Békés Megyei Népújság, 1964. július (19. évfolyam, 152-178. szám)
1964-07-12 / 162. szám
július 12. Vasárnap Birodalom és kamra Oékány Mihály egyedül él csorvúsi otthonában. Lelvélben kérte, hogy segítsünk rajta, ha tudunk. Mert máson ő is szívesen segít, sőt tud is —, de a saját gondjait képtelen megoldani... Dékány Mihály nős, családos ember, mégis egyedül lakik Csór- vás peremén, a legújabban épült házak sorában. Bezörgök az ablakon, mire csontos, szemüveges arc pillant ki az üvegen. Int hogy mindjárt jön, de tíz perc is eltelik a kapunyitásig. Nagyon* sovány, látszatra ötven év körüli ember. Látható örömmel fogad: nem hittem volna, hogy ki tetszik jönni...” — mondja. Rendezett udvar, virgonc, hempergő kutya, álmos, sündörgő macska kerül elénk, ahogy belépünk. — Jó, hogy ki tetszett jönni — mondja a konyhában s bizonytalan kézmozdulatával hellyel kínál. — Itt minden az én drága kislányomé... — s ebben a mondatban benne van az egész hívás és a látogatás értelme is. ötvenhárom érés vagyok, egy célom volt az életben: otthont teremteni Rozikának. Ezt meg is valósítottam, övé a ház, de nézze meg a birodalmát is! Kjmegyünk az, udvarra, onnan '50 négyszögöl kertbe. Málna, szőlő — elrendezett idővisszacsalni .a kJ iben mindenféle gyümölcs a ’ily számára. Minden fát, min- tőkét külön-külön bemutat, ólag nekem, de érzem, hogy lányának, Rozikának. Ezért dolgoztam több évtize- Életemnek egyetlen célja : hagyhassak valamit a lá- nyoíhra. — Meg-megsimogat egy- egy karcsú fatörzset. Nekidől a lombosodé diófának, leveszi erős szemüvegéi, 's keskeny hátát fordítja felém, amíg krákog- va kendőzi szemtörülgetését. Nehéz | „birodalomból”. Üjra leülünk. — Higgye el, én ____________ tudom — bár vallásos vagyok —, hogy nincs több életem. Azt is tudom, hogy nem kezdhetem újra elölről. Ott van a kislányom... — Hol? — Békéscsabán, az anyjával, az anyja nővérénél. — Miért? — Azt mondta a feleségem, hogy nem törődök eleget velük, anyagilag nem tudom kielégíteni kettőjük igényét. Pedig tetszik látni, itt van az a ház, itt van ez a szép kert, a koca a nyolc malacával, ezek nem az enyéim — a kislányomé. Sokat dolgoztam... Nézze meg az egész portát! Nem tudtam, hogy most jön ki hozzám, de ugye, hogy rend van? Ugye, szép a kert?... Itt semmi sem az enyém, minden Rozikáé — ismétli szinte fanatikusan. Közben tétován turkál keze a kutya szőre között; a macska álmosan hunyorog az asztal lába mellett... — Ezek maradtak csak nekem, ez a kutya meg a macska... De nem bírom én ezt így tovább! Olvassa el, mit írtam legutóbb a feleségemnek! — Indigós, szinte ronggyá olvasott levélmásolatot vesz elő.......gyertek haza anyuka, g yere haza kislányom, mert nagyon magányos vagyok...” Aláírás: „Apuka”. A csönd hosszúra nyúlik az idézett sor után. — Nem futotta többre az életemből. A kislányom innen járt be Békéscsabára, az iskolába. Amikor este megjött, elébementem. A kutya is meg a macska is, és Rozika ilyenkor a nyakamba ugrott. Egész nap jó kedvvel dolgoztam, mert tudtam, hogy este hazajön az én drága kislányom, mert ő is érzi, hogy várja az apja, a ház, a kert, a kutya meg a macska.» Hozzámdörgölödík a cica, „dagaszt”, dorombol, talán azt érzi, hogy a ______________másik ember, a ki a konyhában üldögél — Rozika. Dékány Mihály nagyon értelmes ember. Amit mond vagy amit tesz, megfontolja. A környezete, amelyben maga tart rendet, tiszta, rendszerezett. Míg szemlélődöm, újra szól: — Az idén lepadlóztatom a kislányom szobáját. Ezt a rádiót — mutat egy „billentyűs” Orionra — az ő szobájába viszem, ha visz- szajönnek. — Hol vannak most? — Békéscsabán egy kamrában... Dékány Mihálynéval A kötelező a Csaba»szálló lépcsőházában ta lálkozom. Az ebédjét viszi föl. bemutatkozás után rögtön magas hangon kezdi: — Tudom, hogy az uram írt maguknak és lehordott mindenféle ócska személynek — szólal meg, majdnem riasztó hangon, drasztikus szavak kíséretében. Egyelőre ki kell várni a kezdeti szóáradat végét. Később is nehéz nyugodtan, fontoltan beszélgetni vele. — Kimentettem a csorvási nyomorból a lányom — folytatja szakadozott lélegzetvétel után, s a szemében matt fények bújkálnak. Sovány, szürke hajú asszony. Pedig csak 51 éves. Gyanakvó, nem hiszi el, hogy aki őt felkereste, hármuk életbevágó gondjait szeretné a legjobb megoldás felé terelni. — Rozika most hol van? — A MÉK-nél, dolgozik. Nagyon szorgalmas, jó kislány, ahol csak tud, segít rajtam — felejti el egy pillanatra, hogy másfél hónapja külön van a férjétől. — Hogyan tud kijönni a 800 forintos havi fizetéséből a kislányával? — Ez senkit se érdekeljen! Inkább a kamra, semhogy még egyszer Csorvásra visszamenjek! — És Rozika sorsa?... — Vasárnap otthon volt a kislányom az apjánál... Én sohasem szidom a férjemet Rozika előtt. — Ö sem szidja magát... De gondolja meg: a kislánya, aki amúgy is vékony, gyönge teremtés... most, 15 éves korában vésik a leikébe a szülei azokat a szomorú emlékeket, amelyeket talán az életben sosem tud kiheverni. — Inkább nyomorgunk a kamrában, de nem megyünk vissza Csorvásra! — Pedig ott magát is, Rozikát is várják: a férje, a ház, a kert, a kutya, a macska meg a koca nyolc malacával... Robbanás előtt Az utolsó mondatra sokáig hallgat Dékány Mihályné. A kezdeti veszekedős hangnemet szinte száz év távolsága takarja már. A felhozott ebéd az éjjeliszekrényen hűl. Csorváson, a Móricz Zsigmond utca 12 szám alatt a magános apa a kislány helyett simogatja a macska hízelgéstől görbülő hátát. Az anya savanyú arccal böködi villájával a kihűlt ételt... Rozika, a kislány szomorúan válogatja a zöldpaprikát, az őszi- baracot a MÉK felvásárló telepén. De lelkének több mázsás terhével is hiszi még, hogy az apja az anyjába karolva — a csaholó kutya s a dörgölődző macska kíséretében — nemsokára bemutatja neki az ő birodalmát: a csorvási szőlőskertet, a málnás bök-, rokkái s a lombosodó diófával... Temyák Ferenc Bármilyen ijesztő is a cím, szólni kell róla és ezen a hangon kell a békéscsabai gázlerakat ügyéről beszélni. Bár az elmúlt napok eseményei végre megnyugtatóan rendezni látszanak ezt a kérdést, de a tanulságot levonni mégsem árt. Békéscsabán-1952-ben létesült a gázlerakat, 240 fogyasztó részére. Először volt a gázértékesítő vállalat, majd lett az AFOR, és „gyerekként” kapta a gázpalackokat az iparcikk kiskereskedelmi vállalat. Gazda nemigen volt, aki ügyelt volna ennek a szolgáltatásnak növekedésére és inkább annak adtunk hangot, hogy minél több gázpalack jusson a háztartásokba. Egyik oldalon az eredmények valóban szépnek mondhatók, hiszen 1960-ban már Békéscsabán 2440 fogyasztó volt, s 1964- ben pedig már 5600. Ez a szám önmagáért beszél. Egyre több háztartásban vált feleslegessé a régi fa- és széntüzelésű tűzhely, és valljuk be, egyre többen szidták a gázértékesítés nehézkességét, különösen a téli időszakban, vagy éppen az elmúlt hetekben. Mert e növekedő gázpalack- halmaz egyre nagyobb területet igényelt volna, de a jelenlegi telephely túlzsúfoltságánál fogva ma már robbanásveszélyt rejt magában. Nem! Nem festjük az ördögöt a falra. A tűzoltóság éveken keresztül jegyzőkönyvben tiltak«$ zott, kért, követelt. Hasonló módon tett az iparcikk kiskereskedelmi vállalat, a tanács és mindenki. De túl sok volt a szerv, akihez ez az ügy... nem tartozott. Mert valójában még ma sem eldöntött kérdés, hogy kihez is tartozik. A gáz maga a Nehézipari Minisztérium ügye! Nem akarom az olvasót untatni a legutóbbi hét eseményeivel, de nem zajlott le értekezlet Békéscsabán — sem városi, sem megyei szinten —, ahol ne esett volna szó az új gáztelep létesítéséről. Ma már ott tartunk, hogy szombaton nyolc négytonnás billenős autóval szállítják a földet a Kétegyházi úti új telepre. A beruházás megindult, és az új telephely rövidesen elkészül. Sőt, ma már olyan megállapodás is született, hogy végre megnyugtató módon megoldódik a házhoz szállítás ügye is, és aki majd úgy kívánja, tehermentesíti magát a sorban állás bosszúságától, a szerelés — sokszor bizonytalan elvégzésétől. Tehát meg sem kellett volna írni ezt a cikket? Ügy érezzük azonban, hogy nem kellett volna várni ezzel az üggyel eddig. Hiszen mindenki tudta, hogy a gáz maga robbanásveszélyt rejt magában, hiszen egyetlen palack öt köbméter gázt tartalmaz préselve. A veszély fennállt és fennáll! Az intézkedés, ami történt, eredményes volt és mindazok, akiknek álmatlan éjszakát okozott az utóbbi hetekben ez az ügy, majd csak akkor alhatnak igazán nyugodtan, ha már a Kétegyházi úton elkészül az új telephely. Dóczi Imre Hétszázezer zsák áll rendelkezésre terményszállításra A Gabonatröszt Szolgáltató Vállalat Békés megyei kirendeltsége 700 ezer zsákot és 240 ponyvát készített elő, ami — igénylés szerint a Békés megyei Gabona-^ felvásárló és Feldolgozó Vállalat útján — az állami gazdaságokba, s a tsz-ekbe kerül. Ezekért a vállalat kölcsöndíjat kap. A zsákokban szállítható be a termény a malmokba és a felvásárlóhelyekre. Félelmetes volt, amint koszos pufajkában, lopott szerszámosládával ormótlan bakancsai között o tt ült Veréb, az alkony sűrűsödő sötétjében, a játszótér egyik padján, és szűk homlokát rán- ’ colva, ismételgette magában a leckéjét: — Felmegyek. Becsengetek. Várok, ö kérdi: Ki az? Mondom: Házkezelőségtől a vízvezetékszerelő. ő kérdi: Minek? Mondom: Alsó lakó mennyezete átázott, ö beenged, és akkor már szabad kezem lesz... Na, még egyszer... Felmegyek. Becsengetek. Várok. Kérdi: Ki az? Én erre azt mondom, hogy a vízvezetékszerelő. A házkezelőségtől... Rohadt meló, ahol eny- nyit kell az embernek pofázni... Ö megkérdezi: Miért? Én mondom... Hirtelen abbahagyta a memorizálást, mert élénk beszélgetésbe merülten két férfi vágott át a parton. Hopp, az öregebbre pontosan ráillik az ügyvéd úrtól kapott személyleírás. Alacsony, sovány, kopott felöltője van, bottal jár, nem hord kalapot. Ha a Kokilla utcába fordulnak be, akkor biztosan ez lesz a páciens. Nehézkesen fel- kászolódott, átvetette fején a szerszámos láda gurtniját és utánuk lódult. Akkor ért a sarokhoz, amikor azok ketten éppen beléptek az egyik épület kapuján. Veréb megtorpant, tanácstalanul meredt maga elé... Ketten vannak...« Az ügyvéd úr azt mondta, a vén pacák egyedül lakik... Most mit tegyen? Lerakta a földre a ládáját. Ráült. Innen szemmel tarthatja a ház bejáratát. Megvárja, amíg az a másik elmegy. Akkor majd ő következik... Lássuk csak még egyszer: Felmegyek. Csengetek. Várok... Ilyenkor, estefelé a Kokilla utca kiválóan alkalmas elmé- lyütt leoketanulásra. Átmenő közúti forgalma napközben nincsen. Pedig ez nem zsákutca. Csak budai specialitás. Enyhe emelkedésű utcának indul, aztán éles szögben balra kanyarodva — lépcsősorrá alakul át. A lépcső a Lánchíd utcába vezet le. Alig száz méternyire a fényesen kivilágított Lánchídtól, a nyüzsgő forgalmú Clark Ádám tér szomszédságában, ez a furcsa utcácska most teljesen elhagyatott, néptelen. Csak Veréb ül a ládáján, és türelmesen vár. Szeme a kapun. Veréb — munkában Talán egy órája leselkedik, amikor köpcös fiatalember gurul ki a házból, és sietősen a buszmegálló irányába tart. Veréb kivárja, amíg eltűnik a sarok mögött, aztán kényelmesen felcihelődik. — Hókai, Hókai — böngészi a lakók névjegyzékét. —Megvan. Első emelet, kettő. Felkaptat a lépcsőn. Becsen— Alsó lakó — dadog Veréb, mert nem egészen passzol a szöveg — házkezelőségi beázás... vízszerelő... mennyezet... — Értem — bólint Hókal. — Nálam a konyhában és a fürdőszobában vannak lefolyó- és nyomócsövek. Talán előbb a konyhait nézze meg. Muki ösztönös gyanakvással figyeli, amint az idegen a mosogató mellé helyezi a ládáját, és egy nagy blitzfogót, francia- kulcsot, vésőt, kalapácsot, forrasztó ' pákát, kócköteget, fakalapácsot, apró szerszámokat rámol ki belőle Aztán megereszti a csapot, meggyújt egy gyertyacsonkot, és nyögve a mosogató alá bújik. get. Csoszogó léptek, kutyaugatás. — Tessék — néz végig kíváncsian az öregúr a szerelőruhás behemóton. — Mit óhajt ura- ságod? — Vizes — tápászkodik fel nemsokára. — A fal vizes. Totál megrohadt az ólomcső. Nézze meg, ha nem hiszi — nyújtja a gyertyát Hókainak. (.Folytatjuk)
