Békés Megyei Népújság, 1964. szeptember (19. évfolyam, 204-229. szám)
1964-09-27 / 227. szám
A magyar Alföld ihletett művésze Koszta József születésének 100. évfordulója Az újabb magyar festészet egyik legegyénibb hangú, legjellegzetesebb hangvételű egyénisége, az Alföld vdlágánaik, népének és tájának ihletett festője Koszta József. Brassóban született «— első gyermekkori élményeit a Barcaságnak a városihoz simuló tájai nyújtották számára. Szegény mészáros nyolcadik gyermekeként rendkívül nehezen indul el pályáján: előbb fényképezést tanul, majd egy helybeli piktor ta- nítgatja; Kolozsvárra kerül keltető, összefoglaló előadásmód. Bontakozó művészete új impulzust kap 1902. nagybányai tartózkodása idején. Ott készült jellegzetes műve, a Domboldalon, a nagybányai pleinair megjelenése. Rövid itt-tartóz- kodása után visszatér az Alföldre, a Tisza környéki községekben él. Ez időben születő művei már ezt a világot mutatják: hatalmas, messze nyúló síkság, a látóhatár felett szélesen terülő ég, s az alakok a látóhatár fölé magasodnak. Korai korszakának (1904 s itt e két szakmából: az körül) legmonumentálisabb arcképfestésből és a fotog- darabjait alkotja ekkor: a rafálásból gyűjt össze annyi pénzt, hogy 1882-ben Bécs- be ment tanulni. Becs után a budapesti Mintarajziskola következik, majd München, Mezőn, a Vízhordók, majd egyik legszebb: a Három királyok. Színei mér izzóbbak lettek, a formák tömörek — de ez az előadásmód majd ismét Pesten, Benczúr még nem a drámát, a lírát mesteriskolájában fejezi be érzi e világból. Képei azon- tanulmányait. 1879-ben sze- ban nem aratnak sikert. A repel először kiállításon: a Hazatérő amtók-kal elnyeri a Műbarátok 1500 forintos ösztöndíját. A kép még a müncheni akadémián tanultak hatását mutatja — festői felfogásának finom naturalizmusa a magyar zsá- nerfestészet hagyományaival ötvöződik. Ezt az elbeszélő hangnemet azonban rövidesen felváltja nála a megjelenítő, tömören érzészázadforduló korának a Népszínház cifra parasztjaihoz szokott közönsége nem tudott mit kezdeni Koszta képének világával, mélyről fakadó, őszinte realizmusával: összeegyeztethetetlen volt az idillikus álromantikával képeinek igazsága. Bátran helyezhetjük e műveket Móricz fiatalkori művei: a Hét krajcár, a Sárarany, a Fáklya mellé. ment valahová. Én is készültem. A sötétedő szobában vetkőztem, melltartóban és bugyiban álltam a szoba közepén, amikor zörögtek. Pistát láttam az ajtó ablakán keresztül. A presszóban ismerkedtünk meg. Eleinte nagyon tetszett. Komoly, okos dolgokról beszélt, de azután kezdtem unni. Nem hitte, hogy a mellem is olyan barna, mint az arcom. Meg akarta nézni. Újra zörgött. Akkor sem szóltam. Később az utcán állított meg: — Hová mész? r— Az Ibolyába. — Veled megyek... — Kösz... Várnak a srácok. § sármon ott voltak már, " Babi, Colos és egy új fiú. Babi Pistát kérdezte. Pihét pöccintettem le a váltamról és leültem közéjük. Konyakot ittak kísérővel. Nekem is hoztak. Colos bemutatta az új fiút. Tviszt- pulóverben volt, hófehér' ingben, kihajtott gallérral. Jól mutatott és a kézfogása is erősnek tűnt. — öcsi... — Judit... Ügy ült mellém, hogy a térde a combomhoz ért. Hagytam. Egyszer mindenki elkezdi. Van aki így, van aki komolykodik és behunyt szemmel, beszél a zenéről. Két konyakot ittam, és közben öcsivel táncoltam. Szorosan húzott magához, azt hittem, kimegy belőlem minden szusz. — Szép vagy! Felnéztem rá. — Mi rajtam a szép? — A szemed. _ Azonkívül? — Formás vagy, kemény és mégis nőies... — Milyenek a férfias nők? — Mint az őrmesterek! mmelegített a konyak. Az oldalsó lámpákat Jani úr leoltotta. Ügy táncoltunk. Zongora szólt és a dob, de azt is csak a drótlegyezővel legyezte a dobos. Fene hangulatosnak éreztem, és azt is,' hogy öcsi olyan meleg, akár a kemence. A lehelete szinte égette a hajam és a nyakam. Együtt mentünk haza. Co. los Babivál, öcsi meg én, hátul. Az utcán is nyomta a sódert öcsi. — Téged lehetne szeretni... A háromszázból kettőnyolcvan maradt. Hússzal] beszálltam én is. Nem jó az,] ha mindent a fiú fizet. — Felkísérlek... Fogta a karom öcsi. Szó-1 rította és az árnyékban ke-, reste a számat. Az 1910-es évek elején végleg Szentesen telepedik le. Itt jut el művészetének fordulópontjához. Ez új periódusát a sötét háttérből kiragyögó zöldek, sárgák, fehérek, vörösök jellemzik, a komor hátteret épp az előtér buja ragyogása teszi ilyen sötétté. A szentesi határ messzi távolságai, nyitott mennyboltja, az Alföld éles fényei, egyhangú perspektívája emelkednek itt képpé — rögzítve mintegy az időtlenséget, szimbólummá emelve a mozdulatlanságot. A magyar festészet csodálatos gyöngyszemei születnek ekkor: a Kukoricatörők (több változatban is), a Kislány vázá^ val, a Tányértörölgető nő, a Muskátlis kislány, a Ruhaszárítás. Ezek a képek hozzák meg végre az öt- ven esztendős festőnek az elismerést: 1917. Emstmúzeumbeli kiállítása után új Munkácsyként, magyar Goyaként emlegeti a kritika, s képei gyorsan elkelnek. Több mint három évtizeden át festi a Szentes környéki tájat, soha el nem unva annak változásait, mindig mélyebbre hatolva égvilág lényegében. Ecsetje alól a tájképeknek, a kompozícióknak gazdag sora kerül ki — képeit egyre szélesebb ecset járással, egyre sűrűbb színekben festi. Megszűnik a gazdag részletezés, a belső rajz, minden plasztikai forma: csupa nagyon világos éS égő szín kerül a mély fekete árnyak mellé; a kép a legszélsőbb ellentétekből épül fel. Témavilága teljesen leszűkül a tanya életére, a legelső népére — ekkor keletkeznek öregkori festészetének remek darabjai: a Tanya, a Hazatérők, a Putrik piros fejkendős nővel, s mintegy búcsúzásképp, az utolsó, az öregkori önarckép (1940. körül). Művészetében eredeti egyénisége, sajátos élményvilága fejeződik ki; a valóságon alapuló látomásai drámai képekké formálódtak ecsetje alatt, melyekben a paraszti lét súlyos, küzdelmes problémáit jelenítette meg. A nép megbecsülését fejezte ki e nagyszerű művészet iránt kormányunk, midőn — halála előtt, mintegy utolsó akkordként — 1949-ben KosÜgy szaladtam fel, hogyT . , nem is köszöntem. Babi suth-d.jjal_ ismerte el muutánarn. A kislámpánál vet-' köztünk. Egyikünk sem, szólt. A ruhát ledobáltam a] székre, a cipőt úgy rúgtam, le a lábamról, hogy begu-[ rult az ágy alá. Hálóing nélkül bújtam be az ágyba, és úgy éreztem, didergek, pedig meleg volt. Mikor a paplant nyakig húzta Babi, akkor szólalt meg. — Marhául érzem magam... — Én is... Nem a konyáktól, nem is a kísérőtől, attól sem, hogy öcsi meg akart csókolni. Mástól. Tudtam, de nem mertem magamnak bevallani. Béla Ottó vészi munkásságát. Láncz Sándor Karel Polácek: Járási székhely Karéi Polácek író és publicista 1892. március 22-én született a csehországi Rychnov nad Kneznou kisvárosban. Évekig mint bírósági rovatvezető, tárcaíró és novellista működött a napilapokban. Leginkább a „kispolgár természetrajza” érdekelte. Ezzel a tárgykörrel foglalkozik mérhetetlenül gazdag irodalmi munkássága, novellái, regényei és színdarabjai. „A külvárosi ház”, „A főtárgyalás”, „Michelup meg a motorkerékpár”, de különösen — az első világháború alatt egy cseh vidéki városban játszódó — tetralógiája, (melyből részletet közlünk), a „Járási székhely” jelentős állomásai irodalmi fejlődésének. Legemberibb, legköltőibb munkája az „öten voltunk” című regénye, amely egy kisvárosi diákkompániáról szól. Julius Fucik 1939-ben az egyik legkitűnőbb cseh humoristának nevezte őt. Munkái ma is közszeretetnek örvendenek. Megalkuvás nélkül állott azoknak soraiba, akik azonnal felismerték a fasizmus veszedelmét, és harcoltak ellene. Az auschwitzi haláltáborban pusztult el, húsz esztendővel ezelőtt — 1944 őszén. A piactér körül úgy terpeszkedtek a pocakos házak, mint a tepsiben a bukták; nem hajtotta őket magasba a becsvágy, nagyon elégedettek voltak terpeszkedő tunyaságukkal. Csak a járási főnök székhelye volt kétemeletes, amelynek a tetején ott fénylett csillogó palából kirakva: „Építve A. D. 1902.” Valameny- nyi épület fölé magasodott a városház tornya, ahová a város címerét festették. Az árkádos házakat, a járási főnökséget és a városházát már betakarta az alkony kékes leple. A buján virágzó galagonya, s a még meleg búzakenyér orrcsiklandozó illata elvegyült a felöntözött poros utca különös szagával. Kellemes nyári este volt. Az utcán csigalassúsággal haladtak a szénásszekerek; a vízveze- tékcsapolcnál gyülekeztek a cselédlányok; a gyereksereg örömúj jongásába belevegyük a közöttük ugrándozó, kunkorodó farkú kutyák ugatása. A boltos Stédrjt, üzlethelyisége előtt állva pöfékelt a legfelsőbb hadúr vadászruhás képével díszített porcelánpipából. Komor tekintete a túlsó oldalt figyelte, a Zoufaly kereskedő üzletét. Mindenki bezárt már, nem így Stédry meg a kan- kurrense. A két üzlet között ugyanis titkos, de annál elkeseredettebb küzdelem dühöngött. Stédry a világ semmi kincséért sem akart élőbb zárni mint Zoufaly; a konkurrens cég tulajdonosa elhatározta, hogy hasonlóan válaszol. Zoufaly azonban feladta a küzdelmet, nem bírta idegekkel. Stédry követte példáját, és utasította a cselédlányt, tegye ki a széket a ház elé. Megjött Rabboch úr. Rosszindulatúan hunyor- gatott a szemével, arcáról lerítt a kispolgári megelégedettség és a biztos jövő. Szája sarkában az élJiri Wolker: ALAZAT Egyre kisebb és kisebb leszek, én leszek a legkisebb ezen a világmi. Reggel a réten, nyáron, a legkisebb virág után nyúlok. Megölelem s fülébe súgom: — Mezítlábas kicsi fiú, az ég rádtámaszkodott egy harmatcseppel, hogy le ne essen. Szalatnai Rezső fordítása maradhaitatlan szivar, zsebre dugott keze állandóan az aprópénzt csörgette. Félesége, a hélyi „Cerde francais” elnöknője kísérte ide. Leültek a Stédry házaspár mellett levő székekre és maguk elé bámulva, hosszú lére eresztett történetekkel traktálták egymást. Rab- bochné őnagysága kifejtette Stédryné nagyságának, hogy a családot legkiadó- sabban főtt marhahússal lehet jól tartani, no meg, hogy a klórmész tönkreteszi a fehérneműt. A férfiak a közügyeket vitatták: megbeszélték, hogy Franciaországban állítólag fellázadtak a bortermelők és sztrájkolnak; a Balkán félszigeten nagy zavargások vannak Skutari miatt; Blériot átrepülte a La Manche csatornát, és ami a legfontosabb: Wachtl, a szállító azzal fenyegetőzik, hogy kilép a tűzoltóegyesületből, mert nem őt választották meg parancsnoknak; Kigyulladt a téren a két ívlámpa. A tér egyik részén a közigazgatási tisztviselők, a bíró és ügyvédek sétáltak; felvillant közöttük a postatiszt nyári egyenruhás, fehér nadrágos alakja. A szemben levő oldalt az iparosok, kereskedősegédek és diákok zajos korzója foglalta él. A középső, kikövezett részen kacsáztak a város kereskedői. A tér sarkán ácsorgott Kamii kereskedősegéd, a boltos Stédry fia. Fahéjszínű raglánja pa- nyókána vetve, fején micisapka. Borostyánszipkájából nagyokat szippantva, ezüst végű nádpálcájával a levegőt csapkodva nagy odaadással szemlélte a „korzó” északi oldalát. Rabboch úr ezt azonnal észre is vette, nem mulasztotta el megkérdezni a boltostól: vajon meddig óhajt Kamii a városban tartózkodni? A boltos bizonytalanul válaszolt; Rabboch hunyorított egyet. Amikor pedig a városház órája elütötte a tízet, méltóságteljesein felemelkedtek s elbúcsúztak egymástól. Stédryné nagysága egy darabon elkísérte Rabbochné önagyságát. Stédry, a boltos felkapta az ott ólálkodó kandúrt és becsukta a boltba, mivel ott kell nyugtalanítania az egereket. Rabboch úr pedig nekivágott a városnak, be-bekuk- kantott a nyitott kocsmaablakokon, hogy megállapítsa, ki éjszakázik, ki az elégedetlen, és ki költekezik túlságosan. A boltos Stédry és felesége az asztal köré telepedett. A nagysága harisnyát kötött, időmként elmerengve simított bele frizurájába. A boltos szájában ott fityegett a pipa: pöfékelve olvasta az öt hét a luftballonban című regényt. Behallatszott a „Zöld pázsithoz” címzett fogadó kíntornája. A kandúr kínjában vinnyogott a boltban. Nem értette, miért zárták be, nagyon- nagyon vágyódott éjjeli csavargásra. A boltos felnézett a könyvből, letette a evikkert, magában morogta: „Nem jó macska. Jellem télén. Beszélhetsz te nekem, amit akarsz, nem akar ez egeret fogni”; Az asszony véleménye megegyezett a férj és családfő véleményével. „De ha eljön az ebéd ideje, azt pontosan tudja.” „Bizony, bizony” — folytatta — „ravasz, nagyon furfangos egy állat!” „Kiteszem a házamból” — jelentette ki határozottan a boltos. „Nem. tűröm itt tovább! Nálam mindenkinek teljesítenie kell a kötelességét” Letette a pipát és nagyot kortyolt a vizespohárból. Majd kicsoszogott a konyhába, meggyőződni, nem csavargott-e el a szolgáló. A cseléd azanibam ott aludt a piros csíkos huzaitú ágyban, vörös haj fonata az ágy deszkáján lógott. Miután megállapította, hogy az ajtók csukva vannak és megvédik őt a gonosz emberek támadásai elől, ásítások közepette lefeküdt. Az asz- szony lerakta alsószoknyáit és eloltotta a lámpát. Nagyokat sóhajtott a boltos, egy viszkető kiütés nyugtalanította. „Vakard mán meg a hátam” — szólalt meg jajgatva. „Mégiscsak levágom azt a szürke kakast” — gondolta magában az asszony, miközben az ura hátát vakar- gatta. Ötnyelvű színházi fesztivál A velencei művészeti, zenei és filmfesztivál után most ötnyelvű színházi fesztivált rendeznek a hires Fenice („Phoenix") és a Ridotto színházban. Az angol Old Vic társulat nyitja meg a fesztivált két Shakespeare-művel. Ezt követően egy New York-i néger színtársulat mutatja be a francia Jean Genet: A feketék című színdarabját, majd egy francia nyelvű haiti néger színtársulat mutatkozik be Aimé Cesaire haiti író: Kristóf király tragédiája című darabjával. A prágai Divaldo színház Hét látomás címmel pantomim előadást tart. A gyermekekről sem feledkezik meg a fesztivál: francia, belga, jugoszláv és olasz sfjntársulatok adnak elő gyermekdarabokat saját anyanyelvükön. Az olaszok három ősbemutatóval és egy Goldoni- komédia felújításával szerepelnek.