Békés Megyei Népújság, 1964. szeptember (19. évfolyam, 204-229. szám)
1964-09-13 / 215. szám
Hajdik Antal Öreg házak Ivó Andrics: i ARCOK. Ivó Andrics Nobel-díjas jugoszláv író. Trávrúkiban született 1892-ben. A szarajevói merénylet után, mint gimnazistát, börtönre ítélték. Jogi doktorátust szerzett Órádban, majd diplomataként működött 1941-ig. Két lírakötetén kívül számos novella gyűj teménye és négy regénye jelent meg eddig: a Híd a Drinán, a Trávniki krónika, a Kisasszony és Az elátkozott udvar. Valamemy- nyit kiadták magyar nyelven is. A csillagos éggel meg az ” emberi arccal nem tud betelni a szem. Az arc világa annak a növénynek, melyet embernek nevezünk. Örök mozgásban lévő virág: a nevetéstől, rajongástól vagy mélabútól a csüggedésig, a holt természet i mozdulatlanságáig folyton változtatja vonásait. Számomra, mióta az eszemet tudom, az emberi arc volt mindig a legvonzóbb, a legtündöklőbb paránya környező kis világomnak. Emlékszem tájakra és városokra, de az emberi arcok — akár ébren láttam őket, akár álomban — maguktól bukkannak fel s kínosan sokáig vagy fájdalmasan rövid ideig időznek lelki szemeim előtt; gyakran velem együtt élnek vagy szeszélyesen eltűnnek végképp és mi sem idézheti őket vissza emlékezetembe. Az emberi arcokban- tükröződik a világ minden útja, az emberiség minden képzete és cselekedete, minden vágya és szüksége, az ember vágya és esélye, mindaz, ami megtartja és emeli őt, minden, ami lerontja és vesztébe dönti, az is, amiről ébren álmodik s ami csak nagy' ritkán válik valóra, de ha mégis, akkor benne ölt formát, az emberi arcban nyer kifejezést. * Llajlott korú paraszt. Ar1 cát a munka, a földdel járó gond, az időjárás viszontagságai barázdálják keresztül-kasul. A fogak össaeszorítása, a görcsös erőlködés, a hunyorgás és pillogatás, amint a szemek és arcizmok is védekeznek a könyörtelen hőség, a fagy és hóvihar ellen: kusza barázdákat vajzol a parasztarcra, mely lassacskán magára ölti barna vagy sárga színét a földnek, melynek untala- nul görnyedez fölébe. És mire a parasztember betölti életének negyvenedik évét, arca már másíthatat- lanul befejezett. Bőre kemény és barna, vonásai élesen kirajzoltak. Ádámcsutkája kiugró, nyaka ráncos és erős. A két szem nem néz már teljesen párhuzamosan: kissé a maga útján jár mindenik. Minden vonása kialakult és egymástól elhatárolt már: az érett évek egyensúlya és nyugalma az egész arcon. * ár mért küldene el? Ezt hallom, de látom is. Látom az öreg kádárműhelyt: elfeketült, kormos falakkal, az egymás hegyén- hátán sorakozó hordók és a halom hulladék előtt törköly és száraz mag szétszórt törmelékével. Széles ajtajában a gazda. Csak a hátát látom s még inkább a halinadrágja két szárát s törökös félcipőjét. Alig vagyok hatéves s egy jókora gerendán ülök egy marék aszaltszilvával. Annál jobban látom a töpörödött napszámost, foltokban, rongyokban. Gúnyájából és tartásából ítélve ez az ember nem paraszt, nem városi munkás, nem koldus és nem félkegyelmű. Nincs meghatározható helye a társadalomban. Arca is erre vall; főképpen az arca: ráncos és fakó, ha színnek mondható egyáltalán ez a szürkeség. Az életkort nem lehet megállapítani erről az arcról, mely szelíd bárgyú- ságon kívül aligha árul el egyebet. Megvan rajta minden, csak éppen közös kifejezés nélkül, az egv nyomorúságot kivéve. Ami nem betegség, nem is éhség, nem szegénység, hanem mindez együtt, nemzeM6g egy arc. dékről nemzedékre felhalmozódva s belesűrítve az elesettségbe, melynek száz meg száz oka van s ezért se orvossága, se neve™ — Miért? Mire a gazda nyugodtan és kurtán: „Nincs rád szükségem”. „Nincs rám szüksége, tudom, nincs rám szüksége” — feleli az ajtó előtt álldogáló megsemmisült ember alázatosan, aki az általunk taposott földnél is alacsonyabb. Hunyászko- dásában nem is a gazdája előtt alázkodik szinte, hanem a százados, beláthatatlan nyomor előtt, mélységesen. „Nincs rám szüksége” — ismétli meg tétován, mintha két egyszerű fogalmat sem tudna összekapcsolni, sem következtetésre jutni s így hát szomoíúan, tompán hozzáfűzi: „Már mért küldene el?” A beszélgetés folytatását vagy a dűlőrejutást — ha volt egyáltalán — nem jegyeztem meg. Bennem >gy rögzítődött örökre a gazda és a napszámos, amint állnak az ajtóban, a novemberi szélben: az egyik háttal, a másik velem szemközt, arcán az emberi nyomorúsággal, amit leírni, sem kitörölni az emlékezetemből nem lehet. nála a pámlag tövében, a sárga bársonyülőkén. Ha odahaza volt, rendszerint azon a pamlagon hevert. Én meg csak ültem és rajongással néztem az arcát, kissé csüggetegen is, hogy többé soha el ne felejtsem. Kifejezésében valami álmatag szórakozottság borongott, holott a szemek uralták azt az arcot. A sötét, nem egészen fekete szemek, melyeket ismeretlen forrásból sugárzó fénynek hol zafírkék, hol lángarany visszfénye hatott át. Majd egy- egy pillanatra kialudt az a fény és a kissé dülledt szemek megfakultak, mint az antik szobroké. Ritka szép csillogásé, csaknem mozdulatlan volt az a szempár s belülről világította meg és oltotta ki a tulajdonosa rejtelmesen, a csupán általa ismert rendezői szabályok szerint, mert mintha nem is nézni és látni akartak volna azok a szemek, hanem másokat elvakítani, elkápráztatni, megbűvölni. Ártatlan gyermeki csodálattal néztem, de nem sokáig láthattam azt a szempárt. Még ugyanabban az évben, hogy odaköltözött, meggyilkolták a művésznőt. Az udvaron súgtak-búg- tak az asszonyok. „Ments Isten!” Az egyetlen, ami a művésznőből még sokáig megmaradt: a tüneményesen szép szempár. * és így sorjában, egyik *■ arc a másik után. Szeretnék mindegyikről mondani valamit, csak egy pillanatra megállítani mind, de mielőtt rájuk nyitjám fürkésző szememet, már homályba vész ez is, eltűnik az is. Aztán mások villának elém, egymást előzve, tolongva, lebegve, versenyt váltogatják egymást — és mind, mind belém hatolnak. Kezdet és vég nélküli megvilágított szalagon vonulnak átal az emberi arcok s én beleveszem e sokaság forgatagába, némán és alaktalanul, mint kavargó hóviharba. Fordította': Dudás Kálmán Hatvani Dániel: Napraforgó Arany napok, augusztus vége, —* szálló idő, — emlék hívogat: fölkering a Tisza-partok éke, sárga szirmok verik arcomat. Lovak habzó farán kelő hajnal, — friss fáradtság küllője forog. Késem szikár szárak között vagdal, száll a lenyakazott napkorong. Sir a szekér, vánszorog a porban, dudván gázol át a négy kerék. Súlyos az ősz, szinte összeroppaa a felpúpozott kocsiderék. Napraforgó, szegények hízója, zsíroddal az idő megtelik; Nem Is emlékszik a gyér fénycsóva, l)ogy püföltünk másnap reggelig. Versek, könyvlapok közt megtisztult már poros vérolajodtól kezem. Szegénység elleni düh, csitultál, rímek botját add újra nekem! Arany napok, augusztus vége, —■ szálló idő, — emlék hívogat: fölkering a Tisza-partok éke, sárga szirmok verik arcomat. Megjelent az Alföld szeptemberi száma A csökkent szépirodalmi rész tömör szerkesztésével és színvonalával pótolja a mennyiséget, különbséget. A Líra rovatban Bényei József, Szerb György, Horgas Béla, Serfőző Simon, Stetka Éva, Kiss Dénes, Ratkő József, Csák Géza és Kuczka Péter verseit olvashatjuk. Fábián Zoltán: Déltől hajnalig c. filmnovellájának n. részét, Salamon Béla: Hét esztendő múlva c. mai tárgyú novelláját és Bartha Gábor: Kiszállás Hlrvárra c. gunyoros hangú elbeszélését közli a Próza rovat. Az Eszmecsere rovatban folytatódik és szélesedik a népművelési vita. Ezúttal Marótl Andor, Béres Csaba és Simán- dy Pál szólal meg. Előnyére bővült a Valóság rovat érdeklődési területe Is. Molnár László írt komoly felmérés alapján tanulmányt az orvos- tanhallgatók világnézeti, politikai állásfoglalásáról. A Műhely rovat Kovács Sándor Iván elemzését közli vád Mihály Kelet felől című verséről. Tóth Ervin emlékezik Tarasz Sel’csenkóra a Művészet rovatban, ahol Nagy László a hajdú- szobosztói Holló-tárlatot méltatja. Az Alföld Képcsarnoka neves illusztrátorunkat, Würtz Adá- mot mutatja be. A Könyvek közt Barta János, M. Venyige Júlia, Hársfalvi Péter, Simon Zoltán, Lökös István, Stenczer Ferenc, Bőgel József, Nagy János és Ambrus Z. Miklós kritikáit közli a legújabban megjelent könyvekről. A lap Bényei József aktuális kérdéseket tárgyaló folyóirat- szemléjével zár. Móré Mihály, Szentiványi Lajos, Józsa János, Holló László, Würtz Adám, Velényi Rudolf értékes képei előnyösen színezik az igen értékes augusztusi számot. — „Ments Isten” — mondja valaki. A hang nem a vázolandó arcot hagyja el, hanem valamelyikét a hajlott hátú asszonyok közül, akik az udvaron álldogálnak s fejüket összedugva súgnak-búgnak. Ezt az arcot nem kíséri hang, se mozdulat: némának és mozdulatlannak látom. Színésznő volt. Egy emeleten lakott velünk. Nyolcvagy kilencéves lehettem. A csinos nő el-elküldött olykor hol cigarettáért, hol a postára, egy-egy feladandó levéllel. Jutalmam egy szem illatos nagy bonbon volt mindig a varázsdobozból, no meg a művésznő jelenléte. Mert olykor megengedte, hogy elüldögéljek M. Levity in: Űj módszer (Tudományos-ismeretterjesztő történet) — Hát elég lesz... — mondja a professzor a vizsgázó diáknak. — Mondjuk elég... És most nézzük az eredményt: két kérdésre egyáltalán nem tudott felelni. Háromra mondott valamit. Ami a pót kérdéseket illeti, kedves barátom, szokatlanul óriási járatlanságot árult el, vagyis nulla volt! ■— Tehát elégtelen? — Teljes egészében az. — Pedig én úgy felkészültem, úgy fel- készültem! — Éjjel ugye nem aludt? — Ellenkezőleg. Mint akit leütöttek, úgy aludtam. A többiek elmentek sétálni, moziba vagy éppen táncolni. Én mindezt megvontam magamtól, és aludtam 18 órát egy nap. Ha fel is ébredtem, ettem, ittam egy keveset, aztán újra — aludni. Az éjjeliszekrényre pedig egy cédulát tettem: „Mivel vizsgára készülök, ne keltsetek fel!’’ — Ez valóban fárasztó felkészülés volt. — ön, professzor úr, tréfál... Én egy egészen új módszerrel készültem... Alvás közben... Ugye, még nem hallott róla? ... Világszenzáció... Néhány egyetemen a hallgatóság százszázalékosan ez. zel a módszerrel készül a vizsgára... Még az előadásokon is alszanak... — Az előadásokon mi is aludtunk, Ebben semmi új nincs. Ellenben éjszaka, amikor vizsgaidőszak volt, akkor tanultunk. Jó erős feketét főztünk, hogy el ne aludjunk... — Á, ez akkor volt! Most egészen másképp megy minden... Tegyük fel, alszol, a szomszéd szobában meg jár a magnó, és... —... és szól a zene, tehát aludni kell. — Semmiféle zene nem szól. A szalagon a tananyag van, azt játssza. Francia- országban, úgy tudom, egy hallgatónő kéthónapi alvással három félév anyagából készült fel. — Tehát akkor, ezek szerint a doktori disszertációját is megvédhetné? — Valóban. Tudja, nagyon hasznos és jó módszer... — Teljes egészében, fiatalember, ön viszont nem tudományosan aludt, hanem a régi módon. Így csak magát hibáztassa az eredményért. — Nem lehetne mégis egy kettesre javítani, professzor úr? — Nem tehetem. Akárhogy is akarnám, nem lehet. Azt azonban tanácsolhatom, ha legközelebb vizsgára készül, addig ne aludjon, míg az összes vizsgáit le nem teszi. Ne feledje el a párna mellé tenni a bizonyítványát is! Fordította: Sass Attila
