Békés Megyei Népújság, 1964. június (19. évfolyam, 127-151. szám)
1964-06-28 / 150. szám
Robert Rozsgyesztvenszkij: Elsők legyetek! Hogyha vagytok, V elsők legyetek! Bármilyen is legyen » nevetek. Dalok közül legszebb dalokkal, könyvek közül legigazabbal. Elsők legyetek! Csak azok. Mint a tenger, dalosok... Másod rangú művésznél többet ér egy legjobb szobafestő! Félénken kérditek tán: „No és mi jön ki ebből? Ha mind első lesz, ki marad hátul?.«" TI a gyávákra ne hallgassatok! Fújjátok őket el, akárcsak a habot. Hogyha vagytok, legjobbak legyetek, hogyha vagytok, elsők legyetek! Próbáljatok meg keserű ízű zöld sarjnak lenni. Testhez szabva hordjátok az elsők igazi terhét! Mint elkerülhetetlent vegyétek vállalókra... Hogyha vagytok csak elsők legyetek! Elsőknek nehezebb. És könnyebb«. Szokolay Károly fordítása Lipták Pál: Beszélgetők (tusrajz) Stanislav Jerzy Lee: AFORIZMÁK A halhatatlanság első fel- A cézárokat leggyakrab- tétele a halál. ban barátaik ölték meg. Hat nap szabadság * * * Az, hogy meghalt, még nem bizonyítéka annak, hogy élt. * * * Nem mindenki tud a jövő zenéjére táncolni. * * • El tudsz képzelni olyan nőt, aki megengedné kedvesének, hogy ezeregy éjszakán át meséljen neki? * * * Olyan szorosan bújtak össze, hogy nem maradt hely semmilyen érzésre sem. * * * A lángésznek sok mindent megbocsátanak, még a lángész hiányát is. * • * Az emberek nem egoisták; senki sem gyászolja saját halálát. * * * • Sokan elhallgatják életrajzukban, hogy léteznek. * * * Némely ember gondolata olyan sekély, hogy a fejéig sem ér. • * * Az a felkiáltójel, mely elvesztette értelmét, kérdőjellé válhat. körül forog a világ. • • • A valóság előtt be lehet hunyni a szemet, az emlékek előtt nem. * * * Mennyi emberség jut egy főre? Ez a kultúra mértéke. Fordítottat Krupa András Hal nap szabadságot kaptam. Régen jértam otthon, mégis inkább azt kívántam, visszafelé menne a vonat, és ne érne haza soha. Horváth Kati miatt. Q volt az oka mindennek. Ö meg a csonka kezű Monori Jani. Mert minden kitudódott. Polányi Tercsi megírta: látta őket csókolózni a kultúrház udvarán, báli szünetben. — A jegyeket kérem ellenőrzésre! — nyitott be a kupéba egy piros karszalagos vasutas. Odaadtam neki a szabadságos levelet. — Hosszúfaluba, bajtárs? — hunyorított rám. — Hat nap szabadság? Szép! — De milyen! — gondoltam magamban, míg az ismerős tájakat néztem a vonat ablakából. A falum tornya már idelátszott, aztán félkörbe fordult a sín és az emeletes Iskola szürke cse- réptetője is kibukkant az akácok zöldje mellől. Amikor utoljára voltam itthon, tavaszodott, és Katival sétáltam a falu alatt, bálban is voltunk, Monori Janira rá se nézett... Most minden másképpen van. Kati már nem szeret. A kerekek váltókon csattantak, a mozdony füttyen- tett, a vonat megállt. A nagy forróságban tikkadtan remegett a levegő az ezüstösre kopott sínek felett. Az állomásfőnök megismert, integetett. „Szabadságra?” — kérdezte, aztán beballagott az épületbe. Hosszú nálunk az út hazáig. Lehet másfél kilométer is, az állomás a falu egyik végén, a mi házunk meg a másikon. Csak itt-ott találkoztam emberekkel, július eleje volt, a határban már vágták a búzát. Tavaly még én is ott ültem a gépen, arattam... és Katiról álmodtam minden este. Nem tudtam mire vélni a lány elfordulását? Azt mondta: szeret. Most meg a Monori Janival csókolózik! Mentem hazafelé és nagyokat rúgtam a bársonyos, sűrű porba. Még aznap délután találkoztunk. A bolt előtt. — Szervusz Kati — köszöntem rá. Meglepődött, fehér is lett, mint a mész. — Szia — mondta, s el akart sietni mellettem. A vér a fejembe szaladt. Hát ezt már nem! Csak úgy se szó, se beszéd Megfogtam a karját. — Várj! — Eressz el — mondta, és mindenáron szabadulni akart. — Jó. De megvárlak. Bement a boltba, jött hamarosan. Nagyon meg volt zavarodva, láttam az arcán. — Mit akarsz velem? Űgyis tudod... — nézett rám barna szemével, és hirtelen enyhüléssel a kezemre tette a kezét. Már mosolygott is. Ne haragudj rám, Józsi. Nem szerettük mi egymást igazán... Tévedtünk. Ne bánts miatta. Hogy többet nem mondott, hallgattunk egy darabig. Igazán tévedtünk volna? Az nem lehet! De ha ő nem szeret?... Akkor mi értelme van az egésznek? Ránéztem. Fehér blúz volt rajta meg szűk szoknya, egész városias. Nem tudtam elhinni, hogy nincs már ehhez a lányhoz semmi közöm. Leültünk egy padra a templomkert mellett. — Mivel bolondított el az a csonka kezű?—bukott ki belőlem a keserűség. — Hát jobb neked az? Mert itthon van? Aki katonának se kell? Katinak a szeme se rebbent. Később is csak sóhajtott és felém fordult. — Józsi... Józsikám... Ne kínozz engem! Mit csináljak? És elnézett valahová, messzire. — Janit szeretem... ■— mondta alig hallhatóan, szinte magának. — Még ha csonka kezű, akkor ia.. Nagyon fájt. — Jól van, Kati. Megbánod te még ezt. — Mit akarsz vele? — kö- nyörgött, és rémülten röp- dösött rajtam a szeme. Gúnyosan nevettem. — Ne félj, nem eszem meg. Edd meg te, ha annyira ráéheztél! Felugrott és otthagyott. Otthon az anyám paprikás csirkét főzött vacsorára, és csodálkozott, hogy miért nem eszem olyan jóízűen, mint máskor. Reggel, ahogy félébredtem, üres volt már a szoba. A konyhában a szomszédasszony meg anyám beszélgetett. — így kihasadt a lóba szegény Monori Janinak — ájuldozott a szomszédasz- szony —, dűlt belőle a vér. De még csak nem is jajdult, amikor kötözték. Erős legény az! Mi az ördög? Mi lelte ezt a Monorit? — Ilyenek ezek a mai lányok, lelkem, — sápítozott tovább —, rájuk néz egy legény, aztán azt is elfelejtik, amiből élnek. — Melyiké volt? — vetette közbe anyám. Krákogás, szipákolós hallatszott. — A jófene tudja. Azt beszélik, hogy a Bíró Fercsi brigádjából valók. A Teca vagy a Maris... Van ott sok lány. Kiugrottam az ágyból, felöltöztem. Később az anyám elmesélte, mi történt Monori Janival. Előtte való nap, ahogy bevégezte a műszakot, átment a tábla másik végébe, ahol a kaszások még vágták a búzát. Viccelődött a lányokkal, azok meg ugratták, hogy megjött a Tóth Józsi, majd ad az neki Horváth Katit! Erre jobbnak látta, ha otthagyja őket. El is indult, de alig lépett párat, nagyot kiáltott, elesett. Nevettek rajta, hogy hasra esik, pedig nincs is a közelben a Katija, de amikor odaszaladtak, látták, hogy a lábából csurog a vér. Egy eldobott sarló nyelére lépett, mire az felcsapódott, és úgy beleállt a lábába, mint valami dárda. Bíró Fercsi húzta ki, de addigra már csupa véres lett körülötte a tarló. Ez történt, s ha a szomszédasszony jól mondta, nemigen ül már traktorra a Jani ezen a nyáron. Nem mondom, hogy ki akartam vele kezdeni Kati miatt, de azt sem állíthattam volna valami határozottan, hogy nem.. De mit kezdjek most már egy sebesülttel? Erre nem számítottam. Monori Jani végleg mattot adott nekem, és elnyerte a királynőmet. Hát... ha elnyerte, vigye. Kimentem apám után az aratókhoz. Még jócskán délelőtt volt, tiz óra körül. Messziről meglátták az egyenruhámat. — Itt a Józsi, megjött a kiskatona! Gyere aratni, hé! Szabadságon? Az ám a jó! Hűsölhetsz a bokor alatt!... Nevettek, a lányok nyíló szemmel mustrálgattak, mintha azt várnák: na, most mit csinálsz, Józsi? Bodrog Berci, a traktorosok briga- dérosa is integetett. — Gyere csak! öt vagy hat évvel lehetett idősebb nálam, s barnára sült arcáról el nem tűnt volna soha a nevetésnek az a fajtája, amit nem lehet ugyan nevetésnek mondani, de mosolygásnak sem; a derűs, jókedvű ember arca ilyen. — Nem kell egy kis guba? Ülj fel a Jani gépére, nincs aki átvegye. Szépen kereshetnél. Az öregem Is biztatott, hogy jó lesz az a pénz, jól jön az nekem, de ha nem akarom, nem muszáj, ő csak úgy mondja, ha kedvem lenne. — Nem bánom! 1 második fordulót csináltam éppen, amikor kijött az elnök, Boros Péter. Leállította a motorját egy akác alá a dűlő szélén, és befelé tartott a tarlón. Bodrog Bercit kiáltotta. — Mi van a Janival? Akkor értem oda, megtúráztattam a gépet és megálltam, nem messze tőle. — Itt vagyok! Az elnök dühös lett. — Ne marháskodj, fiam! — Miért? Nem ismer meg Péter bátyám? — Nem a fenét. Te vagy a Tóth Józsi. Mit csinálsz itt, hé? — Nem látja? Aratok. Art a kis szúrást fel se vettem. Az elnök most mór egészen dühbe guruk. — Gyere le azonnal! Velem ne mórikázz, te! Nevetve ugrottam le az ülésről és odamentem az öreghez. Mutattam a lábam. — Nézze hát! Meg se látszik. A többiek, Berci meg a főagronómus, aki az elnök után pöfögött be a dűlőn egy Pannóniával, már púk- kadoztak a nevetéstől, de azért adták a komolyat. Az elnök odacsapta a kalapját, csak úgy porzott. — Elég legyen! Erre kitört a nevetés, és magasra szálldosott a sárga búzatábla fölé. Berci a hasát fogta, úgy röhögött. — Pedig én tényleg Monori Jani vagyok, Péter bátyám — mondtam —, vegye úgy, mintha az volnék. Helyette csinálom. Tudtak a Katiról. Arról is, hogy Jani szerette el tőlem. Nem értették. — Hat nap szabadságot kaptam. Hat nap alatt megeszem az egész aratni valót — És nem kell a guba? — csodálkozott Berci. — Bolond vagy te, fiam — bámult rám az apám. — Nem én — ráztam a fejem —, ezt neki szánom. — A Janinak? — Annak. Házasodik, kell neki a pénz. Berci fUttyentetf. mindig füttyent, ha meglepődik, az öregem csak legyintett, hogy meghibbant ez a gyerek, az elnök pedig felszedte a kalapját a földről, és komótosan porolgatni kezdte. — Aztán tényleg nem fáj az a szúrás? — hunyorgott rám a kalap karimája alól. — Hát ha nem, akkoe csináld! örülök, hogy segítesz nekünk. Cinkoskodva hátba vágott, én meg felugrottam a gépre, és tényleg úgy éreztem, hogy nem fáj az a szúrás, és hogy az élet nem is olyan nehéz, mint sokan hiszik, csak tudni kell lemondani és jószívűnek lenni is, ha kell. Sass Ervin Ügyelj minden szavadra, át ha utolsó. Nem egy nulla azt képzeli, hogy ellipszis, mely
