Békés Megyei Népújság, 1964. június (19. évfolyam, 127-151. szám)
1964-06-14 / 138. szám
Még azt is kétségbe vontok, hogy egyáltalán tavasz is lesz, amilkar összeragadt orrlyukkal, merev nyakkal zúzmaraszakáik; lihegtünk arcunk kőié. — Nemhogy a gólyák! Pedig megérkeztek; nem az időjárás, hanem a naptár szerint. Vagyunk jó páran emberek, akik nemcsak embertársainkkal törődünk, hanem példáiul a — gólyákkal is.Március közepén már itt voltak. Az ijesztően nagy vadvizek fölött hideg szelek nyargalásztak még, s belejajgattak a kéményekbe is, visszagyömöszölve a füstgomoiyagot a kürtőbe. De a góiyapár ott állott a kémény peremén. Mozdulatlanul, mint valami kiállítás kitömött madarai. A tavalyi fészekből csak né. hány megfeketedett, vastagabb bot maradt meg. Az első enyhébb napon munkához láttak. Fáradságot nem ismerve dolgoztak. Néma siklórepüléssel kígyóztak az alacsony falusi házak között egy-egy gally, darabbal, száraz fűcsomó- vad csőrükben — s ha félelmetes árnyékuk elsuhant az udvar felett, még a szépen lépdelő kakas is el- szömyedve csörögött, szétriasztva körülötte ténfergő udvarhöigyeit... Felépült a fészeklakás; s egy napsütötte délelőttön, amikor a vadvizek már szelíden bámulni kezdtek s a gólyahír lakikozottan sárgult —, nászdalt csattogtak csőrükkel... HOSSZÚ, türelmes ülések következtek; az egymásféltés megható gondoskodásának napjai. S egyszer csak ott pihegtek a fészekben a kisliba külsejű, pihés jószágok. Szédülten a kék ég végtelen terétől, remegve az alattuk ásító mélységektől. S a szülők új. na hátrahajtottak fejüket, egészen a hátuk közepére, hogy onnan nagy félkörbe előrebukva kelepeijők el örömüket: — Látod, a fészek is elGÚLYATOLLSEPRŰ készült, s milyen szépek a gyerekeink, apjukom, any- jukom... — Majd szigorúan neveljük őket, csak semmi kényeztetés; tudják meg, hogy a létért dolgozni kell! ... S dolgoztak — az öregek: egeret, kígyót, békát összehordtak. De volt olyan ellenségük, amelyik kígyót- békát kiáltott rájuk: — Ki kell őket irtani, mert káhúzgálják a rizsszálakat! — S köpködni kezdték a kétcsövű puskák a gyilkos serétet... — Nem halhatunk éhen, mi lesz a gyerekekkel!? Nézzünk más vadászmezők után! — Egy elhagyott nádas tocsogóé tisztásán dolgoztak tovább. Senki sem zavarta őket; csak egy öreg bácsi fente néha a kaszáját, de attól nem féltek— — Látod — súgta oda a langyos esti levegőben gő- lyamama gólyaapának — itt nem háborgat senki. Igaz, többet kell dolgozni, de nagyobb a nyugalom. — Gólyapapa nem felelt, hanem lefelé bámult, arra az izzó vöröszöld pontra, amely egyre közeledett, s a végén kettőnek látszott. Kivárt... higgadtan, de pattanásig feszült idegekkel. Aztán hátrahajlította hosszú nyakát és begyakorlott mozdulattal hatalmasat ütött a két égő szem közé— Morgás, fúvás, prüszkölés hallatszott, s egy megszédült macskatest puffanva esett a földre. Gólyáimmá büszkén simult bátor társa mellé..; A gyerekek gyorsan növekedtek. Sipító hangjukon egyre többet és többet követeltek— — Csak szigorúan nevelni, csak semmi kényeztetés! — mondogatták egymásnak a szülők, egyre kevesebb meggyőződéssel. Igen — mondogatták, de csak mondogatták— Gólyapapa egyszer vadászni ment. Otthon hagyta góiyamamát, hogy vigyázzon a csemetékre. A gólyafiak — immár a serdülőkorban, amikor a legnagyobb a „csőre” a gólyának —1 követelődzni kezdtek. Közrefogták anyjukat, a kémény sarkába szorították és siránkozni kezdtek; — Igen, a szomszéd gólyafiak jobbakat esznek, nem mindig békát meg kígyót! S a ruhájuk is modernebb: több benne a fekete, mint a fehér, meg tisztább is, mert az ő kéményük nem füstöl! — De gyerekek — tárta szét szárnyát tehetetlenül az anya —, az én gyermekkoromban örültünk, ha szöcskével jóllakhattunk!— — Nem érdekel a gyermekkorod! Most niás világban élünk!— Addig-addig kiabáltak, míg az anyjuk leszállt az udvarra, s— lopott! Hiába kiabált a kotló — elragadott néhány sárga kiscsirkét az udvarról, s telhetetlen csemetéinek adta... Másnap, ahogy a ház nagybajuszé gazdája kimegy, látja, hogy hiányzik a csirkékből. Gyanakodva nézett a macskára, de az ártatlansága tudatában nyugodtan heverészett a fal tövében..; Déltájban, amikor nagyon meleg volt már, s a kémény is füstölt, a feleségéhez fordult: — Te, asszony, holnaptól kezdve főzzél kint a nyári konyhában, nézzed már, hogy szenvednek szegény gólyáink a füsttől! ... De a csirkék fogytak, fogytak, s szegény egérfelelősnek pusztulnia kellett. Volt már jó élet, tiszta lett a ruha, a csemetéik egész nap henyéltek... Minden jónak látszott: a szülők elégedetten szemlélték apányi, anyányi fiókáikat, mikor egy este kitört a háború. Menj arrébb, nem férek tőled! — fészkelödött Kelepin kisasszony és belevágott hegyes csőrével Kelepfi széles vállába. Összeverekedtek; — Csönd!!! — Majd reggel elintézzük! — szólt szigorúan az apa. Reggel megkezdődött az osztozkodás. — Mikor én gyerek voltam, egy fészekben hatan szorongtunk, mégis jó volt! — sétált fel-alá mérgesen a családfő... — Ugyan, apu, már a könyökömön jön ki a... „mikor én gyerek voltam” — sipította élesen Kelepin. — De te is beláthatod, hogy itt nem férünk el!! — S nem fértek el... — Jó... akkor mi talán átköltözünk a nyári konyha kis kéményére— — szólt megadóan a mama. Az apa morgott még egy kicsit, de aztán ő is beletörődött..; Odaköltöztek s fájó szívvel szemlélték gyerekeik dorbézoió, könnyelmű életét. — Te vagy az oka— te kényeztetted el őket! — tört ki néha az apa, de közben szánakozva nézte tönk. rement, lestrapált asszonyát Olyan lett a két árva madár, mint két kopott, foszlósnak indult, kormos toliseprő; gólyatoilseprő... Temyák Ferenc Eszembe jutott... Vidám színházi történetek, írta: Ezek a kis történetek abban az időben játszódtak, amikor a felszabadulás után meginduló színiházi élet eltső lépéseit tette egy új, addig még nem próbált úton, az ocnszág legeldugottabb falvaiba is eljuttatva a színházat, hogy egy új réteget nyerjen meg ennek, a ‘kultúra terjesztésében olyan nagy jelentőségű művészeti ágnak, hogy hasison az embereik tudatára, tanítsa, nevelje, formálja őket, Természetes, hogy ezeken a szűz területeken rengeteg humoros, soíkszor megható, vagy éppen tragikomikus dolog történt. Ezekből gyűjtöttem össze néhány történetet. * Az egyik előadás után vacsorára voltunk hivatalosak. A háziasszony a falu bábája volt. (Igazi nevét talán már senki sem tudta, mindenki csak úgy szólította: Gőlya néni.). Pompás főztjét nem győztük dicsérni. A vacsora utáni pohanazgatás közben különféle falusi problémákról tettünk fel kérdéseket, ezzel mutatván, hogy városi emberek lévén, nem vagyunk tájékozatlanok a vidéki dolgok felől. Egyszer csak Gólya néni kért szót. Gondoltuk, hogy most majd a mi hivatásunkról tesz fel egy-két kérdést, de ő legnagyobb meglepetésünkre ezt kérdezte: „Aztán „lelkét”. Ekkor az első sorból felállt egy deres bajuszú bácsi, fölugrott a színpadra, komótos mozdulattal széttolta a „szerelmeseket“ és egy székre felállva, felpumpálta a lámpát. Utána nagy nyugalommal visszaült a helyére, két karját összefonta a mellén és felszólt a színpadra: „No, most már nyugodtan megcsókolhatja !” társnőt és a helyi fekete reakció képviselőjét, Tóth főtisztelendő urat! Felkérem a művészeti dolgozókat, hogy saját hatáskörükben indítsák be művészeteiket!” * * ' \ ; Székely Tamás nondják csak, leikecskéim, maguk mind egy gyárban dolgoznak?*! Volt egy előadásunk, melynek általában hangos sikere volt. Éppen ezért meglepetéssel tapasztaltuk’ az egyik alikalommal, hogy a közönség a legjobb vicceken is csak alig-alig nevet. Előadás után még sokan ott maradtak a kultúrotthon- ban egy kis „színész-nézőbe”. Beszédbe elegyedtem egy idősebb bácsival, aki éppen azt találgatta, hogy 3d, melyik szerepet játszotta a színpadon. Megkérdeztem: „Mondja, kedves bácsikám, nem tetszett az előadás?’* „De bizony, hogy nagyon is tetszett!” — így ő. „Hát akkor miért nem nevet-, tek?” — Icérdeztem. „Majd otthon!’* — hangzott a meglepő válasz. Az egyik műsorban többek közt e>gy olyan jelenetet játszottunk, amely az általános és kötelező sertésoltás volt hivatva propagálni. Az előadás javában folyt, amikor hangos csikorgással kinyílt a kultúrterem ajtaja és egy borízű hang bekiáltott: „Dudás néni, gyüjjön gyorsan, mert dőglik a disznaja!” Az állatorvos szerepét játszó színész egy pillanatra megdermedt, majd hirtelen feltalálva magát, ezt kiáltotta a széksorok közül hangos óbégatással kifelé csörtető termetes asz- szonyság felé: „Látja, néném; biztosan ez sem volt beoltva-*1 * * * Az előadás vége felé közeledett. A szerelmesek végre egymásra találtak. Éppen a csók következett volna, amikor a villanyt helyettesítő Maxim-lámpa hirtelen nagyot lobbant és füstöt okádva kezdte kilehelni Az egyik Vas megyei faluban történt: előadás előtt a falu egyik vezetője a következőképpen nyitotta meg az előadást: „Üdvözlöm a színész elvtársakat, a falu dolgozó népét! Üdvözlöm Farkas József tanácselnök elvtársat, az MNDSZ részéről itt lévő Juhász Piroska elvElőadások után sokszor megesett, hogy szinte megható szeretettel vett körül bennünket a közönség. Sokan hangos szóval dicsérték az előadást, sokan meg csak némáin szorongatták a kezünket. Egy ilyen esetben történt, hogy odajött hozzám egy nevetéstől kipirult arcú parasztember, egy üveg bort nyomva kezembe, így fejezte ki elismerését: „Hát igazán... hát... művész úr... őszinte részvétem!’4 Rocskár János költeményei: LÁTOMÁS Mennyi csillag látszik, játszik az égen, őszi éjben. Amott! A Göncöl, fénylik a kerék, ezernyi csillag csiszolja elejét Amott! Görnyednek apró csillagok, hátukon az út ezért oly erős a Tejút. Amott! Helyet cserél két csillag. Hogy illan! Hogy villan! Meseszép ilyenkor az ég. Amott! A másik, a harmadik, tizedik, századik. Már nem is számolom, aggódom... Szót sem szólt a Fiastyúk, sem a Tejút! Noha alóluk is csillag hullt. Nem nyúltak védő karok. Ezért hullanak az apró csillagok! Amott! amelyik marad ott, tovább is kézről kézre adja a kalapot. Ezért oly gőgösek a Nagyok! De mi lesz, ha a tyúkon úton rúdon kívül minden csillag lehull, sötétség borul életemre! Ezért szeressék a Nagyok a kicsiny csillagot. Önálló légy... önálló légy mint a légy, Ha mondom önálló légy Tapad a légy Hűidnek se mégy Ha mondom önálló légy Jobbra balra mégy mint piaci légy Ha mondom önálló légy Igen jó a kegy, de az is úgy megy mint mondom: önálló légy, mint a piaci légy! Beteg vagyok Beteg vagyok! Fáradt szemem lehunyni sem merem, félek örökre el alszom. Miért rosszak a magyar filmek? A film szatirikusán kiélezve mutatja meg, „miért rosszak a magyar filmek?” A főszerepeket Gábor Mikilós, Kállai Ferenc és Gordon Zsuzsa játssza. Érdekesség, hogy a film egy része, a „film a filmben” színes. (Bemutatja az orosházi Béke mozi, június 14-től 17-ig;)
