Békés Megyei Népújság, 1964. április (19. évfolyam, 76-100. szám)

1964-04-26 / 97. szám

i

Játsszunk egy kapura!

Pompás, új labda volt, könnyű és ragyogó, frissen és fáradhatatlanul pattogott, mint egy artista a gu- miszönyegen; piros lakkfé- nye tündökölt, mint a felkelő nap, és minden sugarát Soósra vetette.

Az enyém otthon a ka- catok között hányódott, rég nem is jutott eszembe: ócska volt és festetten, kisebb is meg puha és pos- hadt, ha belerúgott az ember, horpadtan kacsázott a levegőben, amikor pedig leesett a földre, elterült, mint egy béka. Mint egy ki. végzésre ítélt, vén varangy.

— Nekem is hoz egy új lasztit az édesapám — füllentettem. — Ha most nem, hát jövő szombaton biztosan hoz, már meg is ígérte.

Soós nem adta ki a kezéből.

— Lehet — mondta —, de ilyet nem lehet kapni ak_ kor se. Ez külföldi. — A ke. rítésnek támaszkodott, néha a járdára ejtette, de mindjárt el is kapta, és tartotta gyengéden és féltőn, mint valami eleven, és kényes állatot

— Játsszunk egy kapura...

Engedte, hogy megtapogassuk az ölében. Először csak én, aztán sorra valamennyien. Csimpi tíz ujjal, szakértelemmel nyomkodta. Simon csettintett a nyelvével: — Klassz. — A kis Tuba áhítattal érintette meg. Ügy tűnt hogy ez valami szertartás.

— Játsszunk egy kapura — indítványozta harmadszor is Csimpi és izgalmában vájkálni kezdte az orrát.

Soós a fejét rázta: — Nem lehet. Tövis megy bele.

őket kísérő katonák. „Alig vonszolták magukat. A németvároson át mentek Csaba felé. Mesélték, hogy Grünfeld a németváros utolsó utcájában vizet kért egy asszonytól, és azt mondta: „Olyannak adott vizet, aki nem iszik többé.”

... Az emberek megálltak az utcán, de szólni nem mertek, még inteni sem. A gyerekeket befelé terelték a kapualjak alá, az asszonyok is utánuk húzódtak mindenütt, amerre mentek.

A három fegyveres katona szitkozódva kiáltott rájuk és puska tussal egyre gyorsabb menetre hajszolta őket. Lépteik tompán kop- pantak az úton. Már egy órája mentek Csaba felé, amikor a kanyarulatban feltűnt a Veszely-híd kőíve, és az estébe hajló késő délutáni napsugarak megcsillantak az Élővíz-csatorna alig vibráló vizén. Áthaladtak a hídon és elérték a Csaba felé forduló útka- nyart. A katonák izgatott vitába kezdtek, és aztán leterelték őket az útról. A vízparton haladt tovább a menet. Háromszáz lépést tehettek, amikor az egyik katona megálljt parancsolt.

Akkor már tudták, hogy bevégeztetett. Azt mondják, hogy Beleznai Volt az, aki megpróbálta a lehetetlent: belevetette magát a csatorna vizébe, már át is ért a túlsó oldalra, amikor elérte a gyilkos golyó.

A lövések dörrenése elhalt a tavaszi zsendülésbe boruló fák lombjai között, és csend zuhant a tájra.

Sass Ervin

Koncz István:

c/lkié a Labda

Az Akácfa utca széles és gyepes. Bogáncs és lapulevelek burjánzanak két szegélyén. A kocsik, szekerek csak két keréknyomnyi vá. lyút martait rajta, a kerékpárok a cement járdán suhannak. A port elverte a délutáni zápor. Mezítláb tapsikoltunk a langyos, bársonypuha fövenyen. A bokrosban hangosan örvendtek a verebek. Egy falka kisliba fürdött az árokban, amelyben megrekedt a lé.

— Nem megy bele tövis — szívóskodott Csimpi és a kis Tuba is megerősítette, bár az ő szava még nem sokat számít: most lesz harmadikos. Az izgalom és vágyakozás már nagyon a lábunkban bizsergett; Simon leszakított egy raga- dáncsot és belerúgott.

Soós a fejét ingatta.

— Mit félted annyira?

— Nem lehet.

— Akkor edd meg!

Tudtuk, hogy játszani fogunk; ez nem is lehetett kétséges, különben Soós nem jött volna ki és nem hozta volna ki a labdát. De hát ő is játszani akart. És éppen öten voltunk.

Csimpi követ keresett, lerakta az egyiket, kimérte a három métert és oda helyezte a másikat*

— Nem bánom, de csak egy kicsit..:

Most nem választottunk, nem dugtunk kavicsot, és nem hajítottunk fel két- fillérest, Soós rendelkezett:

— Csimpi velem vagy; Simon, Varga ti vagytok együtt, Tuba a kapus.

ö indította a labdát, öt méterről, aztán mindjárt mellé is sózta. Tuba utánairamodott, mert a labda messzire elgurult az Akácfa utca hosszán, és a fényes tűzgömbtől megijedtek a kislibák és a tojó megszis zagte.

— Ide, nekem! — kiáltotta Soós, mielőtt Tuba kirúghatta volna, pedig ez szabálytalan és teljességgel erkölcstelen dolog volt, mert egykapuzásnál a kapus nincsen senkivel, s úgy kell kirúgnia, hogy ahogy esik, úgy puffanik. Soós nagyon sokszor mellérúgta, és Tuba rohangászott utána görbe lábain, és már talán meg is unta, 'mert vissza se ért, máris rohanhatott újra. De nem mert szólni, pedig az a szabály, hogy aki mellérúgta, az megy utána, esafc ha gól volt, akkor a kapus.

Csimpi, aki legjobban futballozott mindőnk között és hatodikos létére egyszer már szerepelt az iskola-válogatottban is, nem sok örömét lelte a játékban. Soós folyton cselezett és nem játszotta volna át neki soha a labdát, persze egy-két tribli után hamar elvettük tőle, és ha tőlünk meg Csimpi kaparintotta meg, akkor Soós elkezdett neki ordítani, hogy belevö- I rösödött:

— Passzold át! Passzold át, nem értesz?!

Mi már két gólt is rúgtunk, és akkor úgy esett,

hogy Soós jó helyzetből tudott lőni.

— Gól — jelentette ki szárazom

Pedig csak kapufa volt,

sőt, egy gondolattal inkább kijjebb szállt el a kő felett. Világosan láttam. Nem szóltam semmit.

És egy kevéssel később én is rúgtam egy olyat, de arra azt mondta Soós:

— Kapufa.

— Ha mi megadtuk az előbb nektek a gólt, akkor ez is gól volt — mondtam.

— Nem volt gól, mert kapufa volt.

— De gól volt Csimpi, te is megmondhatod, hogy gól volt.

Csimpi kitért:

— Én nem láttam.

Megkérdeztem a kis Tubától is, de ő sem merte megmondani az igazat:

— Én nem láttam, benn álltam a kapuban.

És nem készakarva történt, hogy a következő ösz- szecsapásnál véletlenül fellöktem Soóst. Nem kézzel löktem, szabályosan, vállal, de vékony fiú, és mindjárt elterült. Ekkor kézzel megfogta a labdát, magához vonta és összegörnyedt fektében, pedig a hasát semmi esetre sem üthette meg, legfeljebb a könyökét. És sírt, és nagyon megijedtünk, hogy most már nem akar majd tovább játszani. A többiek dühösen néztek rám. Aztán Soós mégis meggondolta:

— Szabadrúgás — mondta. — Innen szabadrúgás, én rúgom.

Nem engedte, hogy én

védjem a szabadot (pedig ez is szabály az Akácfa utcában) és Tuba — láttam — kószakarva beeresztette a labdát. És Soós ezen felül nem sóikkal később visszaadta nekem a kölcsönt. Orvul, hátulról beakasz- tott, hemperegtem egyet a gyepen. Jól van na, nincsen abban semmi, így szokás mifelénk. De ekkor meglepő dolog történt. Soós újra kézbe fogta a lasztit, rám nézett és azt mondta:

— Ki vagy állítva.

egyezni, mivel kettejüknek Simon egyedül nem volt ellenfél. Egy darabig Soós hősködött, hogy ő lesz egyedül, de Simon és Csimpi kibabráltak vele, izzadtra rohangászta magát — semmiért. És akkor mégis Csimpi lett egyedül egy csapat, a másik pedig ők ketten.

Én tulajdonképpen szerettem Soóst, mindig, az iskolában is, soha nem volt vele semmi bajom, s csak most vettem észre, hogy vékony, hosszú nyaka olyan hirtelen ugrik ki a válla közül, és az orra irtó hetykén turcsi, és nem kell lehajolni, hogy az ember belelásson az orra likjába. Szerettem volna leköpni vagy két vállra fektetni, beledö- gönyözni az árok vizébe, a labdáját pedig berúgni a Bogdánék kertjébe, ahová úgyse merne utána mászni, mert harapós a kutyájuk, csak engem ismer a Bodri. De csak ültem a parton, lábomat a langyos, sáros vízben áztattam, két tenyerembe támasztottam az államat, úgy néztem őket.

Csimpi meglógott a labdával, Soós utánanyúlt, de oly szerencsétlenül, hogy ő bukott, mivel törékeny venyige lábai voltak. Csimpi föl se vette a gáncsot, hanem berúgta a gólt. Soós fuldoklóit a dühtől.

— Ki vagy állítva — sipította — ki vagy állítva, vedd tudomásul.

Csimpi nevetett és leült mellém.

Hosszú ideig néztük őket, most már nem is volt rossz kedvem.

Simonnak szurkoltunk:

— Hajrá, Simon! Hajrá, Simon!

Soós köpött:

— Fogd be a szád!

— Miért? Szurkolni csak szabad?

Aztán egyszer Soós kézzel ütötte le maga elé a labdát. Egyszerre kiáltottunk:

— Henc!

Simon is azt mondta nagyon komolyan:

— Ez henc volt.

— Nem volt henc.

— Jó, akkor nem játszom tovább.

I

— Jó, akkor kiállhatsz... Varga, gyere.

Megráztam a fejem.

Csimpi sem állt kötélnek,

Filadelfi Mihály:

Szakíts önmagaddal!

Ezer futás versenyt a végtelennel, mert izgága örömök nyugalmat nem adtak. Aztán a felismerés: Egy életed van csak, hová menekülsz?

Idegeid finom bolyain csomóba gyűlik a tapasztalás, és nincs kiút önketrecedből, csak egy: a világ.

Szakíts önmagaddal! Rossz barátság!

A harmóniát nem esdeni kell!

— Teremteni!

i Dunai kirándulás

A Duna üdülőhajó Budapestre Indul Pozsonyból, egy csoport csehszlovák utassal a fedélzetén. Mint általában az ilyen külföldi utazásoknál, a társaság rendkívül sokrétű; ebből adódik aztán, hogy már az utazás elején megkezdődnek a szűnni nem akaró zavarok és komikus helyzetek, míg végre megérkezik a hajó Budapestre, ahol sok szép élmény várja őket.... így kezdődik a Dunai kirándulás című csehszlovák film, melyben több magyar színész is szerepel. (Bemutatja a magyardombegyházi Erkel filmszínház, április 26-án.)'

Eílhűltem. — Én? Miért?

Megvonta a vállát: •— Igen, mart akkor eldurvul a játék.

Döbbenten bámultam a fiúkra, egyikről a másikra, de azok lesütötték a tekintetüket. Megértettem, hogy egyedül vagyok. Leültem az árokpartra.

Sokáig nem tudtak megSoós magára maradt a kis Tubával, Tuba nagy lelkesen jókedvet akart csinálni:

— Akkor rúgjál nekem kapura, Soós, jó?

— Bah!

— Vagy... vagy akkor én rúghatok neked kapura, jó?

Soós sértődötten felhúzta az orrát:

— Menj a fenébe.

Tuba elódalgott, s — egy kissé távolabb — leült mellénk az árokpartra. Soós nem ment haza, a túloldalon, a járdán pattogtatta a labdát. Aztán nekidobálta a kerítésnek s elkapdosta. Csimpi levelet rakott a tenyerére, durrantott. Simon később felállt, megfogta' az egyik követ, amely kapufául szolgált, és behajitotta a bokrosba.

— A kapufát azt hagyjad, jó?! — szólt rá Soós.

— Miért? Talán tiéd az a kő?

Soós megunta az ütögetést, nekitámaszkodott a kerítésnek, de aztán azt is megunta, leguggolt a járdán és ráült a labdájára.

Később — nem is tudom, hogy kezdődött; talán úgy, hogy Simon ragadáncsot hajított Csimpi hajába s elszaladt, amaz pedig utánavetette magát — elkezdtünk fogóst játszani. A nagy eperfa volt a csínga, de egyszerre csak kettőnek volt szabad csingázni. Ezerszer is átugrottunk a vizesárkon, a tojó sziszegve még mesz- szebbre vezette falikúját. Tuba a görbe lábain nagyon gyorsan tudott futni. Nem is futott, gurult szinte, és ha rácsapott a hátára a fogó, nagyot visított, mint alát csiklandoznak. Irtó

bírtuk. Kimondhatatlanul boldog voltam — de azért szemmel tartottam Soóst is. Ott feszengett a piros gömbön, amely néha-néha kicsúszott alóla. Tudtam, hogy szeretne már haza- tnenni, de restellt felállni, restellt elkullogni, talán félt, hogy utánakiabálunk vagy röhögni fogunk. Így meg észre se vettük, és ez még rosszabb lehetett neki. Szalmaszállal valami hangyát-bogarat piszkált a földön, de tekintete minduntalan visszafelejtkezett ránk. Elképzeltem, hogy majd otthon béhajítja a labdát a kacatok közé és nem kér vacsorát

Nagyon hosszú-hosszú délután volt, bizonyítványosztás után az első héten. Még alig esteledett, amikor harangozni kezdtek és tudtam, hogy már csak negyed óránk, fél óránk van hátra, és akkor majd kiáll a kapuba az édesanyám, és hazakiált vacsorázni. És Soóst, Csimpit, Simont és Tubát is hazahívja az édes*, anyja. Pedig ilyenkor a legédesebb a játék. És akkor úgy éreztem, hogy valamit muszáj mondani, és megálltam futás közben, hagytam, hogy Tuba rácsapjon a/hátamra, és odaszóltam Csimpinek:

— Bevegyük?