Békés Megyei Népújság, 1964. június (19. évfolyam, 127-151. szám)
1964-06-07 / 132. szám
Kona István: Réteken Réteken jártodban csípőd hűs ringása, csillagra nézted ben szemed csillogása. Amikor ölellek* engem ő ölel meg, jártodban amikor elalszol, alszik az a gyermek. Hallgatózik hosszan, halk még: csak ígéret. Csillagok csókolják, ringassák a rétek. muMwwMMHM anoooooe MM»««,!.» A szeretet jogán' Finom, halk szavú, lírai hangvételű, mégis erőteljes állásfoglalást sugároz ez az új szovjet film. Az alkotók vallomása a szerelem, a szeretet jogáról, arról, menynyire perdöntőek ember és ember kapcsolatában az érzelmek. Vallomás ez a film a szép, a teljes, boldog emberi élethez való jogról, mely mindenkire egyformán vonatkozik. (Bemutatja a békéscsabai Brigád mozi, 1964. június 7-től 10-ig.) annak emberek, akik az átlagosnál nagyobb műveltséggel rendelkeznek, vannak, akiknek tudása ennél is több, elmélyülten ismerik egy-egy tudományos vagy technikai ág minden csínját-bínját. És vannak, akik mindent jobban tudnak, mint mások. Ezek általában alacsony műveltségű, de annál nagyobb képű emberek, s tudálékosságuk, az élettől való elszakadás mellett, éppen ezt a tényt igyekszik takarni. A bölcs, az okos ember általában meghajlik mások véleménye előtt. Pontosabban: a legmesszebbmenőkig figyelembe veszi azt, hogy ha nem is ért vele egyet. Figyelembe veszi, mérlegeli, kielemzi belőle a hasznos, pozitív részeket, s azzal is gazdagítja saját gondolatait. Egyben pedig megvilágítja: egészében miért nem helyes a vélemény, s ezzel mintegy segítséget ad a helyesebb felfogás kialakításához. A tudálékosok nem képesek ilyesmire. Szerintük csak az a helyes, amit ők állítanak. Csak ők tudnak valamit jól, s igénylik, már öntudatlanul is, hogy minden kérdéskomplexum végleges kifejtésében az övéké legyen az utolsó szó. Szeméremérzés nélkül szólnak bele mindenbe, mindent „kiigazítanak” és személyes sértésnek veszik, ha ^setleg az ő szavukat igazítja ki valaki. A vezetők meglátásai ,kismiskák” az ő tudásuk mellett, s ennek itt is, ott is hangot adnak. Egy ilyen okoskodóval hozott össze a minap — megyén. kívül — a sors, irodalmi berkekben. Prófétai fel- iedultsággal mondta ki az illető lesújtó ítéletét: „Hidd el öregem, nálunk az a baj, hogy a vezetők nem látják meg az igazi hibákat. Ha mi (már mint az írók) nem lennénk, még ennyi se kerülne belőlük bonckés alá, a közerkölcsivédelem műtőasztalára.. Hát, igen. „Szennyest” teregetni nem valami nagyszerű dolog, ez igaz. De felettébb könnyű és hálás feladat. Csak elmegy az ember valamelyik isten háta mögötti tanyára, keres egy analfabétát, mert a százezerből, ami ránk maradit, egy-kettő még akad, s megírja: azért írás- tudatlan, mert nem törődött vele senki. Kvázi: ez a társadalom bűne. Milyen könnyedén ki lehet mondani, ugye, a szentenciát?! Vagy. Elmegy az író a bikfánhe- gyi termelőszövetkezetbe, ahol az elnök az istállóban hál, és „leleplezi” a bűnös szerelmi háromszöget, amely miatt idáig jutott. Konklúzió: micsoda erkölcsök! Merész írás, újszerű, mert ilyen termelőszövetkezeti riportot nemigen írt még újságíró. S mit szólnak mindehhez a vezetők, akiknek a szeme előtt játszódnák le „tragédiák”, emberi jellemeket rossz irányba formáló események? Semmi, mert „nem látnak” semmit ezekből, nem ismerik fel az „igazi” hibákat. Csak „mi” vagyunk erre képesek — mondják újsütetű prófétáink. Az okoskodók ugyanis valami alapvetően nagy és fontos meglátásnak tartják saját véleményüket, bármiről is légyen szói Kis, helyi problémákat elefánttá fújnak fel, általánosan jellemző, generálhibákká nagyítanak, közben az igazi fogyatékosságokat nem veszik észre. Szinte transzba lihegik magukat a pitiáner ügyekben, s prófétai magaslatról ítélkeznek: ezt így kell, azt úgy, te a Süllyesztőbe való vagy, én a Parnasszusra. Egy nagyon szerény író ismerősöm mondotta egyszer tréfásan, a „kaszt” felett enyhén gúnyolódva: „Azt hiszem, Petőfi tolta el a dolgot, mert kiváltképp az ő példája óta akar minden író és költő egyben népvezér is lenni. De hát ő ezt jól csinálta, s meg is volt hozzá minden adottsága ...” A hibákat fel lehet már fedni nálunk. S azok az irodalmárok, akik pártosan segítenék ebben, jó szolgálatot tesznek a népnek. Ám, a hibák bátor feltárásához nem szükséges kimagasló műveltség, hiszen a nyolc általánost végzett munkás is ösztönszerűleg megérzi, mi a jó, s mi nem jó maga körül. Sőt, meg is mondja ezt kerek-perec. Nem virágnyelven, de azért érteni lehet belőle. S a vezetők is látják az igazi hibákat, amelyek akadályozzák a gyorsabb előremenetelt Azt, hogy a növekvő feladatokhoz képest, a fejlődés ellenére is kevés még a jó, szakképzett műszaki vezető iparban és mezőgazdaságban egyaránt; hogy a társadalmi tulajdon még nem mindenütt szent és sérthetetlen; hogy nagy a bürokrácia, van még itt is, ott is töltetes, illetéktelen haszonhozjutás, egymás elleni áskálódás, s hogy akadnak még olyanok, akik vizet prédikálnak, s közben sok bort isznak. Többet a kelleténél, amiből aztán különböző újabb bajok származnak. Az „überoko- sok” azonban azt hiszik, hogy mindezt csak ők látják. SVJ o, de ezen túl azért az ő „meglátásaik” is hasznosak. Azért mert felhívják a figyelmet arra, hogy az okoskodók demagógiája legalább annyira ártalmas, mint a más ruhában megtalálható gazdasági és erkölcsi hibák, s a tudatformálás ebben a körben még messze elmarad az „országos átlagtól”. Mert azért az is valami, hogy a „meglátásokon.”, ^leleplezéseken” túl minél többet tegyünk is a hibák ellen... Varga Dezső Okőik&dák Mintha tegnap jártam volna itt utoljára, egykori iskolámban* A friss mész, a napokban olajozott padló, a felsúrolt folyosó, a kiszellőzött osztályok és a kréta illata furcsán keveredik, mégis jellegzetesen ül a csenden... Igazi iskolaszag. Nyáron. Amikor beléptem, éppen olyan gonddal töröltem meg a lábam, mint valamikor régen. Erre mindig kényes volt az öreg pedellus. Óvatosan lépkedek a folyosón, s nicsak!... mégis nyomot hagyok magam után. ...Itt van! Itt van a lábam nyoma. Pedig csakugyan régen volt. Tizennyolc éve. Kati kergetett. Már nem volt erőm fut. ni. Végigcsúsztam az ablak mellett... Még aznap egy pofon kíséretében írták alá otthon az ellenőrzőmet Ez volt az osztályunk! Most is Vl/a. Amikor ide jártam még nem is éltek azok a gyerekek, akik tavasszal hagyták el a kedves pado. kait... Ez itt! Igen, a negyedik pad. Ez volt az enyém. Ebben izgultam végig a matematika- és fizikaórákat.*. Földrajzórán itt rúgdosott a padtársam, hogy súgjak neki* Minden a régi. Ugyanaz a tábla. Ugyanaz a katedra. Ott, az első padban ült Ica. Hosszú copfja volt. Soha nem tudta a nyelvtant. A második pad Éváé volt, egy apró termetű szöszke kislányé. Pigmeusnak hívtuk. Nem haragudott érte. Lola padja még mindig őrzi „Jancsi” nevét!... Mennyi kedves emlék... ™ De nem! Mégsem. Itt előttem... itt ült Amália... ö az egyetlen, akit soha többé nem láthatok, akivel együtt soha többé nem eleveníthetem fel gyer- nrädkori emlékképeimet, 0 az egyetlen, aki nem kacag többé.* Hihetetlen™ Éppen Ől, éppen azt az embert érte tragédia, aki magányában is annyira szerette az életet, aki annyira féltette az embereket, mint ő... Amáliának nem volt ide_ je élni. Nem engedték élni. Amikor végre magához tért, amikor alkalma is volt... amikor keserű emlékeit kissé meggyógyította az idő*. _. elgázolta egy villamos. Arcára úgy emlékszem, mintha egy órával ezelőtt búcsúztunk vök na el. Ha pantallót visel, minden, ki azt hiszi róla, hogy fiú. Keskeny, fehér arca, hegyes, kissé hajlott orra kirakati fiúbabára emlékeztet még ma is. Dús, enyhén r hullámos haját fiúsán fésülte. Annak idején azt mondta, hogy valamikor hosszú haj fonatai voltak. Sem én, sem a többiek, soha nem kérdeztük tőle, hogy most miért nem? Ügy fogadtuk el, ahogy volt. Szépnek, kedvesnek, elevennek, jókedvűnek. Amikor kacagott, olyan hangokat adott, mint amikor egy fiatal, huncut hal játékos buborékokat küld a víz felszínére. Amáliával nem lehetett összeveszni. Mindent viccnek hittünk, amit mondott, bár ő olyan komolyan adta elő néha, hogy borsódzott tőle a bőre... Ha valamelyikünk azt mondta neki, hogy: „de szép a szalagod”, kivette a hajából és csak ennyit mondott: „tessék, néked adom, ha tetszik”. Akkoriban ez természetesnek tűnt. A tizenkét-tizenhárom éves leánygyermekek között gyakori volt a csere-bere. Amália soha nem fogadott el helyette semmit. Amije volt, szívesen adta. Pedig ő is úgy kapta. Ajándékba. Az államtól. Ideiglenes nevelőotthonban lakott. Sem apja, sem anyja nem volt. Négy testvéréről semQ mit sem tudott. Mindezt nem tőle hallottuk, hanem nevelőjétől. Attól is csak pár szóval. Röviden. Csupán arra kért bennünket, hogy szeressük, legalább addig, amíg itt van. Smáliát nem lehetett nem szeretni. Mindig vidám volt. Mosolygott. Soha nem beszélt magáról. Senkivel nem barátkozott különösebben, mindenkit egyformán szeretett. Gyengéd, gyermeki vonzalmat csak azok iránt érzett, akiknek arcán valami bánatot látott. A szomorkodótól nem kérdezett soha semmit, csak gyakrabban ugrott ki padjából és mókázott a bánatos előtt. Sokat mulattunk rajta, mígnem a sírdogá- ló is mosolyra fakadt. Amáliának volt egy szenvedélye. Mindig rajzolt. Minden tanárról karikatúrát firkantott füzetébe. Amíg az ihletet várta, a kezeit tördelte, aztán mintha a fogait csikorgatta volna, felnézett a magasba. Amikor ujjhegyei már vörösek voltak, repült a ceruza a papíron... Tízpercben gurultunk a nevetéstől, mert ahogy a fizika tanárunkat lerajzolta, az bámulatos volt: ott ült a katedrán a tanár, előtte a mágneses erőtér, s a szájából ezek a szavak szikráztak: — Értjük, kérem?! A hahotának mindig a következő órát adó tanár vetett véget. De aztán minden kezdődött elölről. A háztartástan tanárnő egy óra alatt hatalmas főzőkanalat tartó kuktává vált Amália füzetében... Elérkezett a tavasz. Az egyik földrajzóráin ezzel a hírrel jött az osztályfőnök: — Egy hét múlva kirándulunk Sopronba. Felforgattuk az osztályt örömünkben. Hiszen a háború óta ez volt az első alkalom, hogy kiszabadulhattunk a négy fal közül... A vonaton még nagyobb volt a jókedv. A Lá-pentatontól a slágerekig mindent énekeltünk. Sopront csodálatosnak találtuk. A Károly-magaslatról az Alpok havas csúcsait bámultuk. Mire esteledett, elfáradtunk. Alig indult el velünk a vonat, újra égig csapott a jókedvünk. Felidéztük a délelőttöt: Amália nadrágféken csúszott le a meredek hegyoldalon. Felhorzsolta combját, de ügyet sem vetett rá. Kél dal között észrevettem maszatos kezeimet, gyászoló körmeimet. Biztostűt kerítettem és tisztogattam a fekete félköröket. — Ne csináld. Megszúrod a kezedet* Tovább csináltam. — Megszúrod! Hallod?! — mondta most már hangosabban Amália és gyengéden a biztostű után nyúlt. El akarta venni. Egy darabig birkóztunk, s végül nálam maradt a tű. Másik dalt • énekeltünk, aztán újra a körmeimet piszkáltam. A vonat a kanyarban rángatózott, s okikor... csaknem megszúrtam a kezem. Amália rám ugrott..; Szörnyű volt az arca..: Soha nem láttam még ilyennek. Csak ennyit kiáltott: — örült! — aztán elvágódott a vonaton. Fejebúbját az egyik ülés szélébe vágta. Fekete haján csörgött a vér™ Legelőször a kísérő tanár és Amália nevelője tért magához. A kislányhoz ugrottak. Segíteni akartak... — Ne, ne! — kiáltotta szívetté- pő hangon. — Ne bántsatok! Elég volt! Inkább vágjátok le a kezemet. Élesítsd meg a borotvát! Gyorsan! Gyorsan! Ne a hajamat, a kezemet vágd le! Nem bírom tovább... — kiáltott nevelőjének. A nevelő csak állt. Arca elváltozott..* Valaki megvizezte a zsebkendőjét. Odaadta a nevelőnek s az Amália fejére akarta tenni. — Ne! Ne a fejszét! Ne a fejemet! Élni akarok. Vedd le a horogkeresztedet. Mindent vegyétek le! Mindent! Dobjátok el a gombostűket! Mindet! Ne szúrjátok még egyszer a körmöm alá... nagyon kérlek... — kiáltotta eszelősen, aztán olyan halkan, lágyan szólalt meg, mintha magához tért volna: — Nem szúrtad meg a kezedet? Gyere, majd bekötöm..* Sírni kezdtem™ — Ugye mondtam? Ugye megmondtam?! — kiáltotta megint és a kezeit tördelte, mintha csak újra érezné a fájdalmat, aztán fogait csikorgatta, felnézett a magasba, ugyanúgy, mint amikor rajzolni szokott. — Ne bántsátok! Pétert se!..* öcsikém, ne hagyj itt! Ne hagyj itt!..,
