte Tátrait, aki Terikét hazakísérte. Fájdalmában felkiáltott és szégyen ide vagy oda — elszaladt. Haii’allian csak azt látták a Rózsa utca házainak becsukott ablakai, hogy egy magába roskadt ballonkabátos, szikár férfi ballag az állomás felé. Ede örökre elhagyta csúfos kudarcba fulladt szerenádjának színhelyét. Gál Sándor Új Rezsff: Sokan jöttek ide a sírhoz — melynek partján borongva állok — évek fogán tépődött vének, s rózsás arcú ifjak, lányok. Aki az ok, kiért e gyász ver, se lát, se hall, nem érez — nincs már. A tűz kihunyt, megállt a gőzös, semmibe fut az üres sínpár. De eljöttek, de körülállják a nagy csendet — halált az élet — és omlanak a holt fülébe szívvel, gonddal formált beszédek. Míg élt, marták, avagy szerették, de ily szépen nem szóltak róla. Ml haszna már szegény fejének a szép beszéd, s fejfán a rózsa?... — Már eközben nem Is a holtra, önmagára gondol az ember — így jönnek majd öregek, s Ifjak frissen ásott síromhoz egyszer. Mit tettem én? Miféle érdem enyém, melyért így megfizetnek; fél délutánt áldozva némán, mozdulatlan, kihűlt tetemnek? Honnan tudnám, kik lesztek akkor ott, de jöttök, eljöttök, érzem. — Kedves Ismeretlen barátok elérzékenyülök egészen«. Engedjétek, hogy csordult szívvel megköszönjem előre nektek azt, hogy egyszer szeretet, illem érzésétől felkerekedtek s kikísértek a temetőbe.-* Mert nagyobb tett, mint gondolnátok, gyászfeketét ölteni, s csendben odahagyni a délutántok élet ezer ízével ízes, forrón szíves, harsogó gondját, s nyelni a gyászt bűs platán alján, amíg másutt rikkantva ropják tüzes táncuk lányok, legények, s ínycsiklandó ételek gőze étvágykeltő nagy öleléssel karol bele a levegőbe. Felmentek hát mindenkit. Nem kell temetésem gondját cipelni. Vessétek el a cécós terhet, minek miattam útra kelni és síromnál bús képet vágva, könnyel bosszantani az arcot, hallgatni a búcsúztatókat, fizetni a fekete sarcot, vagy kajánul élvezve nézni, hogy örökre befogtam számat. — Kellenek Is oly gyászvitézek, akik gúnyos mosollyal szánnak. Induljatok haza. Vagy legjobb, ha maradtok, ha el se jöttök. Majd megássák, kiknek ez tisztük, s betemetik csendben a gödröt. . Nos, hát egyezzünk meg barátok, s ellenségek szép értelemmel eme ügyben. Az szánjon, s jöjjön, ki okosabb játékra nem lel. Mert egyébként nem mondhatok mást; legszebb végtisztesség felettem az, ha élni, élni szerettek, s úgy szerettek, ahogy szerettem!
