Békés Megyei Népújság, 1964. július (19. évfolyam, 152-178. szám)
1964-07-11 / 161. szám
1984. július 11. 5 Szombat Nyár a bélmegyer-fáspusztai gyermekotthonban Már beszámoltunk arról, hogy a# több mint két és fél millió forintos költséggel felújított bélmegyer—fás pusztai kastélyban gyermekotthon létesült. Ebben az évben már vizsgáztak is az alsó tagozatú iskolások, 40 fiú és 40 leány. A háromholdas parkban álló kastélyt Ybl Miklós tervezte és a Hoyos grófok nem gondolták, hogy ezt a kastélyt valamikor majd vidám gyermekkacaj teszi derűssé. A nyolcvan állami gondozott gyerek jól érzi magát és Szászfalusi László igazgató, pedagógusaival együtt sokat fáradozik azon, hogy további felszerelésekkel, játékokkal még szebbé tegye a gyermekek otthonát. ► Fotó: Jermendy. Út a csillagok felé Az HSZ6T képkiállítása ö gyulai vasútállomás várótermében A Magyar—Szovjet Baráti Társaság megyei elnöksége a múlt esztendőben megyénk városaiban és községeiben, üzemeikben, intézményekben, művelődési otthonokban, termelőszövetkezetekben számtalan kép- és dokumentumkiállítást rendezett. Megtekintőik a szovjet társadalmi és gazdasági élet különböző területeiről kaptak ily módon tájékoztatást, szereztek hasznos, szép ismereteket. A megyei elnökség idén is folytatja kiállítássorozatát. Legutóbb Gyulán, a vasútállomás várótermében került sor egynek a meg— Az Űj Magyar Lexikonban. Tetszik tudni, én nagyon szeretem a keresztrejtvényeket. A múltkor megfejtettem egyet. Arra a kérdésre: „Rókavadászatra kitenyésztett kutyafajta” — kijött a tacskó. Kíváncsi természet vagyok, valami közelebbit is szerettem volna olvasni róla. A tacskó címszó azonban hiányzik az ,Űj Magyar Lexikonból. — Kész skandalum! — kiáltott fel a partnere. — Megnézte a daxlinál is? — Hogyne. Sőt, Gyuri barátom tanácsára, aki nagy kiúya- szaikértő, még a dáklit és a borzebet is kutattam. Hiába. Végre a kotorékborzebnél találtam rá. De itt is éppen hogy csak megemlítik. Annyi van róla, bogy, a foxterrierrel együtt, odúkban lakó dúvadak irtására használják. SÍ ússz! — Ennyi?!... — kapkodott levegő után Hókai Felícián. — Ennyit írnának mindössze a tacskóról? Felháborító! Egyszerűen megáll az ember esze! ...Hát én elmondom magának, tisztelt uram, hogy milyen állat ez. Többet ér sok embernél. rendezésére, Üt a csillagok felé címmel. A változatos képanyag felöleli az egész eddigi szovjet űrkutatást, az első szputnyik fellövésétől a mai nagyszerű, világraszóló eredményekig. A kiállítást, mely július 3-tól augusztus 15-ig tekinthető meg, az MSZBT békéscsabai MÁV aktívájának, Müller Dezsőnek és számos érdeklődőnek jelenlétében Márton György, a gyulai vasútállomás főnöke nyitotta meg a már említett napon. Nemcsak külsőre szép, de bátor, hűséges, értelmes, önfeláldozó. Ugyanakkor bölcs és megfontolt. Valóságos filozófusaikat. Oldalakat érdemelne a lexikonban. Képekkel gazdagon illusztrálva! És tessék! Arról kell értesülnöm, hogy még külön címszót, egy külön sort sem szenteltek neki a szerkesztők. Ez, kérem, a legnagyobb fokú felelőtlenség! — Nagyon szeretnék ilyen kutyát — ábrándozott zavartalanul a köpcös. — Amikor meglesz a piros tetős, verendás kis házam Rákospalotán, okvetlenül veszek egyet. — Helyeslem az elhatározását — bólintott növekvő szimpátiával az öreg. — Az én Mukim is tacskó. Hozzá foghatót nem talál az egész kerületben. Szívesen megmutatom... Itt lakom a Kokilla utcában. Ha kedve tartja, kísérjen el. Egy ugrás az egész... Egyébként, ha megengedi, Hókai Felícián vagyok. — örvendek, Ditró Géza — szorította meg a feléje nyújtott kezet a nyomzó. — Most éppen A remetei igazgató A SZIKÁR, 50 év körüli ember rápillantásra azok közé tartozik, aikik meg szokták érni a száz évet Nevetve ugrik le a matuzsálemi „Csepel”-ről, s olyan mozdulattal simítja végig a fejét, mintha még most is dús fürtök borítanák. — Mire kiváncsi? — kérdi, ahogy letelepszünk a hűvös igazgatói szobában. — Az egész intézetre, a gyermekekre, nyári programjukra — válaszolom, mert nem akarom kimondani, hogy pontosan őrá, az igazgatóra, még pontosabban arra, hogy mennyire látszik keze nyoma az intézeten. Nem kapok választ, mert kopogtatnak. — Igazgató bácsi — lép be egy kislány —, tessék beengedni Gyulára a busszal, sortot szeretnék venni! — Kopott halásznadrág, nyári blúz, „bronzírozott” arc, izmos nyak, csillámló fehér fogak. A serdülés szobra a 13 éves, nyúlánk Éri Róza. — Jó, de a negyed négyessel visszajössz! Vigyázz, hogy jót vegyél és olcsón! — Igen... Köszönöm szépen — kiviharzik. — Négy méter negyvenöt centit ugrik távolba, és négyes tanuló — néz utána az igazgató. — Hát akkor nézzünk talán körül, áll fel és szembefordul velem. TESSÉK IDEFIGYELNI, néz energikusan rám — ide kell sürgősen két nevelői ikerlakás, mert máskülönben nem kapunk képesített szaktanárt. Mégiscsak bosz- szantó, hogy az állami gondozott nevelő intézeti gyermekek nem kapnak megfelelő előkészítést a technikumi felvételi vizsgákra. Itt van mindjárt Valentinyi Mihály esete. Értelmes, jó szándékú gyerek. Most végezte a nyolcadik osztályt, egyetlen hozzátartozója a Békéscsabán lakó nagyapja. Miskának egy volt a vágya, hogy bekerüljön a hídépítő technikumba, hogy kereshessen minél előbb, amiből ketten megélhetnek. Nem vették föl. Pedig mindent megtanult becsülettel, amire itt megtanították. A mi nevelőgárdánk azonban nem tud többet produkálni: hiszen öt nevelőnk közül csupán kettő a szaktanár... Ezért kell tehát sürgősen a két ráérek, köszönettel elfogadom a meghívást. Irtó kíváncsi vagyok rá. És ha majd segítene alkalomadtán az enyém kiválasztásában is... Szinte végszóra ért a villamos a Lánchídhoz. Leszálltak, átmentek a hídfő alatti kis alag- úton, és élénk beszélgetés közben gyorsan eljutottak az öreg nyugdíjas otthonához. Már a folyosóra kihallatszott Muki vidám csaholása, mert felismerte gazdája lépteit. Az kinyitotta az előszobaajtót, előresietett és felgyújtotta a villanyt a konyhában is. — Hát ez volna az a bizonyos tacskó — mutatott leplezetlen büszkeséggel a szoba küszöbén szapora farkcsóválással jelentkező kutyára. Ditró lehajolt, és szeretőgyengéden simogatta végig Muki bársonyos nyakát. — És ez? — intett a nyitott ajtón át jól kivehető, vaslábazaton álló furcsa készülék felé. — Ez pedig ugyebár az a bizonyos Mukátar? (Folytatjuk) ikerlakás, mert a lakásba kapnánk két nevelőt is! — Hatalmasat fúj a szóáradat után. Meg-mególlva, nézelődve haladunk a szanatóriumi tisztaságú épületben. — Két éven keresztül senki sem adott le annyi selyemgubót a megyében, mint az én gyerekeim — dünnyögi majdnem szemérmesen, ahogy megállók egy csupa keresztnevekből szerkesztett falinaptár előtt. — Erről mindenki tudja, kinek mikor van a nevenapja — válaszol kérdő pillantásomra. — A selyemgubóból pár ezer forintot kerestek — tér vissza az anyagiakra —, a kertből 25 ezer forintot árultak. Nézzük meg! — Haragoszöld kukoricatábla, mellette főzőtök, zöldpaprika, zöldség — ki győzné felsorolni. — Olyan korán szedtünk uborkát, hogy még irányárat sem tudtak mondani az átvevőhelyen, csak pislogtak ránk, hogy ezt meg honnan hoztuk ilyen korán — neveti el magát. — Paradicsomunk meg már régen nincs... IGAZGATÓ BÁCSI... igazgató bácsi!... — ugrik le szinte futtában mellettünk a bicikliről egy vékony, 12 év körüli fiú. — Csókolom — kapcsol hirtelen ..: — Na, mi a baj, Sanyi? — Igazgató bácsi! Eladtam mind a másfél mázsa tököt! — lihegi. — Nincs az másfél mázsa, te... — szalad ráncba a homloka az igazgató bácsinak. Kicsit megszeppen Lázár Sanyi. — Gondoltam én, igazgató bácsi, de azt mondták, egy mázsán alul nem tárgyalnak. Majd lemérik! Ha meg lemérik, csak nem hozatják vissza velünk ... Megyek befogom a lovakat!... — Elrobog ... % l r — Nagy csavaV-gÖ^v^K kisebb (korában. Nálunk a munka az is- Itene — néz az elvilmrzó gyerek lután. ^ Eszményi ólban 15 szép süldő . hízik télire a 80 gyermeknek. — Jónak ígérkezik a kukorica, lesz mit enniük — bökök az álmosan pislogó, lustán röfögő „felnőtt mazsolák” felé. — Mindet levágjuk, minden évben 15-öt szoktunk. Ütravalónak még most is nyári kolbászt adunk egy-egy hazatérő vagy üdülni induló gyereknek. Ezüstszürke csincsillák, piros szemű, fehér angóranyulak her- segtetik fáradhatatlanul a friss zöldet. Az egyik bak nagyot dobbant a földre, ijesztésül. — A nyulakat eladjuk, hoz az is a konyhára. — A konyhára? — A gyerekek „konyhájára” ... — A gyulai Vörös Csillag Észben olyan munkát végeztek a borsószedésben, hogy az összes gyuLátogassa- gyomai Liget-fürdőtÍ Mozgásszervi panaszoknál gyógyhatása kitűnő! Töltse szabadságát a gyomai Liget-fürdőben! Gyógyulás, pihenés, szórakozás! x lai iskolát lepipálták. Azóta is számítanak ránk ... — IGAZÄN TEKINTÉLYES a bevétel, de mondja már meg, kié lesz az a sok pénz? — A gyerekeké. Kiosztjuk nekik, abból vásárolnak fényképezőgépet, karórát vagy egy-egy szebb ruhadarabot... — néz rám értetlenül. — Említette az előbb, hogy nyolcvan lakója van az intézetnek; de most úgy látom, hogy vagy ötven hiányzik. — Igen, ők rokonoknál, szülőknél vagy jószívű gyermekteleneknél vannak. — A többi harminc? — Pár nap múlva utazunk Eger mellé táborba, ott pihennek, szórakoznak a gyermekeink. — Szeret sportolni? — fordul felém váratlanul. — Igen — válaszolom bizonytalanul. — Hát akkor pingpongozzunk egyet! Ütögetjük a hűvös teremben a fehér labdát, s a harmadik meccs után reménykedni kezdek, hátha végre menyerek egy szettet. — Igazgató bácsi!... ugye szép, ugye milyen szép! — robog be Éri Rozika ... Vakító fehér, kék csíkkal díszített sortban perdül körbe, s boldog izgalommal várja a választ .. — Szép, nagyon szép, kislányom, — lágyul el egy pillanatra a markáns, fekete ember... A kaucsuklabda pedig egy távoli sarok felé pattog bolondos jókedvében ... Ternyák Ferenc A megbecsülésről Az eset, melyet Hanzó Mihály, a szarvasi önkéntes tűzoltók kultúrfe- lelőse írt meg lapunknak még áprilisban, a szarvasi művelődési ház felavatásán történt. A tűzoltózenekar tagjai a megnyitás napján, délután két órától este hétig önzetlenül és megállás nélkül muzsikáltak, hogy ők is segíthessenek az ünnepséget változatossá tenni. Az esti műsor megkezdésekor ők is beültek a nézőtérre, azaz csak ültek volna, de már nem volt hely részükre. Persze, semmi baj sem történt, a tűzoltózenészek azóta is vidáman élnek, tán el is felejtették rég az esetet- Vagy itt egy frissebb példa: a gyulai várszínház várva várt megnyitása július 11-én, tehát most lesz. Sokan tevékenykedtek hónapokig, nemcsak hivatalból, hanem önzetlenül is azért, hogy ez a nap elérkezhessek. Közülük egy sem akad1, aki ne tudná megvenni Victor Hugo: Hemani című romantikus drámájának bemutatójára a színházjegyet, mégis adnak ki tiszteletjegyeket most is, mint bármikor hasonló esetben, a megbecsülés hagyományos kifejezéseként. Azonban akadt már néhány ember, aki úgy érzi, nem vesznek tudomást közreműködéséről. Nyilván nem az fáj nekik, hogy nem kapnak tisztelet- jegyet, hanem, ha már van ilyen, akkor... Életünk sok-sok területén szükség van az önzetlenekre, akik letéve kalapácsot, kaszát, tollat, munkaidő után is használni akarnak a köznek valamilyen módon. Kedvvel cselekszik, nem várnak talán még köszö- nömöt sem. Viszont, ha már egyszer úgy adódik, hogy az önzetlenek jutalmazására akármilyen kis mód és lehetőség van, valóban nekik juttassuk ezeket, elsősorban ők érdemlik a figyelmességet, a megbecsülést. —új—
