Békés Megyei Népújság, 1964. április (19. évfolyam, 76-100. szám)

1964-04-04 / 79. szám

1964. április 4. 5 Szombat Még nem volt vége Visszaemlékezés 1944 egy napjára Az Orosházi Üveggyárban Szerelik a központi fűtés csővezetékét. Építőipari helyzetjelentés Jó a munkaerő-ellátottság —129 lakás a második negyedévben A Békés megyei Állami Építő­ipari Vállalat vezetői egy évvel ez­előtt, a második negyedév küszö­bén azt jelenthették — meglehe­tősen borúsan —, hogy az első negyedévi tervet mindössze 47 százalékra sikerült teljesíteni, 26 millió forintos az elmaradás. A gyenge téliesítés megbosszulta magát. A kezdeti adósságot az év végéig sem tudták törleszte­ni, a kényszerű „csúsztatást” nem sikerült ledolgozni a nagy erőfe­szítések ellenére sem, mert a kö­vetkező három negyedévnek fe­szített terve volt. Mi a helyzet most? — Ilyen termelést még egy el­ső negyedévben sem produkál­tunk — mondta a minap Paulay Mihály elvtárs, a termelési osz­tály vezetője. Megállapítását ar­ra alapította, hogy a tervezett 52 millió forintos termelési értékből több mint 40 millió forintot sikerült pro­dukálni. Lényegesen kevesebb az adós­ság, mint tavaly. Ez a tény nagy­részt a jobban szervezett téliesí- tésnek köszönhető. Az anyagellá­tási zavarok mintegy hárommil­lió forintos, az időjárási viszo­nyok mintegy 8 millió forintos termelési érték kiesést jelentet­tek. Az első negyedévi adósságot a második és harmadik negyed­évben jó munkaszervezéssel, lel­kiismeretes munkával törleszteni lehet. A vállalat teljes létszámmal dolgozik, különösebb munkaerő- hiány nincs. Mokos Mihály elv­társ, a munkaügyi osztály veze­tője elmondta, hogy jelenleg 60— 80 fővel többen dolgoznak, a ter­vezett éves átlaglétszámnál, az 1860 főnél. A többletre a terme­léskiesés pótlásához nagy szük­ség van. Februárban is, márciusban is * több volt a belépő, mint a ■távozó munkás, s remény van arra, hogy a szük­séges létszám az év végéig ren­delkezésre áll. Továbbra is tobo­roznak segédmunkásokat, szak­munkásokat, mert a több éves ta­pasztalat szerint május után már nehezen tudnak munkaerőt kap­ni. Júniustól kezdve a munkás­vándorlás, a kilépés mértékének csökkentésén van a fő hangsúly. Ami a munkaszervezetek kiala­kítását illeti, ez megtörtént. A békéscsabai vásártéri ^.építkezésen szakosított építésvezetőség jött létre és 12 ütembrigádot alakítottak, folyamatos ütem­váltással a 39 lakásos töm­böknél hét hónapra rövidítik le az építési időt. összesen kilenc lakótömbön dol­goznak az idén ütembrigádok a vásártéren és a sporttelepen. A tsz-építkezéseket három sza­kosított építőszervezet végzi az idén a területi megoszlásnak meg­felelően. Ezek az építkezések csak a második negyedévben kezdőd­nek meg. Az első negyedévben két szol­gálati lakást készítettek és a szarvasi építő munkásszállást ad­ták át rendeltetésének. Lakását­adás az első negyedévre nem volt előírva. A második negyedévben 129 lakást készítenek el a terv szerint. Százegyet Békéscsa­bán, 28-at pedig Orosházán. A második • negyedévben közel 90 millió forint értékű munka vár megyénk állami építőiparára. A kormány által kiemelt építke­zéseken, az Orosházi Üveggyár­ban és a Békéscsabai Konzerv­gyárban fokozott ütemben épít­keznek. Orosházán május 1-ig elkészül az öntötthuta csarnok, a központi épület festődével, öltö­zőkkel, a szennyvíztisztító telep, a TMK-épület és még néhány ki­sebb egység. A konzervgyárban megkezdődött az útépítés is. Eb­ben a negyedévben kerül átadás­ra a vásártéri tíztantermes álta­lános iskola, a m ed gyesegyházi és békéscsabai terményraktár. (P. r.) Betuszkoltak egy katonai gépi- kocsiba. A parancsnok az első ülésen, a beosztott mellettem foglalt helyet. Még egyszer fi­gyelmeztettek, hogy szökési kí­sérlet esetén a fegyverüket fog­ják használni. Csak aztán in­dultunk el. Kimerült voltam. Napok óta alig adtak enni valamit, a foly­tonos kihallgatás miatt pedig nem tudtam aludni. Egyébként is kemény volt a p>adló és abba a fűtetlen helyiségbe, melyet fogdának jelöltek ki, egy kincs­tári pokrócot sem lehetett be­vinni. Csupán a köpenyemmel takarózhattam. A hidegtől vaco­gott a fogam. Jól esett most a gépkocsi ülé­sén hátra dőlni. Használja ki az ember a p>erceket is. Háború volt, senki sem tudta mi vár rá. Én ugyan sejtettem, hogy nem sok jót remélhetek. A hazaáru­lás, zsidómentés, kormányzógya- lázás ... Ráadásul Winckelmann német SS-tábomok rendelte el letartóztatásomat. Még augusz­tusban. Azóta köröztek. Elbóbiskoltam. Arra riadtam fel, hogy az őr a géppisztolyát az oldalamhoz nyomja: — Ne aludjon, az istenit! — mordult rám. A gépkocsi védőüvegére ólmos eső p>ermetezett. A hideg no­vemberi szél magával ragadva az apró esőcseppeket mindunta­lan végigseperte előttünk az utat. Olyannak tűnt az egész vi­lág, mint amilyenek azok a mélyre ereszkedett sötét felhők voltak. A két csapatcsendőr szótlanul nézett előre. Vajon hova visznek? Lakott helyen haladtunk át Ráismertem: Budafok. Semmi kétség, Budapest az irány. Már Kelenföldön jártunk, amikor a parancsnok a gépkocsivezetőtől megkérdezte: — Tudja hol van a Bécsi Kapu? — Igenis, a várban — hang­zott a válasz. — Na, hát oda megyünk. Budán nyilas karszalagos su­hancok megállították a gépko­csit. A parancsnok valamilyen írást mutatott a „vezérnek”, aki elolvasta, majd a nyitott ajtón behajolt: — Ez az? — kérdezte felém fordulva és a választ meg sem várva sziszegte: — Te rohadt! — hogy a megvetését még job­ban kifejezze, leköpött, aztán hirtelen a géppisztolyát is rám emelte. Ebből azonban már vita kerekedett. Az őrök — féltve saját életüket — tiltakoztak. — Olcsó volt az emberélet ebben az időben. Déltájban érkeztünk a Bécsi Kapuhoz. Egy ódon, a homlok­zatán címerrel díszített emeletes ház előtt álltunk meg. A bejá­ratnál nyilas karszalagos katona állt őrt Nem akadékoskodott. Beléptünk a kapun. Néhány lép>- oső vezetett a földszinti folyosó­ra, melyen végig haladva egy csigalépcsőhöz értünk. Ezen ju­tottunk az emeletre. A parancs­nok nem először járhatott itt, mert minden útbaigazítás nélkül tudta, hogy hova kell mennie. Az egyik ajtón bekopogott. — Tessék! — hangzott belül­ről a válasz. A boltíves helyiség inkább va­lami házi hangversenyteremre hasonlított. Az egyik sarokban álló zongora, a csodálatosan szép barokk stílű bútor, a festmé­nyek, a hatalmas perzsaszőnye­gek legalábbis erre engedtek kö­vetkeztetni. Talán valamelyik gróf adta át ezt a házat a nyi­lasoknak vagy éppen egy zsidó bankáré volt? Nem sok időm maradt azonban arra, hogy ilyesmin törjem a fejem, mert az a tiszt, aki kis ideig még az egyik akta tanulmányozásába mélyedt. felpillantott. Az őrpa­rancsnok mindjárt kezdte: — Őrnagy úr, alázatosan je­lentem, a foglyot előállítottuk. — Adja ide az iratot! — uta­sította az őrnagy. Átvette, elolvasta, aztán fel­állt. Kezébe vette az asztalra fektetett lovaglópálcát és köze­lebb jött. — Hót maga az a híres! —bö­kött a mellemnek a pálcával. — Tudja miért van itt? — kérdezte szikrázó szemekkel, de választ sem várva fokozódó hangerővel folytatta: — Maga egy piszok hazaáruló... plutokrata... egy rühes bolsevik ... zsidóbérenc, akit hónapok óta körözünk ... Megszakításokkal beszélt. Min­den szónak külön nyomatékot adott. Sorolta a jelzőket. Néhány ezek közül különösen megragad­ta a figyelmem. Csak azt nem tudtam, hogy mi a plutokrata. — Bolsevik?... ezt már sokszor hallöttam. Képzeletemben az­előtt valamiféle fanatikusok vol­tak, akik az orosz cárt családjá­val együtt kivégezték. Azt hí- resztelték róluk, hogy kastélyo­kat, templomokat gyújtanak fel. Az egész világot lángba akarják borítani. Eszembejütött az a sok helyen látható plakát is, ame­lyen hatalmas harckocsi egy fel­gyújtott templomot gázolt le. De akkor hogyan tudtak Sztálin­grádtól idáig eljutni a bolsevi­kok? Mi volt az az erő, amely képessé tette őket erre? — Zsi­dóbérenc? ... Ebben talán van egy cseppnyi igazság. Persze nem a szó szoros értelmében. De az tény, hogy egy alkalommal ír­tam Karczag Imrének, az egyik gyermekkori barátomnak, aki zsidó munkaszolgálatos volt. Csak ennyit: „Szüleid jól van­nak, egészségesek, ne aggódj, ölellek.” Erre ugyan senki sem bérelt fel. Csak úgy magamtól. Egyébként nem a zsidók iránti szimpátiából. Nem. Becsületből, emberségből. Bizonyára mások is megtették volna. — Hazaáru­ló? ... Igen, valóban át akartam szökni az oroszokhoz. Mégpedig nem is egyedül. Többen összebe­széltünk. Elég volt a háborúból. Ne váljon hadszíntérré Magyar- ország. — Sok volt a beépített ember, valaki elárulta a szándé­kunkat. Irtóztam ettől az eszelősen ór- dító, lakkcipős őrnagytól, aki talán azt sem tudta, mi a front. Csak néztem rá. de gondolataim nem itt jártak. Ő azonban mint­ha belém látott volna, a lovagló pálcájával hirtelen végig vágott rajtam. — Ide figyelj, te gazember! — kiáltotta most még hangosabban. Sajgott az ütés. Éreztem, hogy a szemöldököm felett kiserken a vér. Felemeltem a kezem, hogy letöröljem. A második ütés a a csuklómat érte. — Vigyék! — adott utasítást a két csapatcsendőmek. Az autó a Margit körúti bör­tön előtt állt meg. Emberek jár­tak az utcán. Néhányan közelebb jöttek, fásultan szemlélődtek. Távoli bombázás és tüzérségi lö­vedékek becsapódásának zaja hallatszott. A szovjet hadsereg feltartóztathatatlanul közele­dett . s. Pásztor Béla Űj lakónegyed épül Békéscsabán, a Vásártéren, Fotó: Kocziszky László

Next

/
Thumbnails
Contents