Békés Megyei Népújság, 1964. szeptember (19. évfolyam, 204-229. szám)
1964-09-12 / 214. szám
1984. szeptember 12. s Szombat rígy már nem lehet szalma. „Részeg ember bele is ül!” — mutat rá az egyik fiatal- asszony. Tényleg, mintha gúnyból lenne itt ez a fotel. Elgondolkozom. Ól ez vagy munkásszállás, egész héten itt dolgozó emberek ideiglenes lakása? Tudom, nagyon is tudom, hogy nem egyszerű ez az egész. (De mi, egyszerű? Nem rendezkedhetünk be csak problémátlan dolgokra!) A vöröskeresztes titkár, kit nem vádolhatok belenyugvással, mert elégedetlenül kifogásolja az itteni helyzetet, odasúgja: „Nézze, most, hogy maga is itt van, ők is mások. De mikor valamelyik nap mondtam, hogy takarítsanak, jól elküldték.” Hát persze, hogy nem egyszerű, persze, hogy bennük is van hiba. De... Ha már megtanítottuk őket dolgozni — és itt kényszerí- tett is a társadalom — akkor miért nem tanítjuk, és — ahol kell, mint például a takarításnál — kényszerítjük őket — a környezetük, a munkaadóik, a pártszervezet, á szakszervezet és a KISZ — emberi módon élni? S ehhez miért nem biztosítják nekik az alapvető feltételeket? o Este van már. Ülünk körben. Csend. Az egyik öregdsszony most karba öltött tenyerét ritmikusan a könyökéhez csapkodja, mintha hívna valakit. Figyelnek a többiek. S aztán egy hang. De látod romnye azt a hegyet, Oda járok, meggyet szedek, Én lerázom, te meg szeded, Jaj, de csókolom a kis kezedet. De nekik elegük van már a cigányromantikából! Hogy csak az legyen az életük. Egy férfi szóvá teszi, miért nincs rádió? „Csak ül itt az ember, mint az állat, nem tud semmiről semmit. Meghallgatnánk, mi van a világban.” A többiek gyerekes bizalommal néznek rá, ő fejezi ki a gondolatukat. Ez a munkás külsejű, ove- rallos fiatal férfi a feleségével él itt. Régebben városban dolgozott. Most azért jött a gazdaságba, mert az közel van a családhoz. 0 teszi szóvá azt is, hogy egy szem újság sem jár. A vöröskeresztes aktíva meg bólogat mellettem: „Elvesznek itt útközben a dolgok” — s valami szotíadíszítésre szánt plakátokat emleget, hogy azok sem értek el a szoba faláig... Említem, hogy mikor először jártam itt, tv is volt. Megtudom, hogy már jó ideje rossz az is, és senki nem javíttatja meg. „Pedig kéne ide valami emberi szórakozás már a fiatalabbak miatt is, mert ugye, mi, házasok lefekszünk korán, aztán megvagyunk” — mondja az overallos felesége. Nézem a gömbölyű hasát és elmosolyodom. Megkérdezem, kik tudnak olvasni? Hát az öregebbek közül szinte senki. Alig merek arra gondolni, mi lenne, ha a gazdaság kiszesei vagy mások megtanítanák írni, olvasni ezeket az embereket. De aztán a kubaiak jutnak eszembe és az, hogy itt miért lenne Utópisztikusán megvalósíthatatlan feladat ugyanez? o A szalonna-ügy mindennél jobban példázza helyzetüket. Napi kilenc forintot fizetnek élelemért, ami valóban nem sok. De, ha meggondoljuk, hogy a gazdaság ehhez még hozzájárul, kiszámítható, hogy tízegynéhány forintért már tisztességes kosztot lehet adni. Szemükben sem valami anyagi károsodás, hanem a törődés hiánya a sérélmes. Vacsorára mindig ugyanaz. Szalonna, szalonna, szalonna vagy néha tepertő. Fáradtan jönnek haza a földekről, éhesen egy meleg levesre, egy paprikáskrumplira. Nem nagy. kívánság... S akkor egész héten át hideg szalonnát kapnak. Már utálják. — Hát nem jönnek vacsorázni? — szól be egy fehér köpenyes nő a konyháról. — Majd, ha vacsorát adnak, megyünk! — mondja az overallos. — Látom, maga védi itt az érdekeket — fordulok hozzá. — Jól kirúgnak egyszer — mo- solyodik el. Végül is mennyivel boldogabbak ők most, mint harminc évvel ezelőtt? Kutatom magamban a feleletet. Igen, tudom, a munka, minr mag, amely köré majd felépül a; új életforma. De legyünk mos már, két évtized múltán elégedetlenék és követelődzők, ott, aho lehet és érdemes tenni, segíteni változtatni. Itt lehetne. Múlt. Megszólítok egy asszonyt ötven körüli' lehet. Mondja, hogj két tízéves forma gyereke van ott. hon. A többi fia, lánya szétszéledt, családot alapított. Nyol< gyermeket nevelt fel. Tizenötszöi szült, hét meghalt még csecsemő korában, a felszabadulás előtt.. Boldogabbak, persze — adom ma- gamnak a választ, s rögtön kétke dem. De az igényeik is nőttek Elégedetlenek. Jövő. Egy harmincéves szé{ asszony itt neveli a hétesztendő! kislányát. A másodikos Ica jólöl törött, ápolt, és kiváló tanuló: ta valy egy négyese volt csak, a töb bi ötös. Tovább tanul, az biztoi — mondja az asszony. Rossz múlt, szép jövő. A má val is kell azonban törődni. Min denhol. A Zsadányi Állami Gaz daságban is. Padányi Anna Negyedév alatt csaknem négymilliós forgalmat bonyolított h a gyulai bútorbolt A Zsadányi Állami Gazdaság vezető embereivel egész ottlétem alatt nem tudtam beszélni. A főkönyvelő benn volt Csabán, a gazdasági vezető is házon kívül. Az igazgató értekezletet tartott, épphogy csak beköszöntem neki: megjöttünk, a munkásszállásokra, és lakóikba vagyunk kíváncsiak. • Aztán, mikor vagy három órát töltöttem az emberek között, nem is kerestem már a vezetőket. Nem akartam, hogy megmagyarázzák, érvekkel, számokkal támasztva alá igazukat: ezért és ezért nincs seprű, légyfogó, szekrény, rádió, meleg vacsora. Olyan sok mindent be lehet bizonyítani keretekre való hivatkozással, ésszerű kifogással. Nem kívántam hallani: szükségszerű és természetes, hogy 1964-ben így éljenek emberek, mégpedig azok, akik a gazdaságnak a lényeget, a forintot, az országnak képletesen a kenyeret, azaz gyakorlatban, itt a húst hozzák. G Mikor egyszer régebben itt jártam, s a barakkok irányába vitt az utam, tömény jó hangulat fogadott. Fiatal legény húzta az ajtóban, énekszó, tánc zaja szűrődött ki belülről. Elhatároztam már, akkor folklor-éhesen, hogy még visszajövök ide. Olyan tetszetősnek tűnt, megfogott a pillanat varázsa. Lám, a sátorosok leszármazottai dolgoznak már, de vidámságukat, dalos-táncos roma-kedvüket megőrizték — gondoltam. Most, belülről, a szobából máshogy látom... Az udvarról egy itteni állandó munkás — ki mellesleg vöröskeresztes aktíva is — kísért a szállásra. (Alacsony, barakkszerű épületek.) Reggel óta benn ülnek az emberek, a Komádiból, s más, közeli községekből jött cigányok. (Egyik héten kevesebben, a másikon többen vannak, mikor mennyi a munka. De ne tekintsük őket ma dolgozó, holnap búcsút mondó alkalmi vándormadaraknak. Zömük évek óta idejár. Azt szintén régebbről, a gazdaság főkönyvelőjével folytatott beszélgetésből tudom, hogy alapjában elégedettek munkájukkal.) Reggel óta itt benn ülnek, mivel ma egész nap esett. A kedvük sem jó, hiszen pénz nem jár mára. Az „özvegyek szobájába” gyűltek — hét valóban elözvegyült vagy elvált asz- szony lakik itt. Fehérre meszelt, csupasz falak, betonpadló, piros pokróccal letakart vaságyak, s az egészet képzeljük el nyüzsgő-mozgó fekete pontokkal telespriccelve: egy tenyérnyi helyre tíz-tizenöt légy is jut. Légyfogó meg nincs egy sem. — Nincs söprű — mondják a kifogást, amit nem hiszek el egészen. S valóban, később egy másik szobában, majdhogynem katonás tisztaságot, rendet látok. Akad itt söprű. De az is igaz, hogy míg oda szekrény, asztal, szék is jutott, addig itt — egy fal mellé állított asztalon kívül —semmi. A ruhák szögre akasztva. Legalább nem olyan egyhangú a fal, mert kép — még az ötlet is bizarr, ahogy a szobát elnézem. Ha legalább szék lenne elég. Igaz, egyik teremben — három házaspár közös szobájában — van egy kibelezett, öreg bőrkaros- szék, még a bőr is megvan a tetején, a többi helyen meg ott a Május 25-én nyílt meg Gyulán az ország egyik legszebb bútorszalonja a Kossuth Lajos u.-ban. A megnyitás óta állandó a forgalom a látványosságnak is szép üzletben. Sok a vásárló, de még több lenne, ha bőségesebb lenne az áruellátás. Négyedév után érdeklődtünk a bolt vezetőségétől, milyen volt a forgalom és milyen bútorok iránt legnagyobb az érdeklődés. Elmondották, leginkább a kárpitozott árukat keresik, vásárolnak fotel-garnitúrákat, egyes bútordarakobat, de teljes szobákat is. A bútorok között magyar, cseh, lengyel, keletnémet készítmények a leggyakoribbak, de kaptak már román árut is. A vásárlók nemcsak Gyuláról kerülnek ki, hanem Békéscsabáról, a megye többi,városaiból, főként pedig a környező községekből. A bútorbolt havi átlagforgalma egymillió 300 ezer forint, az első negyedévben összesen hárommillió 894 ezer forint értékben adtak el különböző berendezési tárgyakat. Először Battonyán Elnyerte a Szocialista, brigád oklevelet áss asztalos ktsz Sárközi-brigádja Csütörtökön rövid ünnepség keretében adta át Battonyán Baukó András elvtérs, a KISZÖV politikai osztályának munkatársa, a Szocialista brigád oklevelet a helyi asztalos ktsz Sárközi-brigádjának. A községben először nyerték el e célért küzdő dolgozók a Szocialista brigád oklevelet. A Sárközi-brigád tavaly júliusban fogadta meg, hogy szocialista módon fog dolgozni és élni. Tizenhat tagja hónapról hónapra jobban összekovácsolódott a közös cél megvalósításáért folyó munkában. Ez bebizonyosodott, amikor az értékelés alapján átvehették az oklevelet, s a megyei versenyben második helyért járó céljutalmat. Beneveztek ugyanis a megye asztalosipari szövetkezetei között indult versengésbe, amelyben a félévi értékelés szerint másodikok lettek. Az üzemi feladatokat jól összekapcsolva a Szocialista brigád cím elnyeréséért tett vállalásukkal hozzásegítették szövetkezetüket, hogy túlteljesítse a féléves tervet. Pedig a télen mostoha körülmények között, csupán tetővel borított fészer alatt kellett dolgozniuk. Nem fértek el máshogy kis telepükön. Mégis jóval többet termeltek az előző évieknél. 1961-ben még csak másfél millió forint értékű tervet teljesítettek, ezidén már 3,1 millió forint értékű bútort kell készíteniük. ■Ooooooooooooooooooooooooooooocoooooooooooooooooo Kétegyházi képes Az esős őszben, ha kisüt néha a nap, sugaraival bearanyozza Kétegyházát is. Egy ilyen napfényes délidőben készült e néhány felvételünk. A sok kis elszánt ember Horváth Zoltánné óvónő vezetésével kötelcsségtudóan végzi az ebéd előtti sétát. Pihenő as őszi napfényben. , — Tessék a kávé! Szikes Andrásné, a kétegyházi Hóvirág cukrászda vezetője a presszógép mögött.
