Békés Megyei Népújság, 1964. október (19. évfolyam, 230-256. szám)
1964-10-11 / 239. szám
/Ml \ Álma meg kenyér Habosat) hömpölygőit a folyó, lentebb egy ócska, cölöphöz kötött ladikot ver_ tek minduntalan partra mérges hullámai. A füzes szélinél egy ember fát ásott kifelé. Jókora szakaszon nem is volt más látható, csak ez a magános, napszámba verítékező ember. Nagy koronaakáccal birkózott. Fél öl formán már felásta körülötte a földet, hált nekilátott, hogy elvagdossa a gyökereit. Dolgozott a baltájával vagy fél órát, akkor fölné. zett a fa koronájára. — Na! — mondta és neki. támasztotta baltáját a szú. ette törzsnek. Már most eszik, mert ahogy a nap állása mutatja, délre jár, majd folytatja azután. Fogta a tarisznyáját, leült a kubik partjára. Kirakta maga mellé a fűre a sót, a hagymát, odaállította a kulacsot, akkor előkotorászta a kenyeret meg a nyúlfarknyi szalonnát. Ugyan, nem olyan étek ez, amit bent a kastélyban esznek harang- szókor, de azért ad erőt a kubikhoz. Lapult a tarisznyájában még két alma, savanyú, kivette azt is. Akkor szép csöndesen, mi_ után megadta a módját, falatozni kezdett. Közben vizsgálta, jól szemügyre vette a korona- akácot. Most már nem sok van vissza. Még két vagy három nagyobb gyökérre odacsap,’ aztán kidöntheti a fát. Estig a fele gallyat felvágja. Az hamar mén. Két fa ez máma, kettő tegnap, még kettő vár az ásójára, meg a baltájára. Akkor leszámol. Nesz motozott a füzes szélén vagy legalábbis valamit hallott arról az ember. Fölnézett. Valaki állít hátul a gáton. A favágó megnézte. Nem ismerte. Valami jött-ment lehetett. Mezítláb meg ha- jadomfent volt, foltos ruhában. Amolyan koldusféle vagy legalább csavargó. Ette a szalonnát tovább. Akkor megint zizzent a fű a Jiáta mögött. Nem nézett arra, csupán figyelt. Léptek puha dobaja hallott a nyirkos füvön, az ide. gén közeledett feléje. Amikor odaért, leült a kubik partjára, szembe véle. Feketerigó bújkált az egyik cserje ágai közt. Azt nézték mind a ketten. Amikor a rigó elröppent, a csavargó megszólalt. — Fát ás? A favágó rágta a szalonnát, úgy mondta. — Azt A koronaakácot... — Egymaga? — Egymagám. A koldusforma keveset várt, akkor végigmustrálta a fát. Jó szemekkel, mintha már sokat csinálta volna valamikor. És mondta. — Nagy fa. A favágó hirtelen rosszat sejtve, most felelt az iménti kérdésre. — De gyiin mingyá a tár. sam. Még nem néztek egymásra. Az idegen tenyerébe hajtotta fejét, s a térdén könyökölt, úgy leste égő, lázas tekintettel a favágót, ahogy le, meg fel járt a karja, amint falatozott. A favágó tudta, hogy amaz ezt nézi. De azért nyugodtan evett tovább, csak az esze járt rosszallóan. Mit csavarog, meg les itt a szájába. Megmondta, hogy gyün a társa. Amaz alatt meg szinte do_ bolt a föld. "Melliben szárazán vert a szíve. Szájában, a másik részvétlenségétől is, keserűre vált a tikkadt nyál. Mégis kibökte. — ... Segíteni? EJlőrenyújto«a kissé mez. télén lábait, s jobban megmarkolta a part szélét. Biztatta magát: jól szólt,-talán megérti a másik. Aztán még hozzátette, amolyan ajánlás, képpen. — Máj’ együtt dűttyük ki... Lent csobbant a víz, fölvetette magát a hal. Ä favágó az idegen vékony lábszáraira nézett, s hallotta megint a hangot — Nehéz munka ez. — ölég nehéz — feledt a favágó. — Sok ennivalót kíván. — Csak annyit, amennyi van. Meleg volt amúgy is, rek. kenő nyári hőség, most meg mintha meglebbent volna közöttük a forróság. A rigó megint a bokor, ra szállt, de a lelkek feszülésében már egyikük sem hallotta énekét. A favágó még egyszer megpróbálkozott, hogy csöndesen túladjon a találkozáson. Oldal- vásról figyelte, amint a csavargó lábat cserél, felhúzza a bal térdét. Akkor észrevette, hogy az a baltáját nézi. Hozzá esett közelebb. Mozdult. — Na — mondta, most már teleformán jóllakott, dolgozhat tovább. Gondosan eltette a maradék elemózsiát. Amannak az éhség az agyvelejét csavargatta. — Jó szalonna lőhet — lehelte rekedten. A favágó bólintott. — Az, csak hibás. — Avas? — Nem. Keveset tart... Emelte a karját, hogy letörölje a bajuszáról a morzsákat, meg a rátapadó zsírt. De nem maradt rá ideje, karja a félúton megállt. — Nem acc!? — kiáltotta a másik, — Te! Már egymáson is voltak, a derekuk belereccsent. A csavargó egyetlen vad ugrással odalökte magát, hogy a másik bal kezéből erőszakkal kimarkolja a kis bátyút, a favágó meg veszett kanként szökött talpra, Védeni a magáét. Egymás torkát kapták él és lezuhantak. Hang nélkül fújtattak tovább. Előbb a koldusforma került fölül, aztán a favágó. Az egyik kaparta volna el magát a fától, ahol a balta volt, a másik meg eszelősen éppen arra tolta magát. A balta ott állt vészjóslóan a fának támasztva. A csavargó már csak ezt látta, öklével fölvágta a favágó állát, hogy a torkának eshessen újból. Ez a térdével rúgott vissza és gyomE. Kovács Kálmán: A varázsló kertje Gulácsy Lajos festményére Ha ez a vMsben irt levél Holnap a városodba ér, S finom ujjaid tartják a lapot, ■ Melyet Gulácsy mester alkotott, (Egy szerelmespár egymást öleli), És látod a nő vágy teli Szemét, hogy kérdi: akarod? S a férfi megszállt arca válaszol, És összeborulnak, ahol Titok, sugár, illat fedi be őket, És ezt egy pillanatra végigéled, A bódulatban gondolsz rá, hogy itt a Körös-partján vár rád valaki, S a perceket is számon tartja már, Mikor foszlik szét végleg a határ, Mely kegyetlenül elválaszt tőle? Borzongsz té is, Kedves, előre? ron találta a csavargót Üvöltött hozzá. — Szalonna kék, he?! — Megdöglesz! — hörgött a másik. Megint meghemperedtek. Most már horkantott mind a kettő. Az egyikben az éhség, a másikban a düh. Egyszerre ugrottak me. gint egymásnak, elborultan, az ölés maró vágyától. — Tee! — Tee! Fáradtan, kimerültén fújták egymás arcába a forró nyálat. Akkor a csavargó a' balta után kapott. A balta után kapott a favágó is. A rongyos ruhás nem tudta megtartani az egyensúlyát a nagy egyszer- re-markolásban. Két napja nem evett már, gyenge volt. Megbotlott és arcra bukva elvágódott. A favágó kezében maradt a balta. Egyszerre megtorpant. Nézte szerszámát, amivel a napszámot kereste. Dermedtem megállóit. A csönd is megállt közöttük. A csavargó várta, magát kegyetlen sorsár^k megadva a csapást. Mindegy, hogy így vagy éhen pusztul el. De hiába várta. Akkor eltorzult, megkínzott arccal megfordult, s nyögve föltápászkodott. Darabig csendes maradt, s hogy nem szóit a másik, aki még mindig dermedtem, valamit hirtelen megértve állt, lassan visszavánszor- gott a kubik partjára és leült. Hiszen nem olyan régen ugyanígy, a-maga baltájával vágta napszámba a'fát. A másik parton. Tehet róla, hogy kitelt a munka és szél. nek eresztették? Ez meg azt hiszi, hogy amolyan , kére- gető. Talán holnap neki is útilaput kötnek a talpára, s elfogy a szalonnája. Együtt kóborolnak majd az utakon, akkor miért ilyen? A favágó is megindult végre, csöndesen visszament ő is a helyére. Fújtattak még, lassan, zihálva, fáradtan mind a ketten. Perc sem telt, a favágó kibontotta a papírt. Szelt a kenyérből, a karajt letette a két alma mellé. — Ehun a — mondta. A másik az almára meg a kenyérre tekintett. • — Hát a társa? Köll neki, ha majd meggyün... A favágó most már megint a fát nézte, mintha fontolgatná, csakugyan kéne ide még egy ember. Aztán ennyit mondott. — Ha idáig nem gyütt, most már nem gyün. Majd segíthet dűtani. — Jó. ‘Az ember az étel után nyúlt. Egyszerre harapott bele a kenyérbe meg az almába. A favágó rátekintett — Hát csak akna meg kenyér, de jó... — Jó — mondta a másik újból. S valami új érzés szorongatta a torkát. Varga Dezső Mucsi József: Nézd, hogy száll a nyár Nézd, hogy száll a nyár, felhők kísérik. Párától terhes vagy szikkadt felhők? Ha tudnád, tőlem is hányán kérdik! Én így felelek: mind, mind elmenők. Őrzik a nyarat, megannyi ködmön, Cammogó fürtök arany saroglyán. Nehéz szárnyakkal száll a kék ködön At — hazug láztól elnyűve — a nyár. Mondd, mért lesz vége minden víg nyárnak, Tar tájakkal eső mért felesel? Hallod? E tájon többé nem járnak, Akikre szívem dallal felneszel. Rolf Schneider: A per című drámájával nyitja évadját a Jókai Színház Rolf Schneider eredeti foglalkozása újságíró, pontosabban pedig bírósági riporter. Ebben a minőségben alkalma volt alaposan megismernie egy-egy bírósági ügy lefolyását, a különféle tárgyalások menetét, az egymással szemben álló ügyvédek módszereit és sajátos logikáját... egyszóval, mindent, amit egy perről tudni lehet. S ismerte Claud Robert Eatherly őrnagy tragikus sorsát, azét az emberét, aki részt vett a történelem legkegyetlenebb* — 200 ezer ember halálát okozó — repülőtámadásában, s aki tettének következményeit megismervén, rövid idő alatt lelkileg teljesen ösz- szeroppant. Az ő tragikus sorsát ábrázolja drámájában Schneider, azzal a különbséggel, hogy a valóságos Eatherly őrnagyból, az atombombát Hirosimára dobó kötelék felderítőjéból a színpadon Richard Wa- verly, a bombázóegység parancsnoka lett. A drámában lezajló perben látszólag egyéni jelentőségű ügyről van szó: az ügyvédek azt akarják kideríteni, hogy mióta elmebeteg Waverly, illetőleg, hogy elmebeteg-e; egyáltalán? Valójában azonban az emberiség jelenlegi legfontosabb kérdéseiről vitatkoznak a bíróságon: a termonukleáris háborúról, az egyes ember és az egész emberiség felelősségéről, mindannyiunk jövőjéről. Nem ez az első dráma, amelynek bírósági tárgyalás a kerete, formája. Nem is A mondanivaló komolyságán túlmenően, azzal szoros egységben ez eredményezte, hogy a darab rövid idő alatt a világ sok színpadát bejárta már. A jelenlegi előadással aztán Richard Waverly — azaz Eatherly őrnagy — pere A próba szünetében: Vass Ká roly, a rendező, Szentirmay Éva, Dánffy Sándor és Gyurcsek Sándor. ez benne a legfontosabb. Hanem az, hogy ebben a régi — és általa nagyon jól ismert —• formában Schneider új tartalmat fejez ki. „A per”-rel a volt bírósági riporter bebizonyította, .hogy kitűnő drámaíró is egyben: sikerült érdekes, hallatlanul izgalmas dialógusokat írnia, jól játszható, jellegzetes figurákat teremtenie. a mi számunkra is döbbentő, elgondolkoztató példa lehet. » Az évadnyitó előadást — mely egyben A per magyarországi ősbemutatója — Vass Károly rendezte, főszerepeiben Szoboszlay Sándort, F. Nagy Imrét, Szentirmay Évát, Romváry Gizit és Körösztös Tstvánt látjuk majd.
