Békés Megyei Népújság, 1964. október (19. évfolyam, 230-256. szám)
1964-10-25 / 251. szám
Látogatás Vidovszky Bélánál Nyolcvanegy éves, az élő magyar tájkép- és in- terieur festőművészek, a csendesen visszavonuló „nagy öregek” egyike. A színpompás csodákra ámuló szemei még most is a régi derűvel tekintenek a világba. Mostani látogatásom előtt pár hónappal a tv riportműsorában láttam őt, a Mátyás-pincéből közvetítették, a Szinnyei-emlékvacso. ráról. Barátja, Pátzay Pál mellett ült, frissen, örökös finom, udvarias mosolyával. Kávézgatás, beszélgetés közben egyelőre csak úgy fél szemmel nézek szét a Munkácsy utcai szép műteremlakásban. A kívül kopott kis ház belül barátságos, finom ízléssel, értékes, öreg bútorokkal berendezett otthon. A kockákra szabdalt óriási ablak előtt idős állványon keretre feszített tiszta vászon, alatta a művész szerszámai, barna nagy dobozban a festékei. Megálmodott szépségek, új csodák szunnyadnak bennük. Terveiről beszél, kicsit Visegrádra menne ismét, ahol az ásatásokat festette pár éve, meg a Duna-par- tot. A falakon közel ötven olajfestmény. Mind isme1 rős, híres kép, a nagy barátjáról, Csók Istvánról elnevezett Galéria kiállítási anyagának egy része. Emlékszem, ahogy ott állt három évvel ezelőtt kiállítása megnyitásán, méltatói között. Szerényen, ahogy csak a nagyon tehetségesektől telik. Meleg, kedves ünneplésben volt része. Jöttek sorban: Bernáth Aurél, Herman Lipót, Kisfaludi- Stróbl Zsigmond, Pátzay Pál, Elekfy Jenő, Barcsay Jenő, Boldizsár István. Ott volt Jajczay János, a Vidovszky Béláról írt nagyszerű tanulmány szerzője, Oltványi Imre, a művész életpályájának, alkotásainak másik legalaposabb Ismerője és még nagyon sok hivatott a több száz, élményt kereső, szépnek hódoló látogató között A műteremlakás sok-sok olajfestménye a nagyon termékeny művész alkotásainak természetesen csak igen kis hányada. (Hiszen már 1909-ben harminc festménnyel jelentkezett a békéscsabai kiállításon, főleg a szülőfalujában, Gyo- mán festett képekkel. Tizenöt évvel később, ismét Békéscsabán, a hazai és olaszországi tájképekből, aktokból, interieurökből és arcképekből már kilencvennégy olajfestményt mutat be.) Megilletődve járom körül a lakást. Eszembe jut Pátzay nagyszerű minősítése: „Ma már úgy látjuk, Vidovszky Béla művészi jelentősége nagyobb annál, mint régebben hittük”, és magamban így formálom át: ... még annál is nagyobb, mint régebben hittük. Nézegetem a képeket, a hosz- szú, mégis gyorsan múló, A fiú gyönyörűen játszott. Az út melletti egyik ezüstfenyő mellett ült a pádon, háttal az üdülőnek, s míg játszott, a Balatont nézte. A csodálatos „aranyhidat”, mely átívelt a vizen, kibontva, végigfektetve a hullámokon a hold szinte hihetetlenül tisztán ragyogó koszorúját, s mozdulatait csak a fehér ing villanása kísérte. A műúton nesztelenül suhanó autók sápadt reflektorfényei tapogatták remegve az éjszakai útjaikra szárnyra kapó lombkoronák körvonalait, s az üdülő klubszobájából önfeledt, kacagó hangok kisérték a televízió esti adásának vidám műsorát. Simogatta magában az emlékeket, mint egy leány- gyerek a legkedvesebb hajasbabáját lefekvés előtt. S' míg a fiú játszott, arra gondolt, hogy mennyive má- sabbak, szebbek voltak az itt eltöltött estéi, ez az egész nyaralás, mint Pesten, a presszó bárpultjának, s a bárszekrény esti fényben ragyogó tükreinek hideg, szinte kellemetlenül tisztára törült, élettelen csillogása. A fiú végigfutott az utolsó akkordon, s úgy nézte a Balaton hullámait, mintha búcsúzna tőle. S a lány is megérezte ezt. Míg hallgatta a szájharmonikából előcsalt tangó dallamát, valami összeszorult benne, úgy, mint akinek a fájdalomtól és gyönyörűségtől egyszerre válik súlyossá a lélegzete. S megértette a másikat. — Hűvösödik... — ismételte most el ő is, anélkül, hogy valami különösebb jelentőséget tulajdonítana ennek, s végighúzta a száj- harmonikát nadrágja gyűrődésein. — Hűvösödik...— ismételte él újból, s fejét oldalra hajtva, beleszagolta lány hajába. Majd zsebébe csúsztatta a szájharmonikát, s egymásra illesztve a lány mindkét kezét, lassan odavonta az arcához. — Most már tudom, hogy elmegyek... Utánad. Nem leszel egyedül. S akkor el fogod felejteni anyád dédelgetett „vásári figuráit” is... Mert most már akarom. Tudom, hogy nagyon oltárom..., hogy elfelejtsd! A szél egy maroknyi falevelet sodort az üdülő felöl, végigpörgette egyetlen gomolyagban a móló apró, fehér kavicsokkal meghintett sétányán, s eQV hirtelen lökéssel átemelve kettőjük fölött, ráterítette a csattogó hullámokra. — Nézd! JLf indketten azt a két csillogó falevelet figyelték, melyek az egyre erősödő hullámverésben, minden egyes vízlökésnél közelebb kerültek egymáshoz. Remegő száraikkal lassan körültapogatták egymást, majd az egyik megfordult, szorosan a másik mellé simult, s úgy ringatóztak mindketten egyetlen, szétválaszthatatlan mozdulatban, mint közös cél felé tartó, ezüstös csillogású, kicsiny, küzdelemre induló evezők. Szollár Mária szépen és hasznosan telt évek „rohanó időt” álló csodáit, mesés színekbe örökített emlékeit. Napló ez, a látók különleges írásjeleivel, témakereső vándorlások pompás feljegyzéseivel. Ott van közöttük a „Balaton”, ahogyan a kis alsógyenesi strandról láthatjuk. A távolban halványló túlsó parton, arra Szentgyörgy felé, párába takarózva sejtem a Zala hídját. Még emlékszem,' a kép 1949-ben készült. Egy ismerőse mesélte, hogy amikor a Balatont festette, az elhagyott, kora reggeli strandra váratlanul odacsörtetett két idegen férfi. „Beálltak” a tájba, önfeledten hosszú és hangos fejtegetésbe merültek valamelyik vállalat helytelen pénzügyi gazdálkodásáról. Béla bácsi várt egy darabig, kö- hentett egyet, aztán csendesen összecsomagolta szerszámait, meg az akkor még félig, kész művet és elvándorolt Általában úgy látom magam előtt ahogy állványával vándorol, meg-megáll, szeme elé tartott tenyereivel befogja a tájat, szőkébbre vonja a látókört, hogy a szétterülő minden- ség egy apró részét, a lényegeset, a legkifejezőbbet ragadhassa meg. Így bukkant fel és barangolt a század első évtizedében Münchenben, Párizsban, később Nápolyban, Velencében, Luzernban, Genfben és utána is újra meg újra. Közben a hazai tájakon, Gyomán, Békéscsabán, Vi- segrádon és évtizedeken át minden nyáron egy-egy hónapig Szolnokon, a híres művésztelepen, amelynek 1912 óta törzstagja. „Lapozgatunk” az „útinaplóban”. Ott van az „Őszi táj, öreg tölggyel”. A barna patak meredek partján szinte megtorpan a százados fa. Gyér lombozata alól aszott ágai remegőn tapogatnak a világba. Alatta, a keskeny partok között csendesen, lágyan suhan a bő víz, tükrében csillan a táj, az ég kékje. Fraknó várának ódon falai gyakorta visszatérő témája, éppúgy, mint Velence is, félhomályba takart árkádjaival, figurás oszlopaival, múltat idéző udvaraival, esős vagy napsütötte városrészleteivel. Képek és képek. Keretbe szűkített, pompás darabkái a széles világnak. Ahogy Théophile Gautier mondta: „rést ütnek a falon, nyitott ablakok számunkra, amelyeken át a nagy nyílt mezőket, a sárga őszi erdőket, a határtalan látóhatárt és a végtelen eget nézzük”. És az idegen 'várost vagy ismert falakat. Két képén keresztül nagy művészek atelierjébe pillanthatunk. Csók Istvánéba és Kisfaludi-Stróbl Zsig- mondéba. Mesteri alkotás mesteri alkotásokról. Halk szóval magyaráz: „Ezt ekkor, azt akkor festettem”. A falon rést • ütő képeken át, a tér nézésén túl az időt látja, idézi... amikor ott járt, ahol a mű született, még fiatalon, frissen, aztán később, jóval ké1- sőbb ezüstbe borult fejjel. — A realistákhoz tartozom, sokan impresszionistának mondanak. Courbet szavait idézi: „Az ilyen jelzők sohasem jelentették a dolgok igazi értelmét: ha másképpen volna, a művek feleslegesek lennének.” Oltványi, elemezve Vidovszky Béla művészi fejlődését, így ír róla: „Múzeumi bolyongásai közben először az olasz primitívek ejtették meg, aztán Rembrandtot zárta szívébe, végül pedig Velasquez káprázatos emberábrázoló realizmusa bűvölte el. Ezek azonban csak eszményi magasságból és távlatból borultak művészi élete fölé, festészetének igazi biztatást, irányítást a nagy plen air festők, az impresszionisták adtak...” — Melyik a legkedvesebb festménye, Béla bácsi? Pillanatig vár, tartózkodóan mosolyog. Finom hárítás rejlik abban, ahogy a másik szobába tart velem. (A berendezésben ráismerek nagyszerű interieur- jénet, a „Napsütéses ablakinak „modelljére”.) A szekretertől jobbra, a főhelyen, két sötét tónusú portré a falon: — Ez a kettő... Munkácsy Mihály festette nagyszüleimről. Nincs kiderítve pontosan, hogy mikor. Ügy vélik, 1865-ben, amikor rövid időre a Bécsben töltött fél év, a híres „Húsvéti lo- csolás”-kép születése után Békéscsabára is visszatért. Békéscsabai Munkácsy- kép a budapesti Munkácsy utcában, ahol éppen negyven éve lakik Vidovszky Béla, akinek édesapja, V. Ferenc, Munkácsy gyermekkori jó pajtása volt. Végvári Lajos Munkácsy Mihály élete és művei című monográfiájában leírja, hogy az árva Munkácsy, kicsinyes és rideg nagybátyja közeléből gyakran menekült a megértő Vidovszky családhoz. Munkácsy így ír erről: „A Vidovszky testvérek között Ferenc és László voltak pajtásaim azért, mert mi hárman szerettünk rajzolni. Különösen Ferenc értett hozzá és az esti órákat azzal töltöttük, hogy képeket másoltunk egy nagy lámpa alatt, amelyet egy nagy kerek asztal közepére tettek...” Cseng a telefon. Rokonok, barátok jelentkeznek. Búcsúzom, félek, máris sokáig fárasztottam. Elmenőben felteszem az utolsó kérdést, élete első festményéről érdeklődöm még. Nyolcadikos gimnazista volt, amikor 1902-ben iskolatársáról. Gyóni Gézáról olajportrét készített. A képet a békéscsabai gimnáziumnak ajándékozta. „A valódi művészetben — mondja Ruskin — a kéz, a fej és a szív együttműködik”. Vidovszky Béla nyolcvanegy éves. Nem kívánhatunk szebbet — ha kicsit megkésve is — a nemrégen ült évfordulójára, mint azt. hogy még sokáig működjék együtt a derűs szív, a tapasztalt, bölcs fő mesteri kezével. Syposs Zoltán Kassák Lajos: MPLÓIIBÓL Annak idején enyém volt a legjobb gép örült gyorsasággal vágta a csavarok menetét. 18 éves voltam. A hidászoktól kerültem ide s egy csapat lány vezetője lettem. Vágtam a csavarmenetet és a lányokra sandítottam akik lesimított hajukkal olajos kötényükben is szépek voltak. Vonzottak és gyötörték fiatalságomat, Ó forró sistergő nappalaim álmokkal zsúfolt éjszakáim. Távoli ifjúságom felé fordítom arcomat és érinteni szeretném még egyszer a lányt aki az én gyönyörűségemre táncolt egy május elsején, Altona foglyai can Paul Sartre azonos című drámája a lelkek kamaraszinpadán játszódik, s annak főhőse a tizenhárom év óta egy megtébolyodott szerzetes cellájában, családi házuk padlásszobájában élő volt náci tiszU Frantz von Gerlach. Az egyéni felelősség, az akarat szabadsága, a választás, a cselekvés lehetősége egy adott családi és történelmi környezetben — ezek az író kérdései, azaz röviden: hogyan válhat egy beszmolen8zkl mészáros. Életét megmentette a háborútól, személyét a törvénytől — de foglya az altonai cellának és saját kibontakozó őrületének. Sica filmje a család drámája. A rendező kontúrosabbá és nyilvánvalóbbá teszi a törté- netet: reflektorával kivilágítja a sartrei lelkek félhomályát, s a hamburgi hajógyár vasszerkezeteinek melankóllkus rengetege mintegy geometriai síkokban határolja a történeted mely ésszerűbb, bár kissé secsületes emberből hóhér? — és Frantz illusztrálja a választ. Még csak 18 éves a háború alatt, ö a von Gerlach hamburgi hajógyáros dinasztia elsőszülöttje, kis hercege. Apja hajókat szállít Hitlernek, s birtoka egy részét koncentrációs tábornak Himmler rendelkezésére bocsátja. („Olyan mindegy a foglyoknak, hogy itt dolgoznak, vagy 50 kilométerrel arrébb!”) A kerítés közelében kíváncsiskodó fiú látja a 35 kilóra aszalódott tört nézésű foglyokat. Felháborodik, de vallja, hogy őt soha nem tudnák olyan alázatossá alacsony ítani. Aztán megszökik egy félelemtől tébolyulttá vált lengyel rabbi, és Frantz elrejti. Az apa telefonál az SS-nek. („Ha nem én, a besúgó sofőrünk jelenti fel a csaló dot!”) Frantzot négy katona lefogja és büntetésből végig kell néznie, amíg a rabbit halálra kínozzák. A fiú a keleti frontra megy. Elkeseredetten keresi a halált — s tele lesz kitüntetésekkel. A visszavonuláskor egy szmolenszki *aluban két partizán foglyot ejtenek. Frantznak döntenie kell. Csak két utat lát: vagy újból tehetetlen lesz, mint a kengyel rabbi esetében, és megvárja, hogy fellázadt őrmesterei őt gúzsba kötve „a foglyok vérét igyák”, — vagy ... a „cselekvés útját” választja, maga vallatja ki a ■nartizánokat. Csak elkezdeni nehéz. Mikor a háború vénén hazamon okül, a von Gerlach mellé már új név ragadt: a matikusabb lett Sica kamerd* ja előtt. Az apa csak hadihajót szállított. (Mindketten utáltuk Hitlert — mondja Frantz — de te szállítottál neki, én harcoltam céljaiért. Ha Imádjuk, sem tehettünk volna többet értei”) ö is Altona foglya, az ismétlődő német dráma szereplője és folytatója lenne, ha Frantz felismerése nem viszi öngyilkosságba mindkettőjüket. De folytatónak van új bábu: Frantz öccse, Werner. A történet elején még haladó elveket valló ügyvéd: „Ha egy ember szemébe nézek, képtelen vagyok parancsot adni neki. .. mert érzem, hogy ö is ér annyit, mint én”, — mondja apjának, mikor szóba kerül, hogy átvegye a gyárat. Aztán átveszi. Bizonyára jó NATO-szállító válik majd belőle. Csak Johanna tör ki Altonából; Johanna, aki a sartrei individuális figurából Sica filmjében tevékeny antifasisztává lesz, aki otthagyja hajógyárossá lett férjét és Frantz- zal kezdődő szerelmét - dolgozni és cselekedni indul: Brechtet játszik a hamburgi színházban. De Sica Így nyilatkozik filmjéről: „Az én filmem kifejezetten politikus, náciellenes, a mai Nyugat-Németország elleni beállítottságú. Ezt megmondtam a német újságíróknak is egy sajtókonferencián. Ha látták volna az arcukat: eltorzultak a gyűlölettől!” Padányi Anna
