Békés Megyei Népújság, 1964. augusztus (19. évfolyam, 179-203. szám)

1964-08-12 / 188. szám

UH augusztus 12. 5 Szerda ■■•*!!?* ............ .. ■ X ' ... B eszélgetés a katonai szolgálatról Ozocialista és nemzeti fejlődé. ^ sünk alapkövetelménye a kulturális forradalom bázisának erősödése. E tekintetben plafon nincs, a már elért eredmények sohasem lehetnek véglegesek, mindig magasabbra kell töreked­nünk. A „kiművelt fők sokasága” a szó szoros értelmében nemzeti kincs. Oly hatalmas szellemi és anyagi erő, amely újabb, nagy célok kitűzését és megvalósítását teszi lehetővé. Iskoflapolit ikánk egésze első­sorban és mindenekelőtt ezt a célt szolgálja. Iskoláink a valóságos élet valóságos követélményeánek megfelelően igyekeznek tanítani és nevelni az új generációt, a jö­vendő építő nemzedékét. A hon­foglalásnak egy sajátos forradal­mi formája ez, hiszen a honfog­lalás végtelen folyamat, amely — ha átvitt értelműnek tűnik is e helyen a szó — a nemzeti lét új meg új területeit hódítja meg. 17ulturális forradalmunk már élért eredményei olyan ug­ródeszkák, amelyek már eleve feltételeznek bizonyos tervszerű intézkedéseket a további előreju­tás eszközeinek és lehetőségeinek megteremtésében. Ebben a vonat­kozásban fontos építő feladat egy új és népes, sőt népesebbé váló pedagógus tó bor kiképzése. A fel­adat nem mai keletű. Eddig is sok minden történt és ezután is sok minden történik majd — mégpe­dig tervszerűen és intézményesen — e cél megvalósítására. Ennek ellenére még mindig pedagógus­hiánnyal küzdünk. Nincs elegen­dő matematika, fizika* kémia és idegen nyelv szakos tanárunk. örvendetes tény azonban, hogy az idén csaknem két és fél ezer új nevelőt kap a magyar iskola- hálózat. Óvónők, tanítók, tanárok egész kis hadserege vizsgázott si­keresen az ország különböző pe­dagógusképző in tézmén yeiben. Valamennyien megkapták már a kinevezésükről szóló okiratot, sőt, ünnepélyesen letették foga­dalmukat is. E z év szeptemberében tehát, az iskolaév kezdetén, az új pedagógusok közreműködésével indul meg az oktatás. Az illeté­kes tanácsok jól előkészítették az új pedagógusok elosztását, s fenn­akadás a szervező munka oldalá­ról nem lesz. De nemcsak az el­osztásról van szó, hanem az új pedagógusok fogadtatásáról is. Mindenütt, ahol megjelennek és megkezdik áldozatos, egész életre szóló munkájukat, segítse őket a közösség. Segítse őket mindenek­Mégis utazik Lengyelországba a gyulai „Erkel“ szövetkezeti művészegyüttes Ismeretes, hogy a művészegyüt­tes a korábbi hónapokban len­gyel meghívást kapott, a cserelá­togatás és vendégszereplés azon­ban egy ideig különböző akadá­lyok miatt nem volt megoldható. A lengyelországi út elől — mint értesültünk — minden akadály elhárult, így az együttes szeptem­ber első napjaiban 10 napos lub- lini vendégszereplésre utazik. A gyulaiak útja előtt a lublini ag­rártudományi egyetem művész- együttese látogat Gyulára, ven­dégszereplésre. előtt a „kartárs”, a helyi viszo­nyokkal ismerős régi pedagógus. Az ő tapaszatalatai, eredményei, helyismerete igen nagy segítséget jelenthet a pálya kezdetén álló ifjú pedagógusnak. Segítse őket a Hazafias Népfront, a nőszövetség, a tanács — mindazok a törne g- ßzervezetek és tömegmozgalmak, amelyek igen sok vonatkozásban segíthetnek, anélkül, hogy ez fö­lösleges vagy éppen terhes dé- delgetésaé fajulna. Ezek az új pedagógusok ragyo­góan fénylő „erkölcsi bizonyít, vánnyal” keltek útra az alma ma­ter fáim közül. Valamennyi fiatal tanár szívesen vállalta a vidéki beosztást. Mindannyian tudják, hogy némelyik falunkban por ugyan akad még, talán nem is ke. vés, de a kultúra már ott van, meggyökeresedett és évről évre sikeresen harcol minden ellen, ami még poros. Ez az új nemzedék hittel, lelke­sedéssel zárkózik fel az öt meg­előző nefnzedékekhez és velük együtt kívánja folytatni a „szent háborút” a kulturális forradalom újabb eredményeiért. Ha volt ér­telme valaha „a pedagógus hiva­tása” szavaknak, úgy ma van ér­telme és belső tartalma. Ha nem nagyobb is a réginél, de a lehető­ségeiben mozgalmasabb. Ez pedig azt jelenti: engedni kell ezt a nemzedéket is alkotni. Készen áll­nak a nagy munkára, megérdem­lik, hogy mindenütt szeretettel fo­gadják őket. Otthont kell terem­teni nekik. Érezzék, hogy „haza­értek”, hogy ott, ahol megkezdik emberformáló, alkotó munkájukat, szeretik is Meet, megbecsülik erő­feszítéseiket, velük tart minden tisztességes ember. 2 z új Magyarország új polgá- rainak neveléséről van szó. A most csatasorba álló 2475 új nevelő pályakezdése, hite, forra­dalmi lelkesedése nagy értékünk. Gazdálkodjunk értelmesen vele, becsüljük meg fiatal pedagógusa­inkat! A lámpa pirosra váltott. A dolga után siető emberfolyam megtorpant. Ki egykedvűen, ki érdeklődve, ki alig titkolt bosz- szúsággal vette tudomásul a kényszerű várakozást. Csak egyetlen ember nem törődött a rend elkerülhetetlen parancsá­val, sem a várakozók döbbent, majd felháborodott morajával. Egy hölgy, már az „idősebb korosztályból”, ahogy momdani- szokták, szóval a hölgy a tilos jelzés dacára, botjával ütemesen kopogva, a legtermészetesebb nyugalommal folytatta útját át a keresztezésen, ki tudja meny­nyire fontos ési sürgős célja felé. A döbbenet első másodpercei­nek múltán valaki a várakozók közül utánacikázott a jármű­forgatagba. Elérve őt, karját karjába fűzve igyekezett vele mielőbb kikerülni biztonságo­sabb helyre. Ámde eközben a hölgy és megmentője között vita támadt. Ott, a járműforgatag kö­zepén. Az autók fékei csikorog­tak, a volánok tájékáról innen is, onnan is hangos szavak röp­ködtek. A várakozók először csak azt látták, hogy a megmentésre ki­szemelt karját ingerülten kitépi megmentőjéből, majd dühösen gesztikulálva tovább folytatja — Nehéz? — Hát nem könnyű... Különö­sen azoknak, akik már a bevonu­lás előtt, vagy az első egyenru­hában eltöltött nap után nyűg­nek, haszontalan időtöltésnek te­kintik az előttük álló 24 hónapot. — És ön hogyan vágott neki a katonai szolgálatnak? — Sokak előtt talán frázisnak tűnii$, amit elmondok. Már előre látom, lesznek olyanok is, akik „lelkesnek” titulálnak majd. Azt se bánom. Tartsanak rólam bár­mit, én azt mondom el, amit ér­zek. Érzéseimről pedig csak őszin­tén szeretek beszélni... Így kezdődött beszélgetésünk Hunfalvi Henrik szakaszvezető­vel, az alegység legjobb rajpa­rancsnokával. Miért adták neki elöljárói a „legjobb” jelzőt? Erről akár egy regiment „alátámasztó” tényt sorolhatnék fel, de nem te­szem, hiszen most nem akarom megmagyarázni Hunfalvi szakasz­vezető bizonyítványát. Inkább be­szélgetni szeretnék vele arról az iskoláról, ahol az ilyen indexet kiérdemelte. .:. A hálókörletben pór perces csend ült közénk. Ö a gondolatait és a mondanivalóját rendezgette, én meg a körlet falát nézegettem. Különös alakú fénypászmák tán­coltak rajta; az alkonyi nap rőt­vörös fénye bearanyozta a tárgya­kat. Órám másodpercmutatója már negyedszer tette meg körút­ját, miire a rajparancsnok ismét beszélni kezdett. — Amikor a postás kézbe­sítette a behívót, kettős érzés ke­rített hatalmába. Boldog voltam, hogy beváltam, de olyan szoron­gásféle is úrrá lett rajtam: tartot­tam egy kicsit az ismeretlentől... — Miért? Volt oka rá? — vetet­tem közbe. — Annyi mindent hallottam a régi „kiszolgált” katonáktól, hogy nem tudtam szabadulni a szoron­gástól... Megvallom, én sem úgy érkeztem a laktanyába, mint aki meggyőződésből vallja a katona­útját. Hála a járművezetők ügyességének, szerencsésen túl is jutott a veszélyes zónán. De közben ömlött belőle a méltat­lankodás: „Kérem, én nyugdíjas tanárnő vagyok, nem pedig gye­rek. Azt hiszik, hogyha az em­ber öreg, akkor már bolond is? Milyen jogon avatkoznak bele mindig az ember magánéleté­be?” — kérdezte, és választ sem várva, aprókat biccentve sánti- kált tovább. A megrökönyödés­től nem is tudott szólni senki. Azóta is keresem a hölgy kér­désére a választ. Tényleg. Hát miért avatkozunk mi bele egy­más magánéletébe? Gondoltam arra: talán azért, mert sokan vannak közöttünk olyanok, akik­nek mások élete drágább, mint a sajátjuk. Meg arra, hogy olyan megátalkodottak is akadnak, akik ellenségei mindenféle em­beri szerencsétlenségnek. Eszem­be jutottak azok a veszedelmes szentimentálisok is, akik őszinte együttérzéssel viseltetnek — a bajbajutott gépkocsivezetők gyermekei iránt. Kellemetlenke­dő fajták ő^ valamennyien. Be­avatkozásukkal megkeserítik minduntalan embertársaik ma­gánéletét. Vagy talán mégsem? Gy. Z. életet. Mit tagadjam? Mert akár­hogy is van az, az ember nehe­zen tudja túltenni magát a szá­mára kellemetlen helyzeteken. Csak azt nézi, ami éppen vele történik, és ilyenkor nem lát messzebbre... Szívesebben dol­goztam volna továbbra is munka­helyemen, az állami erdőgazda­ságban. Elkelne a pénz a háznál. Édesanyám beteges, nem végezhet, fizikai munkát. Apám keresetét jól kiegészítették volna az én fo­rintjaim... Félbeszakítottam: — Iz éittbb azt mondta, boldog volt, amikor kézbe kapta a behívót. De mintha az utóbbi mondatok cáfolnák ezt... — Igaza van — folytatta. Itt látszólag tényleg ellenem szólnak, de szükségesnek tartot­tam erről is beszélni, mert meg­ígértem: őszinte leszek. Tény, hogy eleinte nem tekintettem „szent kötelességemnek” a kato­nai szolgálatot. S, hogy ennek el­lenére sem jöttem összefacsaro- dott szívvel, az más kérdés. — Mi ez a „más kérdés”? — Nézze, a jelenlegi nemzetkö­zi helyzet még megköveteli az erős honvédelmet. Ezzel tisztában vagyok. Én inkább úgy fogalmaz­nám meg érzésemet: becsületbeid kötelességemnek tartattam a haza fegyveres szolgálatát, hiszen most rajtunk volt a sor... És higgye el, a katonafiatalok többsége így) gondolkodik. Még robogott velem| a katonavonat az új otthon felé, amikor magamban megfogadtam j a legjobb tudásommal dolgozom az utolsó napig. — És milyen eredménnyel sike-|- rült valóra váltani fogadalmát? . Késett a válasszal. Megértet. tem hallgatását. Nem könnyű feladat önmérlegelést csinálni... — Az első naptól úgy dolgoz­tam, ahogy megfogadtam. Ponto­san, lelkiismeretesen elvégeztem a feladatokat, akárcsak a civil életben, a munkahelyemen. Elő­ször szokatlan volt, igaz, de ha akkor az ember is értelmét látja annak, am.it csinál, mindenbe be­lejön. Megszoktam a katonásko­dást. Alig kéthónapos katona vol­tam, amikor jó munkámért meg­kaptam az első „prémiumot”. Igaz, ez nem jelentett pénzt, ha­nem dicsérő szót, de ez sem utolsó dolog.« — Azoknak, akik „sötét” színű­nek festették a katonaéletet, nem lett igazuk. Mi már nem ismer­tük meg a „kiszúrásokat”, mint a régi, „kiszolgált” öregek a múlt­ban. Hogy voltak nehézségek? Vasárnap, augusztus 9-ón ren­dezték meg Füzesgyarmaton, a művelődési otthonban a tánczene­karok megyei fesztiválját, a „Ku- lich Gyula” kulturális szemle ke­retében. A fesztiválon hét tánc­zenekar versengett a helyezése­kért, műsoruk, teljesítményük sokszor ragadtatta tapsra a mint­egy 450 főnyi közönséget. A fesztiválon megjelent Cser Gusztáv és Lénárd Elek, a Nép­művelési Intézet zenei osztályá­nak két munkatársa, értékelte a zenekarok szereplését, és a KISZ megyei bizottsága által felaján­lott díjakat a békéscsabai Balassi Hát igen, a gyakorlótér nem ját­szótér. Az emberséges bánásmód azután további odaadó munkára serkentett. Parancsnokaim érté­kelték igyekezetemet: szakasz ve­zető lettem, s a „prémiumaim” száma már közeledik — húsz fe­lé. fl látóhatár már szürkülni kez­dett, de még mindig beszélgetünk. Megkérdeztem a szakaszvezetőt: hogyan értékeli a katonai szol­gálatban eltöltött időt? Gondolkodás nélkül vágta rá: — Feltétlenül hasznosnak. És gyorsan hozzáfűzte: — Két év alatt kitágul az em­ber horizontja. A kollektíva nagy ereje lefaragja a fiatalok „vadhaj­tásait” és nagyszerű, új jellemvo­násokkal gazdagítja őket. Kinő­nek az „én” bűvköréből; közössé­gi emberré alakulnak, megtanul­nak társadalmi méretekben is gondolkozni. Más lesz a hozzáál­lásuk a munkához, legtöbbjüket a 24 hónap férfivá érleli. — Maholnap ön is „kinő” az egyenruhából. Mit mond majd az újaknak a katonai szolgálatról? — Egy Ady-verssor jut eszem­be, azzal kezdeném. „Föl, föl fiúk* csak semmi félelem.” Azután így folytatnám: Igaz, munka vár Itt rátok, méghozzá nem is akármi­lyen. A mozgalmas katonahétköz­napok bővelkednek a megpróbál­tatásokban, de az apró örömök sokaságával is' megajándékoznak titeket, ha a fiatalok lendületével és akarásával dolgoztok az első naptól az utolsóig. Én is úgy csi­náltam, s nem bántam meg. Még egy kérdésre vártam fele­letet. — Mik a tervei a leszerelés után? — Ha elöljáróim támogatják kérésemet, nem szerelek le, Itt maradok a hadseregben. Tovább- szolgálatot vállalok. — Nem sajnálja otthagyni az erdőt? — Egy kicsit oda is húz még a szívem. Szép a szabad, erdei élet, de a katonai szolgálatot még en­nél is szebbnek találtam. A szi­vemhez nőtt, megszerettem. És az erdők békés csendjére is vi­gyázni keli, hiszen könnyen be­tévedhet egy-két „orvvadász”... Hz ablak előtt hosszúra nyúl­tak az árnyak, befejeztük a be­szélgetést. „Lábhoz” került a ce­ruza. Akinek szavait a krónikás papírra vetette, az már ott van beosztottjai között, azoknak be­szél a húszévesek iskolájáról úgy, ahogyan a szívében érez, őszintén. Bracsok István Művelődési Otthon tánczenekará­nak, valamint a füzesgyarmatá művelődési otthon és a békéscsa­bai Fegyveres Erők Klubja tánc­zenekarának ítélték oda. A díjki­osztás után elemezték az egyes zenekarok produkcióját, megálla­pítva, hogy további színvonal­emelkedést elsősorban az hozhat, ha az együttesek tagjai fejlesztik technikai felkészültségüket. A fesztiválon szereplő táncdal- énekesek közül a Balassi Művelő­dési Otthon énekese: Bánhegyi Erzsébet aratta a legnagyobb és megérdemelt sikert. (F. M.) Kellemetlenkedők Megyei tánczenekari fesztivál volt Füzesgyarmaton Első helyre a Balassi Művelődési Otthon zenekara került

Next

/
Thumbnails
Contents