Békés Megyei Népújság, 1964. július (19. évfolyam, 152-178. szám)
1964-07-19 / 168. szám
Czinke Ferenc: A csend... (rézkarc) KÖRÖS TÁJ KULTURÁLIS MELLÉKLET Kényelmessé tesz-e a televízió? A .Társadalmi Szemle érdekes vitát kezdeményezett „A szocializmus, korunk tudományos, technikai forradalma és a mai ember” összefoglaló megjelöléssel. Ebben az eszmecserében bőven esett szó és különböző érvek, eljpnérvek hangzottak él a televízió és a művelődés kapcsolatáról, a televízió hatásáról a kulturális fejlődésre; arról, hogy a televízió műsora, s egyáltalán: a televízió léte a s,házhoz szállított ismeretek és művészi élmény” útján na gondolkodásmód kényelmességét is kialakíthatja” — mint azt az egyik hozzászóló állítja. Ez a látszólag világosan érthető és logikus megfogalmazás azonban — ha alaposabban elemezzük — már nem lesz annyira világos és következtetése sem olyan logikus, amilyennek első pillanatban tűnik. A „házhoz szállított ismeretek és művészi élmény ”- rőd beszélők lényegében elutasító vagy legalábbis helytelenítő véleménye, s következtetése „a gondolkodásmód elkényelmesedéséről” inkább tűnik indokolatlan vészharang-kongaKépes Géza: TI Micsoda áram zuhog át rajtunk! Mint villanyvezeték tásnak, mint realitásnak. Hozzá kell tenni azt is, hogy az ilyen nézetet hangoztatok a házi ismaretgyűjtéstői, szórakozástól, mélyet a tv nyújt — az emberek közösségi életének fejlődését is féltik, óva intve a kispolgári befeléfordulástól, családi elzárkózástól. Ha kissé megkaparjuk a szép zománcot, hamarosan kiderül, hogy ez a logika sem helytálló; hiszen a tv — bár jobban az otthonához köti a családot — valójában az egész világot beviszi a szobába és varázsa folytán bármely műsorszám szinte azonnal reagálást vált ki, sokszor napokig gyűrűző beszédtémát ad a család tagjainak, vendégednek. Ezek során — televíziónk műsorából eredően — politikai, esztétikai és morális kérdések is felvetődnek, melyekről a nézők véleményt mondanak, kifejtik álláspontjukat; formálják egymást A család (vagy a tv-készülék körül kialakult kis közösség, pL kultúrhá- zakban) kapcsolata a társadalmi élettel ezáltal még inkább bővül, egyre több szálon hat a nagy közösség a kicsire, ha „fizikailag” az eddig megszokott kollektív összesodort két különnemű szára: lobogunk egybefonódva s kigyullad a lámpa: vágy és gyönyör — soha csömör egy pillanatra sem Húsz éve már pillantásodra pendül megfeszült idegem Nélküled a föld mint egy távoli bolygó torz, süket és idegen Fény és sötét, páncél, mi véd: ez vagy s a tiszta öröm, mely átölel, nem enged «I, nem enged, bármi jön... szórakozás, művelődés formájához csak kevéssé hasonlít is ez a forma; a házimozi, ahogy sokfélé nevezik. Vajon miért kényelme- sedne él a tv-néző? Attól, hogy intim nyugalomban és környezetben nézi az adást és esetleg papucsban „ül” valamelyik színház nézőterén? A jó dráma élvezetéhez nincs szükség lakkcipőre! Vagy attól, hogy a távolbalátás varázsa egy-egy pillanatra teljesen lenyűgözi és önfeledten (tehát pasz- szívan) csodálkozik a képernyőre? Ez a varázs valóban hosszú ideig hat, de egyszer mégis kiegyenlíti az ember rendre és következetességre törekvő igénye; a csodából megszokott dolog lesz, a tv beilleszkedik életrendünkbe, mint a modem kor számtalan más vívmánya. Attól kényelmesedne él a tv-néző gondolkodásmódja, hogy nem kell választania, azt nézi, azzal foglalkozik, amit kap; vagy az teszi szellemileg kényelmessé, passzívvá, hogy a tv képi kifejezésmódját befogadni egyszerűbb pszichológiai folyamat, mint az olvasás, az irodalom élvezet^, ahogyan ezt nem egy n 301 gáti szociológus állítja? Valóban más folyamat, de vajon lehet-e úgy televízió-adást nézni, hogy az ne keltsen gazdagon árnyalt gondolat-sorokat és a képek látásával egyidőben a néző ne elemezné azokat, ne formálna valamilyen véleményt arról, amit lát? Ez nem képzelhető él, hiszen nemcsak a felnőtt, de a gyermek is — értelmi fejlődésének növekedésével — mind aktívabb módon nézi a tv adásait, azokra sokáig emlékezik, a látott emberek jellembeli tulajdonságait önmagára vagy társaira vonatkoztatja stb. (A Téli Vilmos, a Tenkes kapitánya, ma is emlegetett tv-sorozatok ezt fényesen bizonyítják!) A „házhoz szállított ismeretek és művészi éürné- nyek”-ből tehát nem következik logikusan, hogy az emberek „gondolkodásmódjának kényelmességét is kialakíthatják”; bár az is igaz, hogy erre nem egy ember erősen hajlamos. Ezt a hajlamot viszont a rossz tv- műsorok (van még!) semmivel sem erősítik jobban, mint egyes problémát- lan filmek, üres színdarabok, a kultúra leplében fellépő dilettánsok, modemke- dő irodalmi akamokok iz- zadványai vagy a bizonyos társadalmi rétegekben még mindig kézről kézre vándorló ponyvaregények: hogy csupán ezt a néhány példát sorakoztassuk. A televízió a XX. század csodája, új kifejezési forma, mélyet megismerni, alkalmazni és tökéletesíteni a ma emberének feladata és ez a feladat sem kényelmességre, gondolati elseké- lyesedésre ösztönöz — bár ez a megállapítás a felvetett problémához nem kapcsolódik szorosain; közvetve csupán. Sass Ervin Nézőpont Találkozni útón-útfélen olyan fiatalemberrel, aki úgy j ár-kel, mintha az orra vére folyna. Ismerős típus, ö a megbántott titán! Akad belőle Békéscsabán csak úgy, mint Pesten, Moszkvában vagy a Tűzi öld ön. Mély meggyőződése, hogy őt nem érti meg az emberiség, sőt a tulajdon környezete sem. Pedig, ha az agyába láthatnának! Micsoda világmegváltó gondolatok.» Mit tehet a mindenségnek iránta tanúsított roppant közönyével szemben? Alkot egy öntestére szabott világot, s annak legmagasabb pontjára telepedve, az Olym- pos isteneit megszégyenítő felsőbbséggel ítél elevenek és holtak felett. De kik tudnak erről? Néhány alantasa akiket sikerült megszédítenie magasztos búbánatával. Körülötte loholva vagy lábaihoz telepedve, révült áhítattal isszák szavait, miközben olyanokat szaval és szónokol, hogy ez a regény is nulla, az a vers is vacak, ama szobrász is jobban tenné, ha kapálna, egyáltalán az egész kulturális pepecselés hülyeség és mindaddig az is marad, amíg ö le nem teszi a társadalom asztalára halhatatlan remekeit, biblia-papíron, arany betűkkel nyomtatva és gazellabőr kötésben! (Ugyanis meg kell jegyeznem, hogy az efféle titán világsikeréhez már csupán az hiányzik, hogy alkosson is valamit, végre!) —h— Krupa András: Tiszatáj, júliusi szám Egy időben szokás vólt, *■ hogy egy-egy folyóirat, sőt napilap egy számának értékelését, recenzióját közölték a Tiszatáj- ban. Ilyenformán lesz most szó a Tiszatáj egy számáról, de minden általánosításra való törekvés nélkül; ez méltatlan is lenne a 18. évfolyamát betöltő folyóirathoz, mely a különböző szerkesztési elvek mellett, melyek hol magasba emelték, hol ártottak neki, a közel két évtizedes pályafutás alatt mégiscsak a Dél-Magyarország kulturális szemléje volt, és ma is az. Élénken reagál a helyi és országos társadalmi és irodalmi problémákra. Ebben a számban is folytatja a líra és valóság kapcsolatának a vitáját, mely Tamás Attila tanulmánya nyomán bontakozott ki, most Simon Attila, Vajda László, Kiss Lajos hozzászólását közli, s ha parázs és személyes problémáikhoz vezetett is (legyünk kajánok, s mondjuk, hogy nem véletlenül, hiszen a téma tárgya is én- jellegű), az esztétika e jellegzetes területének fontos kérdéseire mutatott rá magas szinten. Roppant érdekes Péter László tanulmánya, mely Szeged elkészült általános rendezésének programtervéről ad ismertetőt Álom a városról címmel. S ha a távlati terv sok olyasmit is tartalmaz, amely ma még valóban délibábnak látszik, az a tempó, amellyel fejlődik a Ti- sza-parti város — úgy tűnik—, minden álmot teljesít. A szerkesztőség vállalja, hogy a szegedi fejlődésről vitát rendez a lap hasábjain. (Bizonnyal hasznos lenne, ha a Népújság is helyt adna megyénk székhelye vagy más városa távlati fejlődéséről szóló vitának.) A szocialista irodalmi örökség folyamatos ismertetését is feladatának tekinti a Tiszatáj. A júliusi számban többek között közli Ady, Balázs Béla, Bartók közös színdarabtervéről szóló kortársi tudósítást, valamint Radnóti Miklós elfelejtett cikkét, a Diáköngyilkosságok margójára címűt, mely valószínűleg a huszonkét éves költő egyik első megjelent írása. Megemlékezik József Attila első kiadójáról, Koroknay Józsefről, aki a Szépség koldusa és a Nem én kiáltok című köteteket, maga tipo- grafizálta és illusztrálta is. A tragikus sorsú Lukács László költő utolsó óráiról a szemtanú hitelével számol be Mária Béla. Lukács a Bor-környéki haláltábor kórházában pusztult el, ezen a tájon szenvedett Radnóti is. A folyóirat széles és tekintélyes bel- és külföldi irodalmi kapcsolatairól tanúskodik a nemrég Szegedre látogató Ján Smrek szlovák költőnek, Petőfi, Ady, József Attila kitűnő műfordítójának nyomtatásban szlovákul még meg nem jelent Jevtusenkóhoz írt verse, melyet Papp Lajos tolmácsol, és a szám gazdag versanyaga: Garai Gábor, Ladányi Mihály, Bihari Sándor, Maróti. Lajos, Simái Mihály versei. Békés megyei vonatkozású írást is találunk ebben a számban. Részletes hírben számol be a Gyulai Várjátékok előkészületeiről, és a két közölt novella közül az egyik Csoór Istváné, a Gyulán élő íróé. Csoór István a Chat noir és konyak- című elbeszélésében a mindennapi életünkben állandóan visszhangzó házassági, családi erkölcsről szól, mai hangvételű, frappáns szerkezetű, életszagú, ízes nyelvezetű mű, kár, hogy anekdota, melyből az anekdotára jellemző egyes fordulatok, sőt a csattanós befejezés sem hiányzik. Sipkay Barna elbeszélése a Negyvennyolc óra, a mai irodalmunkban egyre gyakrabban feltűnő úgynevezett feladat-novellák, vagy a be. csületből helytállni-novel- lák közé tartozik. Az író bizonyos feladat megoldását tűzi a hősei elé, s ezt — épp az író jóvoltából — különböző belső és külső megpróbáltatások (ezekből annyi van, amennyit az író szükségesnek tart) leküzdése után végrehajtják. Jelen esetben egy brigád „mérnöknek való”, egyheti munkát” igénylő gépet negyvennyolc óra alatt elkészít, ami erkölcsileg szép dolog, megvalósítható is, csupán az a baj, hogy fiktív, az író sakkpartija, hogy világirodalmi hatásokról ne is szóljunk. A Tiszatáj e száma is két akut problémára hívja fel a figyelmet: Az egyik az, hogy szeretnénk, ha végre folyóirathoz méltó köntösben jelenne meg (azt hiszem, ez a szerkesztők leghőbb vágya is). A jelenlegi újságformátum már betöltötte szerepét, a feladatok, az igények feszegetik ezt a formát, hiszen tulajdonképpen komolyabb lélegzetű tanulmányok, elbeszélések közlésére nem ad lehetőséget, s a kritikai rovat tevékenységét is köti (ennek ellenére a Tiszatáj legszínvonalasabb oldalát képezi). A másik az, hogy a mai magyar irodalom reprezentatív alakjait megszólaltatják, ami igen nemes tett, érzésünk szerint nemcsak abból a törekvésből fakad, hogy a Tiszatáj is egyik méltó biztosítója legyen a magyar irodalom folytonos egészséges vérkeringésének, hanem abból is, hogy a felvevő területéről nem áll rendelkezésére minden esetben megfelelő színvonalú mű. Holott a helyes szerkesztői tendencián túl egy lap karakterét az is adja, hogy milyen kvalitású állandó gárda áll mögötte. A megújított szerkesztőbizottság összetétele és szándéka azonban — reméljük — biztosítékot nyújt a folyóirat további fejlődéséhez.
