Békés Megyei Népújság, 1964. március (19. évfolyam, 51-75. szám)
1964-03-21 / 68. szám
A KMP megalakulása r és harca a proletárdiktatúráért j Dr. Szamuely Tibor könyve a Kossuth Kiadónál Az első világháború vé- £ gén kiteljesedett forradalmi £ helyzetben történelmi szűk- £ ségszerűséggé vált, hogy £ megalakuljon a magyar £ munkásság követkeaete- : sen forradalmi pártja. Ezt £ az 1918-as „Őszirózsás” for- £ radalom győzelmét követő ! események még nyilvánva- ■ lobbá tették. 1918 novembe. ■ rében létrejött az új típusú j párt és a magyar proletárt- £ átus megértve az idők sza- £ vát, mind nagyobb tömeg- £ ben sorakozott fel mögötte, £ s annak vezetésével a nem- £ zeti történelem tudatos for- : mólójának útjára lépett. Mind a hazai, mind az £ Oroszországban működött £ forradalmi csoportok tévé- £ kenységéről és magáról a £ párt megalakulásáról igen £ kevés dokumentum maradt £ fenn, ezért számos problé- j ma ma is vitatott. A szerző • széles körű kutatómunkára £ támaszkodva, résziben már | ismert, részben pedig íeitá- S ratlan anyag felhasználásá- • val összefoglaló képet ad, • témáját átfogóan, széles tör- » ténelmi perspektívába állít- £ va dolgozta fel. « ’s ■ ■ Barta Lajos: Ady Endre: A VÖRÖS NAP Harcot és dögvészt aki hoztál Babonás, régi századokra, Kelj föl, óh, kelj föl, szent, vörös Nap Beám ragyogva. Csupa gyászt és feketét látok, Amint halódva széttekintek: Éjszakás, gonosz, részeg balsors üz, kerget minket Sokáig lesz, sokáig tart még A régi sors, a régi átok? Késlekedő, tunya, vörös Nap Hozzád kiáltok. Nem akarok dühvei meghalni, Ajzott és visszatartott ívvel, Remény nélkül fekete gyásszal, Fekete szívvel. I VILÁG Barta Lajos Kossuth-díjas ■ írónk, Ady Endre barátja és jelentds kortársa néhány ; nappal a Magyar Tanács■ köztársaság kikiáltása után £ írta az alábbi örökbecsű i írását. ■ Qft, ahol én kisgyerek voltam, mindenütt ■ szép, nagy, egyenes földek l vannak. A szem ott minde; nüít messzire láthat, de az £ emberek lelke abban az • j időben mégis nagyon szűk £ kis helyen mozgott. Akkor [ még az egyszerű ember lel■ kének nem volt szárnya, 5 hogy a gondolata erejével • átrepüljön az egész vilá- £ gon... Az országút mellett, a l falutól nem messze, ott egy : csárda állt. Kijöttek hozKelj föl, óh, kelj föl, szent, vörös Nap, Míg gyűlölök, vagyok és élek: Hatalmasabb, pusztítóbb lennél, Hogyha én nézlek. S ha te rám néznél, lángot kőidénél, Amiként az meg vagyon írva, A gazokra. És én nyugodtan Dőlnék a sírba. I MM«.. ........ ................. ................ a. a zánk a csárdába az öregemberek beszélgetni. Felültettek a térdükre és úgy folyt a szó köztük. A hajuk már fehér volt, az arcuk ráncos. Sokat beszéltek egy nagy harcról. Aki megkérdezte őket: — Milyen harc volt az? — annak azt felették: — A szabadságharc!... Bent a faluban nagy hátúk. Se így, se úgy nem ad földet ez a kormány... — Nem hát! Ez az igazság! A föld itt van. Teli van vele az egész határ. Mind az uradalomé. El kell venni tőle! — Mi ez?! Ez kommunista agitáció! Abcug! Le vele — károgtak a jobb módúak, akik a kommunistáktól oktalanul féltették kis vagyonkájukat. A Népszava közölte a hírt: Kun Béláékat letartóztatták. Már Pesten voltam ismét, ahol a burzsoázia feléledt díszpéldányai tüntettek a munkások sorai között, ujjongva a boldogságtól. Patikusok, kereskedők, kispolgárok, a pesti munkások végeláthatatlan tömegében sodródtak. Vörös zászlók lobogtak a munkáskezekben, s a sorokból egy- egy vékony kappanhang kikiabált: — Lámpavasra Szamueliyvel! — Az anyád kínját! — Éljen, éljen! S a nagy tumultusban csodálatosképpen megfért egymás mellett a két hang, mintha nem is zavarnák egymást. A Népszava szerkesztőségénél provokátorok közreműködésével csata zajlott le a polgárőrök és a rendőrök között, ezt használta ki a kormány a kommunista vezetők letartóztatására. Mikor a gyárak munkásai kezdték megérteni a tör- »ténteket a röpcédulákból, a kommunista és a baloldali szociáldemokrata agitátorok tájékoztatásából, elemi erejűvé kezdett nőni a tiltakozás. Csepel üzent a Váci útnak, a Váci úti gyárak válaszoltak: veletek leszünk! Én az Óbudai Hajógyárban dolgoztam akkor köny- nyebb munkán,,a szakszer, vezet révén. Furcsa napok Jártak. Az őszi nagy tüntetéseikkor a fákról már lehullottak a levelek, mégis friss, tavas zias hangulat áradt szét az utcákon. Most naptár szerint is tavaszodéit. A fák rügyezni kezdtek, a liget hangos volt a madarak csicsergésétől, mégis mintha valami vihar, tűzvész vagy fergeteg fenyegetné a várost. Az utcákra egyszerre félelmetes csend telepedett. Vihar előtti csend. Aztán óbudai szállásunkra is betörtek a suttogó rémhírek. — Franciák szálljak meg az országot... — Nem! A román bojárok! — Negyvenezer bolsevik i a Kárpátoknál. Elfoglalták Galíciát. — Vix alezredes nem enged.. Az imperialisták osztozkodni akarnak Magyar- országon... Már-már magunk sem tudtuk, hogy mit higgyünk. Szombatra virradóra aztán kitört a vihar. Éjszaka lövöldözésekre ébredtünk. Riasztólövések voltak, amilyeneket akkoriban sokszor lehetett hallani, de most mégis valami különöset jelentettek. Hajnalban keményléptű katonák, egy kis csapat, vonult az óbudai rendőrség irányába. Sapkájukon vörös szalag. — Elvtársak! Mi történt? — egyszerre kiment szemünkből az álmosság. A Duna-part irányából személyautó kanyarodott ki. A katonák lövésre tartott fegyverekkel elzárták az útját. — Állj! — Mi az? Mi az? Hogy értsem ezt? — hallatszott belülről egy megriadt, vastag aranyóraláncos polgár hangja. — Kiszállni! Semmi beszéd! Az autót a proletárhatalom számára lefoglaljuk! Itt a papír! — Micsoda eljárás ez, kérem?... Milyen hatalom számára? •— Menjen az istennyilába! — vesztette el türelmét a másik katona. — Majd, ha ráérünk, megmagyarázzuk! De gyorsan lódulj! — ... Mi az elvtársak? Mi történt? — fogtuk közre a katonákat. — Győztünk — felélték egyszerűen. — Megszűnt a burzsuj világ. Autókat rek- virálunk a tőkésektől, hogy ne tudják menteni a vagyont. Reggel teli volt a gyár. — Károlyi lemondott. — Kun Béláék vették át a hatalmat. A csepeliek szabadították ki őket A kapu előtt már nagy csoportok gyülekeztek. Munkások, akik dolgozná jöttek. Sokan le sem tették szerszámos táskájukat. — Elvtársak! Gyertek át Pestre! Győzött a proletárforradalom. — Győztünk! — Most jön a mi világunk, emberek! Az utcán vonultunk át Pest felé. — Nézzétek, ezek már a proletárdiktatúra plakátjai. Az utcákon plakátokon szólt a néphez az új kormány. „Mindenkihez! Magyarország proletársá- ga a mai nappal a maga kezébe vesz minden hatalmat... Fegyveres szövetséget ajánl Oroszország proletárjainak...” — Éljen a proletárdiktatúra! — Éljen a Magyar Tanácsköztársaság ! Az őszi forradalom tömegei megsokszorozódva tüntettek Pest és Buda utcáin. Vörös zászlódíszbe öltözött a nagy város, és még talán azok a kétes elemek is, akiktől az éjszaka folyamán lefoglalták a személyautókat, „elvtársként” éltették az utcán a proletárdiktatúrát. — Mindenkihez! Mindenkihez! A Forradalmi Kormányzótanácsnak már az első rendeletéi hatalmas lelkesedést váltottak ki a munkásokból. Szocializáljuk a bányákat, nagyüzeméket, bankokat és a közlekedést. — Irgalmatlan kíméletlenséggel üldözzük az élelmiszer u zsorásokat... A tüntető tömeg a 4 éves háború minden szenvedését kiköpte magából, minden reményét hangosan kimond, ta. — Halál a burzsoáziára! — Éljen a Tanács-Orosz- arszággal szövetséges Ta- nács-M agyarország! — Éljen Kun Béla! Sza- muelly Tibor! Szűnni nem akaró lelkesedéssel tüntettek a proletárdiktatúra mellett. Szombat lévén, este hazautaztam Ványára, hogy elsők között vigyem el a fővárosi események hírét szülőfalumba. De már mindenről tudtak, persze a részleteket kivéve. Nagybátyám, Kónya Bálint, aki orosz hadifogságból jött haza, s valahányszor találkoztunk az őszirózsás forradalom óta, mindig azt mondta: „Ez nem az igazi, ha majd a kommunisták jönnék, akkor állok én is a sorba”, — most szélesen fogadott. — No, bátyja — mondtam neki. — Most már itt van az igazi, eljött a maga ideje is— — El, fiú! De beállunk a Vörös Hadseregbe és vigyázzunk rá, ki ne csússzon a kezünkből — ölelt meg. • ... Nem rajta és nem rajtam múlott, hogy erre még huszonöt évig, kellett várni. Kónya András elbeszélése nyomán írta: Varga Dezső A zak is voltak, a széles tornácok eleje vastag oszlopokra nehezedett. De a far lu végén csak kis házak álltak, szalmatetejüket a szél régóta cibálta, tépte és nagy lyukakat szaggatott rajta. Ezekben a kis házakban laktak a zsöllérek. ők voltak azok, akik a csárdába beszélgetni kijártak, akiknek a térdén, de sokat lovagoltam. Már reszketeg, öreg testek voltak, erejük beleveszett a mások földjébe. Nagy darabokban feküdtek ott a földek. Be láthatatlan nagy tagokban, se szélük, se hosszuk... A zsöllérek akármerre néztek: — csupa uradalom! Grófi uradalom, hercegi uradalom, főhercegi uradalom, papi uradalom. Idegen föld, nehéz robot, sovány napszám... A kkoriban még nem " voltak arra nagy vasutak, az emberek nem tudtak hazulról mozdulni, csak nagy ritkán látták más vidékről való embert... Nem tudták meg semmit arról, hogy mozog-e valami a világban és hogy az emberek másutt hogyan gondolkodnak?... Nem tudták azt, hogy azon a határon túl vannak-e nekik testvéreik, akiknek az fáj, ami nekik is fáj, akik éppen olyan reménytelenségben élnek, mint ők is, mert nincs valami jobbra, valami nagyszerűbbre kilátásuk. Csak azt érezték, hogy az uradalmak nem mozdulnák, és az ö életük és azoknak az élete is, akik őutánuk jönnek, már nem lesz más, csak örökös napszám... Testükben, mint szűk ketrecben, repdesett a lélek, magukra voltak hagyatva és fázott bennük a lélek a nagy test- vértelenségen. A csárda és a falu közt feküdt a temető és az öregek sírba is szálltak anélkül, hogy csak a remény is bevillámlott volna lelkűkbe, hogy lehet ez egyszer még másképp is!... Azóta is többször jártam arra! Az uradalmak még akkor sem mozdulták meg! Csak a régi napszámosok helyén dolgoztak új napszámosok; az apákat felváltották a fiúk, az unokák... A nagy földek még mindig mozdulatlanok voltak! De az időben, a levegőben, az emberi koponyákban már mozgott valami! Valami, amit nem lehet látni, amit nem lehet megfogni! De az a valami erősebb mindennél, ami látható, ami megfogható; a gondolat... Es most azon a vidéken is, ahol a régi öregek még reménytelenül sírba szállták, megindultak a nagy darab földek és elfutnak azok alul, akik eddig a lábukat szétterpesztve rajta álltak. És ha megkérdezed a régi zsöllérek unokáit; — Ti miért harcoltok? —, akkor azok már azt felelik: — A vüágszabadságért! És a régi zsöllérek unokái már nem érzik azt, hogy a testük ketrec és abban fázva, dideregve röp- dös a lelkűk! Hanem azt érzik, hogy a lelkűk sasmadár és az egész világ ki van neki nyitva, hogy azon átrepüljön... A régi zsöllérek unokái nem várják, hogy jön-e a harmadik vagy a negyedik faluból egy ember, akitől megkérdezzék: — Mi újság arrafelé? Mozog-e valami a világban? Mert ők tudják, hogy mi mozog a világban. Tudják, hogy a nagy darab földek mindenütt megindultak azok alatt, akik azokat eddig csak bitorolták. Tudják azt, hogy nemcsak a szomszéd határban, nemcsak a másik vármegyében, de nagy Oroszországban, a megvert Németországban, a gőgös Franciaországban, a forró Olaszországban, a hatalmas Angliában, mindenütt ott vannak az ő testvéreik és egyazért harcolnak mindannyian: visszaveszik a földet és felszabadítják nemcsak magukat, hanem az egész világot...I ^\tt, ahol én kisgyerek voltam, mindenütt szép, nagy, egyenes földek vannak. És a régi zsöllérek unokái most már nemcsak az ég aljáig látnak el, hanem a lelkűkkel végigrepülnek az egész világon és a régi zsöllérek unokáinak lelke benne zúg ebben a leheletben... Gábor Andor: Évfordulón — 1925. március 21 — (Részlet) „Időben tőle egyre távolabb, lélekben hozzá egyre közelebb, emléke bennünk nemcsak megmarad. de nőve nő, s mint óriás mered szemünkbe, mely tizenkét hét alatt nem nyűt ki, ámulattal nézni rája: Nem látta, mit lát, mily hatalmasat; de most, hogy fordulón a múlt hasad, már tudja, hogy csudánkat hogy’ csudálja.”
