Békés Megyei Népújság, 1964. május (19. évfolyam, 101-126. szám)
1964-05-04 / 102. szám
WS4 május 4. 4 Hétfő Miért van elmaradás az eleki téglagyárban? Három héttel ezelőtt felkerestem a Békés megyei Tégla, és Cserépipari Vállalat eleki gyárét. Tudván azt, hogy az építőipar ma reflektorfényben áü, gondoltain, nem lesz hiábavaló a látogatás. Irhatok majd a nyerstéglagyártás megkezdéséről, az első napok eredményeiről, a tervekről, a dolgozók munkavállalásáról, szóval mindenről, ami szép, példamutató és az olvasók számára is megnyugvást, örömet jelent Maxim János gyáregységvezető azonban azzal fogadott, hogy semmi jót nem tud mondani, A kedvezőtlen időjárás miatt — mint máshol is — a tervtől eltérő») csak április 3-án kezdték meg a termelést, így már kezdetben 700 ezer nyerstégla volt a lemaradás. Ezt pótolni kellene, de egyelőre még a napi tervet sem tudják teljesíteni. Először a gyárai rendbe kell hozni.., — Miért csaík most, hiszen már őszön és télen mindenütt felkészültek a tavaszi munka megkezdésére? — vetettem közibe. — Sajnos, ee itt nem történt meg — válaszolt Maxim János, és folytatta: — Jöjjön, nézzen szét a telepen. Személyesen is meggyőződhet róla. Amerre jártunk, mindenütt megdöbbentő volt a rendetlenség. Az egyik helyein használhatatlanná vált téglák garmada ... — Színhiány miatt körülbelül 70 ezer tönkrement. Nagyobb gondossággal azért elkerülhető lett volna — tájékoztatott a telepvezető. — Ki a felelős ezért? — kérdeztem tőle. — Erre csak a vállalat vezetői adhatnának választ. Annyit tud, hogy Bíró Károlyt, a volt telepvezetőt leváltották, ö került a helyére. Azelőtt a gyulai téglagyárban művezetői beosztásban dolgozott. — Hol van Bíró Károly? *— Itt maradt művezetőnek, — Es a volt művezető? — Elment a gyártól. Az 5 bű- *ne az igazságtalan bérezés, ami lakjegyzékekből ma is kimutatható. rokonokat, barátokat előnyben ttószeaítette... ! — A telepvezetőnek erről nem sioít'j.tudoroása ? o BerkS Bászlóva!, a vállalat igpz. hatójával és Dénes Ferenccel, a Vállalat párttitkárával Békéscsabán találkoztam. Először Bíró Károly érdemeiről beszéltek. Tizennégy évig volt az eleki gyár vezetője. Régebben igen nehéz körülmények között dolgoztak a Békés megyei Bánya- és Építőanyagipari Egyesülés gyáraiban. Műszaki fejlesztésről alig lehetett beszélni. Ehhez mérten jó eredményt értek el. A tanácsi vállalat elnyerte a Minisztertanács és Adminisztrációs gyakorlattal rendelkező raktári kiadót AZONNAL FELVESZ az ÁRAMSZOLGÁLTATÓ VÁLLALAT Békéscsaba, Micsurin utca 10—12. 80448 a SZOT vándorzászlaját, s ebben szerepe vc4t az eleki gyárnak is. Ez elvitathatatlan. Tavaly áprilisban történt meg az összevonás. Már akkor igen elhanyagolt volt a gyár. Többször beszéltek Bíró Károllyal, hogy csináljon rendet. Ö azonban a feladatokat következetesen nem hajtotta végre. Sok társadalmi munkát vállalt, ami az idejének jelentős részét lekötötte. így következett be, hogy a tavaszi idény felkészületlenül találta a gyárat, s ő felelős azért is, hogy a tél folyamán háromszázezer téglából 70 ezer tönkrement (A veszteség — színhiány miatt — nem lehetett volna több 30—40 ezernél.) Leváltása és alacsonyabb munkakörbe való beosztása ez év április elsején történt meg o Amikor másodszor is eljutottam az eleki légiagyárban, akkor már Bíró Károlyt kerestem. Éppen az irodában ebédelt. Először azt kérdezte, minek kell a sajtónak az üggyel foglalkoznia, mikor már lezárult? — Megnyugtatóan? — kérdeztem, — Az új színeknek területet kellett előkészíteni, amire a vállalat nem adott embert. Elsősorban a vállalat műszaki osztálya felelős, mert elmulasztotta annak a felmérését, hogy mit lehet és mit nem lehet megcsinálni. — Igazságtalannak tartja tehát a leváltást... — Igen, de nem akarok még egyszer vezető beosztásba kerülni. így is jé lesz... Hét éven) van hátra, aztán nyugdíjba megyek. A továbbiakban megemlítette még: az fáj neki, hogy nem úgy beszélték meg a leváltást, ahogy azt emberrel szokták... Mondhatták volna: próbáljunk meg még egy évet. (?!) — Mi most a terve? — Mi lenne? Igyekszem majd a munkámat jól ellátni. A felelősség tehát a jövőben Maxim Jánosra hárul, akinek most még az elődje mulasztását kell rendfoehoznia. Nem könnyű feladat. A tavalyihoz képest az idén csaknem másfél millióval több nyerstéglát kell gyártani. Igaz, télen három szárítószín épült, amelyekbe 200 ezer tégla fér, egy új teknőskeverőt is kapott a gyár... Az április 7-én megtartott termelési tanácskozáson a dolgozók elhatározták, hogy 101,2 százalékra teljesítik a nyerstéglagyártási tervüket. De vajon reális ez a vállalás? Ebben a hónapban még a napi tervet sem tudják teljesíteni, ami azt jelenti, hogy a lemaradás — viszonylag — egyelőre csak növekszik— o Egy gondolat vetődhet fel még az olvasóban: igazságos volt-e vagy sem a leváltás? Ha valaki hanyagul dolgozik és abból a vállalatának kára származik, kellő figyelmeztetés után elbocsátják. Kinek mondják, hogy „próbáljunk meg még egy évet?” Az emberségesség nem gyakorolható a társadalom rovására. Az igazságtalan bérezés viszont embertelenség. Bíró Károly esetében a vállalat vezetői tekintetbe vették eddigi érdemeit. Ezért úgy döntötték, hogy alacsonyabb munkakörbe helyezik. Ez méltányos eljárás. A tervek sikeres teljesítése semmilyen múltbeli érdemre hivatkozva nem tehető kockára. De azt csak Bíró Károly javára írhatjuk, ha majd az új beosztásában, valóban eredményes lesz a munkája. Pásztor Béla Nyikolaj Toman: (M.) Ha(s<za a lá&Ht&t után — A közlekedésügyi. — Tehát ehhez a minisztériumhoz fordulunk. Jersov őrnagy megállapodott Malinovkinnal abban, hogy va_ lahányszor nem sürgős a dolog, paste restante levelekkel tartják fenn egymással a kapcsolatot. A hadnagynak most eszébe jutott a dolog s reggel elindult a postára. Néhány perc múlva kézhez kapta a levelet, amelynek boríKémregény Fordította: Sárközi Gyula tékja a jólismert írással volt megcímezve. Jersov tegnap este írta a levelet, már azután, amikor elvált Malinovikintól a városi vendéglőben. Hirtelen támadt a gondolata, hogy ellenőrizze, tudnak-e valamit Zsijenbajevről a pere- valszki régészeti telepen. A hadnagy egy tetszetős ürüggyel megtudakolta, merre van a régészek telepe és nyomban elindult a megkeresésére. A telep a város szélén feküdt. Magas kerítéssel körülvett kis házikóból állott meg két nagyobb pajtából, amelyekben — ahogy azt Malinovkin később megtudta — a régészek szerszámait és egyes holmijait tartották. A telep vezetője, kissé hajlott hátú, cingár öregember, aki orr_ cslptetőt viselt, leereszkedően magyarázott Maii.no vkinnak: — Tudja, fiatalember, a régészek itt kapják meg főleg a földásó szerszámaikat. Hisz mint a vakondokok, a földet túrják ... Néha, igaz, élelmet is hoznak ide a számukra. Például éppen annak a Zsijenbajevnek, aki felől érdeklődött, külön rendelkezés alapján hideg élelmet kell kiadNoteszlapok Tizennyolc éven felülieknek Hogy mennyire bűvös évszám a tizennyolcadik, azt csak azok a fiatalok tudják, akik még nem érték el ezt a kort. Az alábbi kis történet bizonyít: Katitól, régi kedves ismerősömmel találkoztam egy este az utcán. Sietve haladt el mellettem, alig vett észre. — Hová, hová? — A*,,Rocco és ft- vérei”-t játsszák, a moziban — hadarta. Már késő van, félek, hogy lekésem. Meg_ van a jegyem, ma játsszák utoljára. Ta_ valy nem nézhettem meg, mert még nem voltam IS éves. Egy évig kellett várnom. Még szerencse, hogy ismét vetítik. Ezzel faképnél hagyott, futott a mozi felé. Mekkora türelem! A győztes rivális Versenyre készülnek a hivatal gépírói. Nagy az izgalom, sok a drukker. Szorgalmasan tréningeznek a versenyzők. Ilyenkor egy szó sem hallik, ám a néhány percnyi pihenőben annál inkább. Ott hallottam az alábbi párbeszédet: — Vajon a Gizi benevez-e a szomszédos vállalattól? — Alig hiszem, tavaly póruljárt. — ?... — Rábeszélte társnőjét, hogy ő is nevezzen be; mondván utolsónak is kell lenni. — Na és? — Képzeld: Gizi lett az utolsó. Mindegy Nagy ramazurit csaptak egy kisebb vállalat Élüzem-ün- nepségén. Volt ott étel, ital bőven, az asztalok szinte roskadoztak. Ám bármennyire gondosak is a házigazdák, váratlan vendégre azért nemigen számítanak. Hátha még többen érkeznek egyszerre! Véletlenül csöppen. tek az ünnepségre a felsőbb szerv vidéken járó munkatársai. Négyen voltak. Amikor belépték) látszott rajtuk a meglepődés. A vállalat főkönyvelője azonban nem esett kétségbe, máris sietett a vendégek elé. — Jaj, de örülök, hogy eljöttetek — fogadta őket az italtól túlságosan is ragyogó arccal. — Csak véletlenül jöttünk — mondták amazok. — Nem gondoltuk, hogy most tartjátok az ünnepséget, de már megyünk is. — Szó se lehet róla! Bár kissé elkéstetek a vacsoráról, azért jut még valami — mondta és intett a „segédeinek”, akik asztalt terítettek, s már hozták is a finom falatokkal megrakott tányérokat. — De mi már vacsoráztunk — szabadkoztak a hívatlan vendégek —, meg aztán nem akarjuk mások elől megenni. — Á, dehogy eszitek, ez megmaradt, úgyis a kutyáknak adtuk volna — hangzott a megnyugtató válasz. Valóban megnyugtató... Kasnyik .Imiit Fiatalok Fóruma a megyei gyógyszertár vállalatnál Már Jcét éve, hogy aa. Egészségügyi Dolgozók Szakszervezete gyógyszerész szakcsoportján belül megalakult a Fiatalok Fóruma. A fórum célja részben a szakma i ismeret terjesztés, másrészt a szakszervezeti jellegű problémák előterjesztése a vállalat vezetőihez. Például elsősorban az ő kérésüknek tettek eleget a gyógyszertár központban, amikor megszervezték az ni. Mert hát ő a többiektől külön turkál valahol. Ügynevezett ma. szék vakond. — Hát maga, apokám, látta-e már őt valaha? — Nem, nem láttam — felelte közömbösen az öreg s megigazította a fekete seiyemzsinóron függő ódivatú orresiptetőjét. — Különben nem is nagyon mérgelődünk emiatt. Azt hiszem, semmit sem vesztettem vele. Én, fiatalember, életem során nem egy híres embert láttam már. Sőt, személyesen ismertem két akadémikust: Alekszandr Jevgenye. vies Ferszmant és Vlagyimir Afanászevics Obrucsevet. Tud. ja, válogatós vagyok ezen a téren. Ez a maga Zsijenbajevje akkor járt itt, amikor én nem voltam jelen, felvette élelmét meg feltankolta a motorkerékpárját benzinnel. Hát maga ki- féLe-miféle? Szintén valami geológus-régész féle ember? Vagy tán történész? — Én, apóka, egyszerű földmunkás vagyok — felelte szerényen Malinovkin. — Szerettem volna valamelyik régészhez beállni dolgozná. Azt ajánlották, hogy Zsijenbajevhez forduljak. — Á-á — mondta csalódottan az öreg s nyomban áttért a tegezéire. — Sajnos, semmiben sem lehetek a segítségedre, kedves barátom. Csak egyet tudok mondani neked: szégyen ebben a korban mindenféle szakma nélkül lézengeni! Az öreg ismét megigazította orresiptetőjét, figyelmesen vizs- gálgatta Malinovkint és szemre. orvosak készenléti szolgálatát. Régebben a falusi gyógyszerész házaspárok váltott ügyeletet tartották, ami azt jelentette, hogy együtt nem mehettek el sehova. A ^készenléti szolgálat’5 bevezetésével lehetőség nyílt, hogy ellátva a szükséges gyógyszerekkel a körzeti orvost, a kívánt ünnepnapokra szabaddá tehessék magukat* hányóan csóválta a fejét. Aztán hátat fordított neki. — Elfecsegtem itt veled az időt... — dörmögte s elindult a ház felé, amelyben valami irodaféléje lehetett. Aznap Malinovkin a városi olvasóteremben találkozott Jer. sovval és észrevétlenül átcsúsztatta néki a cédulát, amelyen beszámolt a régészek telepének meglátogatásáról. A következő nap unalmasan telt el a hadnagy számára. Jer- sowal nem találkozott, még levelet sem kapott tőle. Mivel nem volt semmi dolga, céltalanul csatangolt a városban, kétszer elment a vasútállomásra. Először csak úgy, hogy elüsse az időt, másodszor pedig már délután, hogy megfigyelje Aszkár Sandarbekov rokonát, Temirbe- ket. A megfigyelés azonban semmi eredménnyel nem járt. Éppen akkor ért ki az állomásra, amikor egy teherszerelvény indult az építkezésre. — Mondja csak — fordult Malinovkin az egyik vasutashoz —, nem látta véletlenül Temirbek kalauzt? — Amott van, ni — intett a vasutas egy kissé hajlott hátú ember felé, akinek övén bőrtokokban zászlók függtek. Míg Malinovkin azt latolgatta, közelebb menjen-e Temir- bekhez vagy nem, a kalauz felmászott az utolsó vagon fékezőfülkéjébe és a jelzőlámpát felakasztotta egy kampóra, öt perc múlva pedig a szerelvény elindult az épülő új vasútvonal felé. (Folytatjuk)
